Gulyás Ottóné, szül. Barth Lívia emlékei férje, Gottlieb Gábor Ottó és barátja, osztálytársa: Goldstein Tibor megmeneküléséről az óbudai Laktanya utcában. Mindkét fiú a Zichy utcai zsidó elemibe járt és mindketten Kovács János bácsinak köszönhették életüket.
Az a terület, ahonnan Kovács bácsi származott, vagyis az Ipolyság, akkoriban Magyarországhoz tartozott. A Laktanya utcában volt a Katonai kirendeltség. (Lásd az 1920-ban készült képet a Laktanya utca 1. szám alatti Folyamőr laktanyáról.
A laktanya főparancsnoka a III. kerületi rendőrfőkapitány volt, és Kovács bácsi írnokként dolgozott nála. Kovács bácsi Gottlieb Gábort, későbbi nevén Gulyás Ottót és Goldstein Tibit nappal az íróasztalában, este a szenes pincéjében bujtatta. Csak este jöhettek ki a fiúk, és akkor vitt nekik Kovács bácsi ennivalót. A felszabadulás előtt egy héttel azt mondta Kovács bácsi, hogy ő nem akar fogságba esni, élve vagy halva hazamegy, mert látni akarja a feleségét és a gyerekét. Sikerült hazaérnie az Ipolyságba, és később küldött egy levelet Óbudára Gottlieb Gábor címzéssel. Megkaptuk a levelet.
Gottlieb Gábor Ottó öccse, a ma Svédországban élő Gulyás Miklós így írja le bátyja megmenekülését:„Pillanatok alatt kiürült a Laktanya utcai ház. A leventéknél gyakorló nagytestvért [Gottlieb, később Gulyás Gábor Ottót. G. E.] és barátját [Goldstein Tibort] nem engedték megvárni, és amikor azok „hazaérkeztek”, a csillagos házat üresen találták. Visszamentek Kovács bácsihoz és elmondták, hogy egyedül maradtak, aki aztán kénytelen volt bújtatni őket a zsidótlanított Óbudán a nyilasok elől. Csak amikor vissza kellett térnie a Felvidékre, szülőfalujába, Palástra, akkor kérte meg az óbudai rendőrséget, hogy vigyázzanak a két zsidó fiúra. A zsidótlan Óbudán a hekusok a felszabadulásig bújtatták őket, valahol a Főtérnél. Az órás nagyfia Óbudához, Kovács bácsihoz és a rendőrfőkapitányhoz haláláig szakadatlanul hű maradt.” (Gulyás Miklós: Óbudai utcák. Norán Kiadó 2007. 63-64. o.)
Részlet Goldstein Tibinek Gulyás Tibor Ottó fia, Gyuri részére címzett leveléből a Zichy utcai barátságról, a háborúban való megmenekülésükről: Kedves Gyuri "barátom"
…..
Édesapáddal, Gabival 1942-ben ismerkedtem meg a Zichy-utcai iskola negyedik osztályában. Én olyan pót barát lettem, mert Gabi legjobb barátja, Bleier Bandi beköltözött a Pesti oldalra. Rögtön jó barátok lettünk.
A sors szorosabbra kötött kettőnket, amikor a Fő-téri levente irodában sok időt töltöttünk.
Az a bizonyos november 12. 1944-es dátum, amikor a szüleinket a bécsi országúton hajtották Hegyeshalom felé, és a gyerekeket bevitték a pesti Vöröskereszthez. Gabi és én elhatároztuk, hogy inkább visszamegyünk a levente parancsnokságra. Nagyon bátrak lehettünk erre vállalkozni. Kovács bácsi nagyon jó volt hozzánk, de rajta kívül még két ember segített. Palásty főhadnagy, aki nekünk vevőnk volt az üzletünkben, egy Ese Erwin nevű őrmester. Ott mindent csináltunk Gabival. Takarítottunk, cipőt pucoltunk a tiszteknek, és küldöncök voltunk egy sárga karszalaggal. Sehova nem mentünk külön. Olyanok voltunk, mint a sziámi ikrek. A tűzoltó parancsnokságról (ez a Laktanya utca) vittünk ételt a tiszteknek, és persze mi sem éheztünk, mert a tűzoltóknál egy Karsai Vili nevű fiú tömött minket étellel. A levente parancsnokságnál Gabival egy nagy ejtőernyőn aludtunk. Esténként Gabi és én bemerészkedtünk a Bécsi úti házunkba a vészkijáraton keresztül. Mindig az éléskamrából hoztunk el különböző ételt, amit még az én Mamám tett el.
Egyik ilyen alkalommal egy postai lap várt engem. Ebben az Édesanyám írta, hogy a határtól visszahoztak egy csoportot. Vatikáni védnökség alatt állnak, és a Phoenix házakban vannak. Gabi és én másnap átmerészkedtünk Pestre. A Margit híd pesti fele már fel volt robbantva, így a pontonhídon mentünk keresztül. Német katonák és nyilasok között sárga karszalaggal és egy levéllel, ami bizonyította, hogy küldöncök vagyunk a levente parancsnokságon. Itt nagyon bátrak voltunk!!!!!!. Mikor megérkeztünk a védett házba, ott találtuk Gabi mamáját is. Nagy volt az öröm, és attól kezdve minden nap vittünk ételt a két Mamának. Ez addig tartott, amíg karácsony éjjelén megindult Budapest ostroma. Ott voltunk január 8-ig, amíg onnan is bevittek mindenkit a gettóba. Ott elkerültük egymást Gabival, és csak a felszabadulás után találkoztunk újra. Következett a Kiskoronai iskola, Vörösmarty, és a barátság továbbra is folytatódott. Még most is fájó szívvel gondolok Gabira, hogy olyan fiatalon itt hagyott minket.
Gulyás Miklós:
Homage á Kiss MihályA Szaléziak és a Szent Alajos ház egy zsidó óvodás és kisiskolás fiúnak idegen világ volt, pedig naponta elment a Segítő Szűz Mária kápolna és a gyerekotthon előtt.
A Kiscelli utca 66-ban laktunk a háború előtt és után. A Szent Alajos házzal szemben 1945-ben tanultam meg - nagyon keservesen – a betűvetést, és a Ház melletti trafikban vettük a tintát, az itatóspapírt és a tollhegyet.
Kiss Mihály szerzetes úr mellett biztos elmentünk, de csak a pajtásaim köszöntek, mert mint nem katolikusnak erőltetett lett volna egy keresztény papnak Laudeturt vagy Dicsértesséket mondani. Pajtásaim meg úgy néztek volna a rabbira, mint borjú az új kapura. Ilyen volt a világ akkor is. Mindenki élt a saját szeparált környezetében, de volt véleménye a másikról anélkül, hogy tudott volna valamit is. A legtöbb ember tipizált, és gyakran a rosszból lett az általános, a jóból meg a kivétel.
Százezreket marhavagonokba zsúfoltak össze. Szentnek kellett volna annak lenni, aki objektivitással kijelentette volna akkor, hogy nem is rosszak az emberek, mert mennyivel nehezebb egy embert megmenteni, mint százat a Dunába lőni.
A vészkorszakban azt hallotta a zsidó, hogy az a keresztény, aki nem zsidó.
Ez a definíció árasztotta el a plakátokat, ezt fröcskölték a hordószónokok és olyan hangosan, hogy Kiss Mihályokról az üldözöttek - a bujtottakon kívül - nem is hallottak, sőt a hullahegyeket tudva nem is hitték volna el, hogy vannak még, akik komolyan veszik a keresztény etikát.
Megtudtam, hogy voltak papok és szerzetesek Óbudán, akik mentettek, de nem tudtam, hogy a Kiscelli utcai lakásunktól csak száz méterre. Kiss Mihály szerzetes naplójának keletkezésekor a terézvárosi gettóban laktam nagymamámmal.
Kiss Mihály nem írja, hogy miért tette, amit tett, naplója után ítélve nem volt filozófus alkat. Bebeszélem magamnak, hogy parasztfiú volt, aki jól tudta, mikor volt a fejés vagy a szénabehordás ideje. Bujtatta a zsidókat, mert csörömpölt a vekkeróra.
Amikor hazajöttünk a Kiscelli utcába, mással voltunk elfoglalva, mint a becsületes emberek katalogizálásával. Önzően a halottakat számláltuk, a nagyszülőket, az unokatestvéreket, a nagybácsikat és barátokat.
Évtizedekbe tellett az "objektív" közelítéshez való eljutás. Óbudán szinte kizárólag katolikus barátaim voltak, jó srácok. Szerettük egymást, de nekem a többséghez alkalmazkodnom kellett. Ők ministrálni, gyónni és áldozni jártak. Szagos misére. Ők tudták, hogy ez nem az én világom. És ők sohasem kérdeztek engem, hogy mi van bennem. Talán jóindulatból, hogy ne érezzem magam kívülállónak. Öntudatlanul érezhették azt is, hogy éretlen vagyok a párbeszédre. A zsidótlan Óbudán éltem, másfajtaságomra biztos többet gondoltam, mint a pajtásaim.
A kívülálló névmagyarosítással is alkalmazkodik. Higgye el az olvasó, hogy ez a témához tartozik. Tudtomon kívül a Gottliebot Gulyássá változtatta a család. Nem értettem semmit, nem is tiltakoztam. Ez több volt, mint névcsere. Egy családtörténet vége. Ebben az évben disszidáltam, és így lett Gulyás a svéd nevem, és a Gottlieb a magyar.