Ágnes Zichy utcai emlékeiÜnnepek, március 15., magyar ruha Március 15-én nem volt tanítás, de az ünnepélyre bementünk. Határozottan emlékszem, hogy kaptam egy magyar ruhát. Pruszlik, párta, rövid kötény volt rajtam. Valami miatt el akarták venni tőlem a verset, talán, mert nem jól mondtam. Anyukám bement az iskolába, hogy már kész a ruha, ezért nem lehet elvenni a verset. Meg is kaptam, és el is mondtam.
Zsidó ünnepekA zsidó ünnepeken az üzleteket bezárták. De amikor például
jóm kippúrkor
a templomból kijöttünk szombat este, akkor kinyitották a zsidók az üzletet és megittak egy stampedli likőrt, egy kis kalács is volt hozzá. Egy órát árultak, aztán hazamentek.
Hosszúnapkor
is zárva voltak a zsidó üzletek. Rá sem volt szabad gyújtani, amitől Árpád bácsi szenvedett. Egész nap a templomban voltak a felnőttek, enni nem volt szabad. Mi, gyerekek, sétálgattunk. A templom udvarán volt a sakter, oda kellett vinni a csirkét, mert a zsidók nem vághatták el a csirke nyakát.
ÜzletekElőször a Vörösvári út 3. alatt volt apámnak Női-férfi ruhaüzlete,
Jakobovics Miksának pedig cipőüzlete. A Jakobovicsék a 3-ban, mi a Vörösvári út 16-ban laktunk. Később apám üzlete átkerült a Tavasz utca 14-be. Akkoriban a Zápor utcában laktunk.
A Tavasz utcában volt Női-férfi ruhaüzlete Polacsek Árminnak is, aki testvére volt Jenőnek, Polacsek Tibor papájának. Egymás után állt a Polacsek Ármin, a Winter rövidáru üzlet, a Moskovits cipőüzlet, utána mi, a Barnai Márkusz, utána a Gubica, az keresztény volt, a Stádler papírüzlet, és Polacsek Jenő ruhaüzlete. A két üzlet konkurrense volt egymásnak. A Polgár téren volt a Back libás és
Barnai Árpád ruhaüzlete.
Velünk szemben, a Tavasz utcában volt a Floh cukrászda. Mindig könyörögtem, hogy 5 fillérért vehessek egy gombóc fagylaltot.
Sárga csillag, keresztényekAz öcsi (Barnai István) egyik barátjával, Landkammer Bélával, aki keresztény fiú volt, elmentem a Karsai Laciékhoz. Csak rajtam volt sárga csillag, rajta nem. Elég sok megjegyzést kapott a fiú, amiért velem jött. Később aztán már nem mentem vele.
A Horthy proklamáció idején a szüleimmel csináltunk egy hülyeséget. Hárman visszamentünk a régi lakásunkba, a Zápor utcába, elhagyva a Timár utcai csillagos házat, de a lakásunk le volt pecsételve, nem mehettünk be. Mellettünk lakott egy férfi, akinek volt egy házvezetőnője, aki nagyon vallásos volt. Minden nap elment az Újlaki templomba. Anna néninek hívták, átadta a szobáját, bújtatott minket két napig. A lakás tulajdonosának nem mertük megmondani, hogy ott vagyunk, WC-re sem mentünk. Azután visszamentünk a Timár utcába. Apukám kérte, hogy külön menjünk, nehogy bajom essék. Utána már lezárták a csillagos házakat. Apukám nem is engedett el, mert a csillagot viselőket igazoltatták. Ő mindenről gondoskodott.
Deportálás, a Zichy utcai iskolatársak egymásra találása az Óbudai Téglagyárban. Elszakadás az apátólA németek bejövetele után a Zápor utcából át kellett költöznünk a Timár utca 2-be, csillagos házba. Apukám, anyukám, és én kerültünk oda, mert a két fiútestvérem már munkaszolgálatos volt. A Timár utca 2-ben le kellett mennünk az udvarra. Apámat onnan elvitték, és többet nem is láttuk.
Engem hívtak be utoljára munkaszolgálatra. Ki volt írva, hogy a 16 és 40 év közötti nőknek a
KISOK
-pályára kell menniük. Borzalmas volt, mert akadt, aki már túl volt a 40-en, de eljött mégis a lányával. El akarták választani őket. A kislány ideszaladt, a mama odaszaladt… Nem tudták összeállítani a csoportot.
A KISOK pályán találkoztam Menczelesz Évával, akivel egy osztályba jártam a Zichy utcai elemiben és a polgáriban is. Hogy tudtam pont az Évával találkozni a tömegben? Aztán pedig az
Óbudai Téglagyárba kerültünk.
Alsógödről apámat is felhozták az óbudai téglagyárba. Onnan gyalog mentünk Hegyeshalomig. Állítólag az apám valahol előttünk ment, de én sohasem találkoztam már vele. Ő akkor 59 éves volt. 60 éves korig kellett elmenniük a férfiaknak. Nagyon sokat gondolok rá. Fogalmam sincs, mi történt vele. A téglagyárban az egyik rendőr odaszólt nekem, hogy nem néz oda, ha akarok, menjek el. De nem mertem. Buta voltam. Pedig az apám olyan gondos volt, varrt egy hátizsákot, és tett bele egy selyemharisnyát, szoknyát, félcipőt, ha szökni akarok. De mégis jól tettem, hogy maradtam, mert az anyám akkorra már elment Pestre az egyik Barnai rokonhoz, és nem találtam volna otthon. Óbuda a téglagyár miatt veszélyes volt, ezért ment át anyám Pestre. Anyámat aztán a Jakobovics Feri mamájával, Gizivel együtt kivitték a Józsefvárosi vagy Ferencvárosi pályaudvarra. Az anyámnak az egyik német katona azt mondta, hogy álljon ki. A Gizi néni is mondta, hogy „ich bin krank” (beteg vagyok), de őt nem engedte kilépni a rendőr. Anyámat onnan a gettóba vitték.
A téglagyárból aztán mentünk, mentünk gyalog, kiértünk Hegyeshalomra, onnan Dachauba, ahol férfi tábor volt, onnan pedig Ravensbrückbe kerültünk. Ez már női tábor volt. Egy faágyban aludtunk Évával. Berlintől 12 km-re, Spandauban egy bomba gyárban dolgoztunk. Éva sokat volt beteg. Később, a visszavonuláskor Oranienburgba kerültünk, ahol Éva lázas lett, ezért nem tudott tovább menni. Én mellette maradtam, elbújtunk az ágy alá. Szerencsénk volt, mert akik tovább mentek, és akik nem tudtak gyalogolni már, azokat agyonlőtték.
HazatérésVisszafelé az oroszok fölszólítottak, hogy menjünk tovább, mert jönnek a németek. Ekkor egy távoli, Eta nevű erdélyi rokonommal találkoztam, aki felpofozta Évát, mert Éva nem akart tovább menni, lázas volt. Később, jó sokára, szeptemberben Évával együtt vonattal jöttünk haza a Városligetig. Átkeltünk a Margit hídon. Először nem mertem haza menni, mert nem tudtam, hogy kit és hol találok. Így aztán Menczelesz Éváékhoz mentem, és ott mondták, hogy a Zápor utcában lakunk. A Zápor utca 2-ben rátaláltam anyámra és két fiútestvéremre. Anyám éppen egy libát tömött, amit soha nem láttam korábban.