ÓbudaÓbuda olyan volt, mint egy család. A zsidóság összetartott, mindenki ismerte a másikat. Nem igaz, hogy csak gazdag zsidók laktak Óbudán. Sokan szegények voltak, hiszen sok gyerek volt egy-egy családban, nálunk is. Minket négy testvéremmel édesanyám egyedül nevelt édesapám korai halála után. Bátyám, Richárd aranyművesnek tanult. 1937-ben kiment Afrikába az unokatestvéréhez, ahol később a család több tagja, így mi is a férjemmel hosszabb-rövidebb időt eltöltöttünk.
A keresztényekkel nem volt kapcsolatunk.
IskolaAz egyik legkedvesebb barátnőm Braun Bözsi volt. Waldnann Margitra, Burger Rózsira, Reisz Lászlóra is emlékszem. Schön Bözsi, Schön Teri ikrek voltak, Fried Klári és Fried Magda szintén. Gümzer Jenő koncentrációs táborban halt meg.
Az iskola udvarán lévő épületben lakott a Weisz család.
Első osztályosok voltunk, amikor Schreiber Ignácot, az iskolát igazgató rabbit
elütötte a villamos. Ő lett a
Bécsi úti zsidó temető első halottja. Gyalog vitték ki holttestét vállra emelve a temetőbe.
VallásPéntek est énként és szombaton mindig mentünk a zsinagógába. Tartottuk a zsidó ünnepeket, a
sábeszt
. Édesanyám pénteken egész nap főzicskézett, este gyertyát gyújtott. A
széder
estét sajnos nem tarthattuk nálunk, mert papám korán meghalt, és én 3 és fél éves voltam. Így a mamám testvérénél ünnepeltünk, a bácsikám vezetésével. Két gyermekük volt, az egyik egyidős velem. Az volt a szokás, hogy széder este ajándékot dugtak el a gyerekeknek. De csak az ő gyereküknek, nekem, a félárvának nem. Nem kaptam semmit. Ez szomorú emlék, nem tudom elfelejteni.
Sárga csillagA csillag viselése borzalmas volt. Egy napon átmentem a Kiskorona utcai átjáró házon. Jött egy asszony a 7-8 éves kislányával, és azt mondta neki, hogy köpjön le engemet, amit a gyerek meg is tett.
Diszkrimináció, deportálás, hazatérésAnnak idején nem tudtam elhelyezkedni. 1937-ben protekcióval felvettek a Goldberger Textilgyárba, ott kitanultam a textilfotó retusálást. 1944. április 5-e, a kötelező csillagviselés után nekünk, 18 nőnek és néhány entellektuel férfinak a gyárban kellett laknunk egészen a deportálásig. A földön matracok voltak, körülötte egerek, patkányok. 1944. december 1-én jöttek a nyilasok, és ki kellett adni minket nekik. Onnan a Bécsi úti téglagyárba vittek. Egy soha el nem felejthető éjszaka után a Józsefvárosi pályaudvaron 70 személyt marhavagonokba zártak. Ezen a napon 3000 nőt vittek el. Sem enni, sem WC-re menni nem volt lehetőségünk. A magyar határnál áttettek egy másik vagonba, ott elvégezhettük a szükségünket. 14 napig utaztunk Ravensbrückig, ahol még több nő volt. A földön ülve napokig vártunk, amíg egy nagy helyiséget adtak. Egy ágyban hárman aludtunk. Éjjelenként kint, a fagyos hóban, rossz ruhaneműben órákig számoltak minket. Szökni senki sem tudott, mert a tábort
Stacheldrahttal
, benne árammal őrizték. Nappal utat kellett építenünk. Enni alig kaptunk, nagyon leromlottam. Rengetegen éhen haltak. Mikor már a háború a vége felé közeledett, télen nyitott vagonba tereltek. Azután kb. egy hetes gyalogút után egy KZ-es barátnőmmel mentünk haza, mert vonat sehol nem volt, a németek mindent tönkre tettek. 1945. május 28-án érkeztem haza betegen.
AntiszemitizmusAmikor a templomba mentünk, sokszor ránk kiabáltak: „büdös zsidó”. Miután visszajöttünk a lágerekből, akkor azt mondták a zsidóknak: többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek.
A 93 éves Falk Margit üzenete a mai zsidó fiataloknakA mai zsidó ifjaknak kívánok egy szebb, jobb jövőt, mint nekem volt, és ne felejtsék el az 1944-es eseményeket. Harcoljanak a zsidóságért, hogy ne legyen újra üldözés.