FRIED GABI EMLÉKEI SAJÁT CSALÁDTÖRTÉNETE ÉS A VELE KÉSZÜLT BESZÉLGETÉS ALAPJÁN
Óvoda, iskolaválasztás, Zichy utcai elemi, német, héber nyelv, zsidózás
Óbudán a német óvodába jártam, ahol a foglalkozások német nyelven folytak. Dédnagymamám is sokat beszélt velem németül. Németül mesélte el azt is, amit olvasott. Például a Kaiser Joseph und sein Hof című könyvet, mert imádott a császári korról olvasni. Tulajdonképpen egyszerre tanultam németül és magyarul. Szüleim olyan háztartási alkalmazottakat foglalkoztattak, akik tudtak németül, így biztosítva volt, hogy ne felejtsem el a nyelvet. A háború után viszont nem voltam hajlandó németül beszélni, mert én az ilyen „fasiszta” nyelven nem ejtek ki egy szót sem. Persze mire megértettem, hogy mi a különbség a német nyelv és a fasizmus között, sokat felejtettem. A gyerekkori szókincsem megmaradt, amit később próbáltam fejleszteni, mikor a munkámhoz kellettek a nyelvek. Szóval azért beszélgetési szinten tudok németül.
Az elemi iskolát nem a Zichy utcában kezdtem el. Ennek egyik magyarázata talán az, hogy a család egyáltalán nem volt vallásos. Apám, anyám nem jártak zsinagógába, nem kaptam vallásos nevelést. A Fried nagyszüleim sem jártak zsinagógába. A Rabinek nagyszüleim igen, de ők is csak a nagy ünnepeken mentek el. A
széder
estét megtartották, úgyhogy életem legszebb emlékei oda kötődnek. A
Lajos utca 141-ben, majd a Berlini tér (ma Nyugati tér) első emeletén ünnepeltünk. Erről csodálatos emlékeim vannak.
Amikor tehát elértem az iskolás kort, ami esetemben évvesztéssel járt, miután decemberben születtem, s 6 évesen csak azok kezdhették el az iskolát, akik a hatodik életévüket az iskolaév megkezdése előtt betöltötték, már majdnem 7 éves voltam. A Kiscelli utcában volt egy állami iskola pár lépésre attól a háztól, ahol laktunk, a szemben lévő oldalon. Természetes volt tehát, hogy szüleim oda írattak be. Nagyon kényelmes dolog volt az, hogy csak épp át kellett mennem a szemben lévő oldalra, s máris ott voltam. Arra emlékszem, hogy az iskola nem csak négy osztályos elemi iskola volt, hanem 14 éves korig tanultak ott a gyerekek. Sok osztály volt, sok tanulóval, s kissé elveszettnek éreztem ott magam.
Az iskolaév kezdete után kb. két héttel apámat meglátogatta valaki az óbudai Zsidó Hitközségtől, s szemrehányást tett neki, hogy engem nem a Zichy utcai óbudai zsidó elemi iskolába járat. A beszélgetés vége az volt, hogy a szüleim átírattak a Zichy utcába. Ehhez a döntéshez az is hozzájárult, hogy mint kiderült, anyám ismerte az egyik ott tanító tanítónőt. [Minden bizonnyal Gyenes Jolán tanítónőt, G.E.] Így 1937 szeptemberében iskolát váltottam. A Zichy utca nem volt olyan közel a lakásunkhoz, de gyalog 20-30 perc alatt oda lehetett érni. Nagyon kevés, szinte semmi emlékem nem maradt azokról az évekről. Azonban sokkal jobban éreztem ott magam, mert összesen csak négy osztály volt az iskolában, ez valahogy családias jelleget adott neki. Az osztálytársak közül igazán csak egy lányra,
Reisz Évára emlékszem, akivel nagyon jóban voltunk egész idő alatt. Nagyon szép kislány volt, loknis hajjal, s én ezeket a loknikat nagyon irigyeltem. De a négy osztály befejeztével teljesen megszakadtak kapcsolataink. Az iskola, zsidó felekezeti iskola lévén, szombaton tartotta a tanítási szünetet, vasárnap pedig jártunk az iskolába. Sokszor fordult elő, főleg 1939-40-ben, hogy amikor a gyerekek látták, hogy iskolatáskával a hátamon vasárnap megyek iskolába, csúfoltak és lezsidóztak. Elég hamar hozzá kellett szoknom ehhez.
Német tudásomnak is hasznát vettem, mert, ha jól emlékszem, a második osztályban jött hozzánk egy német kislány, akinek tolmácsolnom kellett. Volt külön angol tanítás is, s én jártam külön angol órákra is. A héber nyelv rendes tantárgy volt az iskolában, természetes volt, hogy héberül tanultunk írni - olvasni, de valamennyire beszélni is. Hogy a modern héber vagy a régi héber nyelv volt-e, azt nem tudom. Sajnos a héber nyelvet később nem csak teljesen elfelejtettem, de még az írás is teljesen kipárolgott belőlem. Rendszeresen vittek bennünket, tanulókat, főleg a nagyobb ünnepeken az Óbudai Zsinagógába, emlékeim között a
sátoros ünnepek
ceremóniája maradt meg. A kezemben tartottam a – ha jól emlékszem –
lülefet
, lehet, hogy nem ez a pontos neve, amit rázni kellett.Tanulmányi eredményeimre nem emlékszem, de mintha jó tanuló lettem volna. Ezért is szíven ütött, mikor úgy nézett ki, hogy nem fognak felvenni abba az iskolába (Szilágyi Erzsébet Leánygimnázium), ahová nagyon szerettem volna menni. 1941-ben végül be tudtam oda iratkozni, miután apámnak sikerült ehhez megfelelő protekciót szereznie.
Széder esték a Lajos utca 141-benSzéder estén a nagymamám gyönyörűen megterítette az asztalt hófehér abrosszal, az asztalon a gyümölcsös tállal. Ez a tál az egyetlen tárgyi emlékem, ami megmaradt a nagyszülőktől. Ott volt apám, anyám, én, anyám öccse a feleségével és három hónapos kisfiával, Péterrel. De hiába volt ő a legfiatalabb, nekem kellett elmondanom a
„manis tanut”
, amit derekasan mindig el is mondtam. Kicsit féltékeny voltam, hogy ha Péter megnő, akkor ő fogja majd elmondani. A nagymama mindig elárulta nekem, hogy hova dugta el azt a
maceszdarabot
, amit el kellett dugni valahova. Ennek is van neve, de nem tudom. Én pedig megjátszottam, hogy nem találom, aztán mégis megtaláltam, és megkaptam a magam csokoládé vagy más ajándékát. Mindez az én emlékeimben nem annyira vallásos jellegű, hanem inkább azt jelentette, hogy a család együtt van. Ez mindig is nagyon hiányzott. Érdekes, hogy életem során mindvégig férjem és én voltunk a család központja. Nálunk volt minden családi összejövetel, akár születésnapja volt valakinek, akár karácsonykor. A családi összetartó erő valószínűleg a széder estéktől datálódik.
Gimnázium, megkülönböztetés, kikeresztelkedésA Szilágyi Erzsébet Gimnáziumról tudni kell, hogy oda főleg katonatisztek és nagypolgári családok gyermekei jártak, s ez a körülmény a tanárok s a tanulók nézeteire is rányomta a bélyegét. Volt néhány arisztokrata is, de ők a háború végéig magántanulók voltak. Abban az osztályban, amelyikbe én jártam, zsidó vagy zsidó származású alig volt a tanulók között, a háború alatt én voltam az egyetlen; a háború után iratkozott be hozzánk egy másik lány (Berger Vera, aki Bencére magyarosította nevét), akivel később egyetemre is együtt jártunk. Kaptam is egyszer egy óra alatt egy cédulát, persze aláírás nélkül, melyre a következő volt írva: „Gabi, te olyan rendes lány vagy, de nagy kár, hogy zsidó vagy”. A háború idején végig éreztem a megkülönböztetést, ami pl. abban nyilvánult meg, hogy amikor a bizonyítványokat kiállították, mindenkinek automatikusan beírták, hogy „magyar állampolgár”, kivéve a zsidó tanulóknak, akiknek állampolgárságukat külön okiratokkal igazolniuk kellett.
1942-ben szüleim azt gondolták, hogy ha kikeresztelkedünk, akkor kevésbé fognak ránk vonatkozni a zsidótörvények. Az „előnyök” csak abban mutatkoztak meg, hogy apám mint munkaszolgálatos nem sárga, hanem fehér karszalagot kellett hogy viseljen, másra nem is emlékszem. Attól fogva katolikus hittanra kellett járnom (a hitoktatás akkor még kötelező volt). Engem egy ideig borzasztóan vonzott a katolikus vallásnak misztikuma, de mivel sose kaptam vallásos nevelést, ez a katolikus vallásra is kiterjedt. A felszabadulás után elmentem a plébániára, és közöltem, hogy ki akarok lépni az egyházból, mert én hitetlen vagyok. Ez a Kolosy téren, a Szépvölgyi út sarkán volt. Úgy kirúgtak, hogy a lábam nem érte a földet, hogy hogy képzelem ezt, majd a plébános megmondja nekem, hogy lehet ilyen bűnt elkövetni. Aztán valaki elmagyarázta, hogy nem kell formálisan kilépni.
A FRIED család története(az a kevés, amire emlékszem)
Sajnos akkor kezdtem igazán érdeklődni családunk története iránt, amikor már nem élt senki, akinek kérdéseket tehettem volna fel. Most döbbentem rá pl. arra, hogy jóformán semmit sem tudok a dédnagyszülőkről. Sem nagyapám (Fried Lajos), sem pedig nagyanyám (Breuer Regina, a Rezsin néni) soha nem beszélt nekünk szüleikről, s apám (Fried József, később Falus) sem mesélt soha nagyszüleiről. Kérdés, hogy egyáltalán ismerte-e őket. Hogy családunk ifjabb tagjai (öcsém és családja, fiam és családja) legalább azt ismerhessék meg, amit emlékezetemből vissza tudok idézni, megpróbálom leírni, hogy kik voltak a Fried/Breuer család tagjai és milyennek láttam őket én.
1. Fejezet –
Honnan származunkRezsin nagymama édesapját Breuer Bernátnak, édesanyját Reiner Franciskának, szinte mondává vált néven Franci néninek hívták. Ezért lett egyik keresztnevem Franciska. Franci néni fogalommá vált családunkban – s még a mai napig is az –, mert ha valaki túlzó módon a legönzetlenebbül megtett mindent a családjáért, ha oroszlán módjára védte családja tagjait, akkor azt mondták rá: “Franci néni”. S azért volt így, mert a dédnagyanyám teljes mértékben a családjának élt és dolgozott. Lajos nagypapa pl. sokszor rászólt a nagymamára, mikor túlzónak találta gondoskodását: “Ne legyél már annyira Franci néni” – mondta.
Valamikor 1940 vagy 1941-ben feljelentettek bennünket, hogy nem vagyunk magyar állampolgárok, aminek, ha nem bizonyítottuk volna az ellenkezőjét, a legrövidebb időn belül deportálás lett volna a vége. Ezért apám (József) minden követ megmozgatott, és két vagy három napon belül produkálta az iratokat, ami szerint szülei felmenői Kótajban (Friedék,) illetve Kenderesen (Breuerék) éltek, nadájjal (piócával), illetve mésszel kereskedtek. Arra már nem emlékszem, hogy az anyai ág volt-e a “meszes” vagy a “nadájos”, vagy fordítva.
Lajos egy Szabolcs megyei kis községben, Kótajban született 1870-ben. Úgy tudom, hogy rabbi növendék, bóher, volt, ami azt jelentette akkor egy vidéki zsidó családban, hogy magasabb iskolát végzett. Nem tudom, hogy miért nem fejezte be a tanulmányait, s pontosan milyen körülmények között, illetve mi miatt jött fel Pestre a XIX. század végén, ahol előbb villamos kalauz lett, majd szatócs üzletet nyitott. Az I. világháborúban katonai szolgálatot teljesített (nem vagyok benne biztos, de úgy rémlik, hogy a Piavénál is ott volt.) Addigra már régen házas, családos ember volt. Öccse, Samu, szintén felkerült Pestre, róla főleg 1945. februári emlékeim vannak, de erről majd később.
Rezsin (Breuer Regina) Kenderesen született 1874. január 6-án. Heten voltak testvérek, 2 fiú: Béla, Aladár, 5 lány: Etelka, Regina, Sarolta, Giza, Blanka.
Szülei Kenderesen, a Horthy birtok mellett béreltek földet, de egy évben a jég elverte a termést, s mivel nem volt biztosításuk, tönkre mentek. Nem tudom, ez pontosan mikor történt, s utána mit csináltak. Rezsinnek volt egy vőlegénye, s még nagyon idős korában is szó szerint idézte nekem a tőle kapott szerelmes levelek szövegét. Egy lakodalomban azonban megismerkedett Lajossal, s ez máris elfeledtette vele a korábbi vőlegényt, hozzá ment feleségül. Budapesten nagyon szerény és zsúfolt körülmények között éltek, először a Sas utcában, majd a Nádor utcában. (Érdekes, hogy ma abban a házban van a Transelektro nevű vállalat, ahol öcsém, Falus Péter is dolgozott.)
Később, azt hiszem a harmincas években, az óbudai Fő téren nyitottak csemege üzletet, ami egyben az akkor jó nevű Kozma fivérek hentesáru gyárának a lerakata is volt, mint ahogy korabeli levélpapírjuk fejlécéből, valamint az üzlet külső feliratából is kiderül.
Erre az üzletre már nagyon jól emlékszem. Kiváló stratégiai helyen volt, közel a HÉV megállóhoz, valamint a Hajógyári sziget és Óbuda között közlekedő hajó állomásához. A Hajógyári Szigetről hozták naponta a frissen fejt tehén tejet (akkor még nagy alumínium kannákban tárolták és tejhordó kis edényekbe merítették az erre a célra használt mércés kimérővel), s a Fő téren megforduló munkások, a környéken lakók és arra járók örültek a friss áruknak. Messze lehetett érezni a meleg kolbász illatát.
Apám 18 éves korában vámtisztviselőként dolgozott, s élte az akkori aranyifjak életét. Úgy tudom, hogy ez az állapot csak néhány évig tartott, majd amikor megnyílt a csemege üzlet az óbudai Fő téren, abban dolgozott. Vezette az üzletet, Lajos foglalkozott a beszerzéssel, Regina, Rezsin pedig a kasszával, de mindannyian részt vettek a vevők kiszolgálásában.
Apám az alábbi névjegyet használta:
A következő kép az üzlet bejáratánál készült, jól látható a Fried Lajos felirat is. A kirakat alatt van egy nagy tejes kanna, amiben a friss tej érkezett. Ott áll apám és a nagymama is.
A Fő téri csemege üzlet
Az üzlet jól ment, ebből élt az egész család (a gyermekek és azok családja is).
Később nyitottak egy fióküzletet a Kisczelli utca 84-ben, amit Etus, nagymama Róza nevű testvérének a lánya vezetett. (Etust mi gyerekek folyton csúfoltuk, mert szerencsétlennek szakálla nőtt és naponta borotválkoznia kellett. A háborúban ő is elpusztult.) Az üzlet hiába volt sikeres, ez nem tükröződött vissza nagyszüleim mindennapi életvitelében, minden pénz a nagy család eltartására ment el. Továbbra is Óbudán, a Laktanya utca 2-ben, egy nagyon szerény lakásban laktak. Nagypapa, aki féltette az üzletet, a raktárban egy szalmazsákon vagy az üzlethez tartozó konyhában aludt. Még a legkisebb luxust sem engedték meg maguknak.
Az üzletet még ma is magam előtt látom. Ahogy bementünk, szemben volt a pult, jobbra nyílt a kiskonyha, ahol a nagymama sokszor friss túrót készített. Tüllszerű zsákból csöpögött a lé, és ami megmaradt, az volt a túró.
Nagypapa ízig-vérig jó kereskedő volt. A vevők rajongtak érte, nem csak azért, mert kedves és udvarias volt hozzájuk, hanem mert csak minőségi árut árult. Pl. ha valaki görögdinnyét akart venni, nagypapa felvágta és megkóstolta, s ha nem találta elég édesnek, azonnal eldobta, s máris nyúlt a másik után. A vevő csak akkor kaphatta meg, ha az mézédes volt, s a nagypapának ízlett. Nagymama árgus szemekkel figyelte, hogy nehogy egy megpuhult, vagy már nem teljesen egészséges gyümölcs maradjon az áruk között. Ilyenkor kiválogatta, a gyümölcs rossz részét levágta és eldobta, s a maradékot a család kapta. Én mint kis gyermek ezt nem tudtam megérteni, mindég rosszalltam, s összehasonlítottam anyai nagyszüleimmel, akik “bezzeg” mindég a legszebb gyümölcsöt adták nekem. Ők persze “vevők” voltak, és nem “eladók”. !
Magam előtt látom az üzletet, a nagypapa a vevőkkel foglalkozott, a nagymama főleg a pénztárban ült, parasztosan bekötött fejjel, egyszerű karton ruhában. Nagypapa hajnalban kiment a nagybani piacra, és reggel a nyitáskor már ott volt a friss áru az üzletben. Sokszor láttam, amint nagy zsákkal a vállán érkezett. Egyszer elkísérhettem bevásárolni, hajnali 5 óra körül már a piacon voltunk, s láttam, hogy beszél az eladókkal, hogy alkuszik és válogat. Lehettem talán 9 vagy 10 éves, s az egyik eladó tréfásan “nagyságos asszonynak” szólított, s én egy pillanatra büszkén komolyan vettem.
Valamikor a 40-es évek elején Margit lányuk, aki akkor már nagyon jó körülmények között élt Szombathelyen, rávette a szüleit, hogy hagyják abba a munkát, és költözzenek le hozzá. Eladták a Fő téri üzletet, megtartva a Kiscelli utcait. Kikísértük őket a pályaudvarra, ahol az akkor még szenzáció számba menő villany mozdony (az Árpád) vezette vonaton elutaztak. De nem sokáig bírták a tétlenséget, nem is érezték ott jól magukat, és rövid időn belül visszajöttek Pestre. Nagypapa ettől kezdve átvette Etustól a Kiscelli utcai boltot. Mi akkor a Kiscelli utcában laktunk, egy sarokra az üzlettől, így nagypapa gyakran volt nálunk, delente együtt ebédeltünk. Emlékszem, a levest nagyon forrón szerette, az étkezés alatt sapkája a fején volt - de nem hiszem hogy vallásos indíttatásból -, és ebéd után beült a magas háttámlájú fotelbe, hogy egy kicsit szundítson. Nem volt szíve ahhoz, hogy költsön magára, sokszor apám kimustrált nadrágjaiban járt. Észre vettem egyszer, ahogy a fotelben ült, cvikkerrel a szemén, zsebkendőjét a térdére terítette, azért, hogy eltakarja a nadrág kopott részét.
Fried József fatelepe, strohmann
Apám 1927. szeptember 4-én megnősült, elvette feleségül az akkor 18 éves Rabinek Rozáliát. Úgy tudom, hogy először abban a házban vettek ki lakást, ahol Rozál szülei is laktak, a III. ker. Lajos utca 141-ben. De később, amikor én már 4-5 éves lehettem, átköltöztek a III. ker. Vihar utca 26-ba, ahol a ház mögötti kertben egy külön épületben béreltek egy két szoba összkomfortos lakást. 1936-ban vagy 1937-ben apám nyert a lóversenyen 10 ezer pengőt, és ebből egy fatelepet nyitott Óbudán a Bécsi úton, a Margit kórházzal szemben, ahol tüzelőanyag kiskereskedést folytatott. Hogy közel legyünk a telephez, átköltöztünk a Kiscelli utca 81-be, egy két szoba hallos összkomfortos lakásba. Miután ez a ház majdnem a Bécsi út sarkán volt, udvarának és a fatelepnek közös fala volt. Anyám, mint említettem, besegített a Fried nagypapa csemege üzletében, de amikor apám önállósította magát, anyám is dolgozott a bécsi úti fatelepen.
Amikor érvénybe léptek a zsidótörvények, akkor – mint ahogy nagyon sokan tették - Jóska egy ú.n. strohmannt keresett, akit M. Sz. személyében meg is talált. Úgy tudom, hogy az illető pénzt nem is tett az üzletbe, csak a nevét adta, de amikor Jóskát többszörösen behívták munkaszolgálatra, M. Sz. vezette a telepet, hisz Rozál sem tudott besegíteni, mert titokban kellett tartani a vele való kapcsolatot. Nem tudom, hogyan történtek az elszámolások, csak azt, hogy M. Sz. úgy viselkedett, mintha a telep az övé lenne, s amikor egy alkalommal Rozál arra kérte, hogy küldjön fel egy kis fát nekünk, azt válaszolta: fagyjál meg a gyerekeddel együtt.
2. Fejezet –
1944, diszkrimináció, nyilasok
Tulajdonképpen szerencse volt, hogy Lajos és Regina nem maradtak Szombathelyen, mert Margittal és Micivel együtt őket is deportálták volna Auschwitzba, ahol biztos halál várt volna rájuk. De így is megnehezítette, majd szinte lehetetlenné tette az életünket a Horthy éra alatt elszenvedett üldöztetés, diszkrimináció. Áprilisban fel kellett varrni a sárga csillagot jól látható helyen arra a ruhadarabra, amit az ember külsőleg viselt, tehát kabátra, pulóverre vagy blúzra. Pontosan meghatározták, hogy a csillag mekkora, színe milyen árnyalatú sárga legyen, meg volt adva a pontos méret, s úgy kellett felvarrni, hogy a teljes kerülete rögzítve legyen, nehogy könnyen le lehessen venni.
1944 nyarán azoknak, akikre vonatkozott a zsidótörvény, a számukra kijelölt, ún. csillagos házba kellett költözniük. Azért hívták ezeket a kijelölt házakat csillagos házaknak, mert a kapu mellett egy nagy Dávid csillag jelezte, hogy ott zsidók laknak. Lajos és Regina, akiknek akkorra már be kellett zárniuk a Kiscelli utcai üzletet, egy Vörösvári úti házba költöztek, ahol egy 1 szobás udvari lakásban laktak. Az utcai kapun belépve egy nagy udvarra értünk, melynek mentén körben nyíltak az egyes lakások. Mi anyámmal a Kenyeres utca 34 sz. alatti csillagos házban laktunk, de szinte minden nap meglátogattuk az öregeket, amikor nem volt kijárási tilalom. Apám nem tehette, mert a háború alatt több alkalommal munkaszolgálatos volt, ritkán láttuk. Anyám, Rozál, amikor csak tehette, odautazott hozzá, hogy élelmet és ruhát vigyen neki, amikor lehetett, csomagot is küldött.
Jóska később, 1944 decemberében egyszer meg tudott látogatni bennünket a védett házban, s akkor egy órácskát együtt tudtunk lenni vele. 1944 végén több bajtársával együtt megszökött, s amikor felszabadultak, a front mögött gyalog elindult Pestre, hogy megkeresse családját. Arról, hogy hogyan talált meg minket, később külön írok.
Valamikor 1944 augusztusában, vagy szeptemberben anyám és én anyai nagyszüleimhez mentünk át a Berlini tér 6-ba (ma Nyugati tér, ahol éppen az a ház lett csillagos háznak kijelölve, ahol ők eredetileg laktak), s ekkor már nemigen volt alkalmunk arra, hogy meglátogassuk a Fried nagyszülőket. Októberben, a sikertelen Horthy kiugrás után már nem is lehetett személyes kapcsolatunk velük.
Anyámat egy nyilas razzia során elvitték, gyalog kellett mennie Németország felé. Amikor megkérdezték, ki tud jól főzni, anyám mindjárt jelentkezett szakácsnak, hisz ezzel azt remélte, hogy biztosan lesz ennivalója, legalább nem kell éheznie. Először Isaszegen volt a tábor. Egy nap az egyik nyilas kérte, hogy főzzön neki valami diétásat, mert elrontotta a gyomrát. Anyám azonban valami nehéz ételt adott neki, hogy attól még rosszabbul legyen. Félt a megtorlástól, s ezért úgy döntött, hogy számára az egyetlen megoldás az, ha megszökik. Egy alkalmas pillanatban otthagyta a tábort, és Isaszegről gyalog elindult Budapestre. Sajnos a téli cipőjét ellopták, s az egyetlen cipője egy pántos nyári szandál volt, ami nem védte a lábát. Mire hazaérkezett nagyszüleimhez, a lábujjai teljesen elfagytak, kisebesedtek. Még fekvő beteg volt, amikor nagyszüleimet a nyilasok elvitték. Mi ott tudtunk maradni, mert volt svájci védettségünk, igaz, hogy hamis, de ezt akkor még nem vették észre. A védettséget Jutka nagynéném (Imre felesége) szerezte. Sajnos – mint ahogy azt korábban már írtam – nagypapám (mind a Rabinek, mind a Fried) azzal utasította vissza ezt a lehetőséget, hogy ők magyarok, s nincs szükségük egy idegen állam védettségére.
Egy idő után persze nem engedték, hogy a Berlini téren maradjunk. Be kellett költöznünk a Szent István park 2-be, egy svájci védett házba. Ott sokadmagunkkal egy lakásban kaptunk helyet, ágyunk nem volt, így anyámmal ketten egy nagy íróasztal tetején aludtunk. 1-2 nap múlva azonban a nyilasok a Szent István parkban és környékén lévő védett házakból mindenkit kitereltek az utcára. A Szent István park alacsony bokrokkal határolt ösvényekből állt, s ezt a nyilasok arra használták, hogy ott szortírozzák az embereket. Ki megy a gettóba, kit visznek koncentrációs táborba gyalog. A nagy park közepén egy dobogón állt egy nyilas, trópusi kalap volt a fején, biztos egy kirámolt zsidó lakásban találta, s előtte kellett hosszú sorokban elmenni. S úgy, mint később megtudtuk, ahogy Auschwitzban Mengele tette, a hüvelykujjával mutatta, hogy ki menjen jobbra és ki balra. Mikor anyám és én odaértünk, megnézte a svájci védettségünket, s azonnal rájött, hogy az eredeti név ki lett radírozva, s helyébe a miénket írták. Az írást darabokra tépte s ezzel azt a reményünket is, hogy valamilyen védelmet élvezhetünk. Anyámat az egyik oldalra, engem a másikra irányított. Erre anyám vehemensen vitatkozni kezdett vele, hogy mi együtt akarunk maradni. Ez a vita tulajdonképpen rövid volt, csak nekem tűnt egy örökkévalóságnak. Végül a nyilas megunta, s együtt hagyott minket. Akkor még nem tudtuk, hogy ez egyáltalán mit fog jelenteni, csak az volt nekünk a fontos, hogy együtt maradhattunk.
Még órákig tartott ez a “válogatás”, s ez alatt sok minden történt a parkban. Egy nyilas felment az egyik házba, s az ablakból kilőtt, de az ott lakó zsidókat gyanúsította ezzel, s mindjárt le is lőtte néhányukat. Egy idős, két bottal járó bácsira rászólt egy egyenruhás nyilas, nógatva, hogy menjen gyorsabban, s mikor látta, hogy az öreg erre nem képes, a puskatussal mellbe vágta, úgy, hogy az öreg elesett. S akkor jött a következő felvonás. “Álljon fel” kiállította, s mikor az öreg nem tudott felállni, őt is lelőtte. Emlékszem, hogy hét ember agyonlövését számoltam meg azon a délutánon.
Ahogy ott többed magunkkal vártuk, hogy mi fog történni, már késő délután volt, akkor hirtelen egy fiatal nyilas észrevett bennünket, s azt kifogásolta, hogy fiatalokként az öregek csoportjában vagyunk. “Mit kerestek ti itt?” kérdezte, és elővett egy pisztolyt, s rám fogta. Még ma is magam előtt látom azt a kisméretű pisztolyt, amit a kezében tartott. Anyám és én is, de a körülöttünk állók is megdermedtek. Ma is furcsa, hogy abban a percben nem féltem egy cseppet sem, pedig a parkban látott gyilkosságok láttán tudnom kellett, hogy esetleg mi következhet, mégis határtalan nagy nyugalom szállt meg. S akkor mögöttem egy nő – valószínűleg már nem bírta a feszültséget – felsikoltott, mire a nyilas mephistói kacajjal elkezdte tenyerében föl-le dobálni a pisztolyt, majd otthagyva bennünket, tovább ment. Ebben a pillanatban kezdtem el remegni, óriási félelem fogott el, talán akkor fogtam fel igazán, hogy mi is történt. Azóta sokszor eszembe jut, hogy vajon az a nyilas, aki rám fogta fegyverét, hogyan emlékszik erre a napra, erre az esetre. Érzett-e valaha is valamilyen lelkiismeret furdalást. Néha azt gondolom, szívesen megkérdezném tőle, de aztán elhessegetem ezt a gondolatot, mert félnék a válaszától.
Lassan besötétedett, s elindítottak bennünket valamerre. Anyám elkezdett beszélgetni az egyik bennünket terelő nyilassal, s valamennyi pénzt is adott neki, mire ő megengedte, hogy kilépjünk a sorból, mi pedig bemenekültünk egy védett házba. Szó szerint évtizedekig messze kikerültem a Szent István parkot, ha abba az irányba vezetett volna az utam, egyszerűen nem voltam képes arra menni.
Anyám, nem is tudom hogyan, egy arany karkötőért szerzett egy vatikáni védettséget, amivel a Légrádi Károly utca 49/a sz. alatt lévő vatikáni védett házba tudtunk menni. Abban a házban két lakást alakítottak ki a “védett” zsidók számára. Egy két szoba hallos lakásban negyvenen laktunk. Nekünk a kis hallban jutott hely, ahol hatod magunkkal a földön aludtunk. Be volt osztva, hogy ki hol mosakszik, nekünk a konyha jutott. Minden nap egy lavórban tetőtől talpig megmosdottunk hideg vízben, a konyha utcára néző ablaka be volt törve, s a hidegtől sokszor vékony jégréteg keletkezett a mosdóvíz tetején. Ennivalónk nem volt, sikerült néha nyers céklát és sárgarépát szereznünk. Anyunak még volt egy arany karkötője, abból valahonnan tudott egy libát szerezni, s azt próbáltuk beosztani, de nem tartott ki a háború végéig. Az egyik ott lakónak keresztény volt a felesége, az hozott a férjének rendszeresen ennivalót. Egyszer kaptunk tőle egy palacsintát. Jaj de finom volt. December 29-én (azért emlékszem a dátumra, mert a születésnapom volt) egy házaspár (azt hiszem, Heltayéknak hívták őket), akik a személyzeti szobában laktak, megkértek, hogy takarítsam ki szobájukat. Nagyon szívesen megtettem, s ajándékba adtak nekem egy kis lekváros konzervet, talán 5 dekás volt. Büszkén mutattam anyunak, s azt javasoltam, hogy ezt csak akkor bontsuk fel, ha már semmi más ennivalónk nincs, mielőtt éhen halnánk. Szerencsére erre nem került sor, a konzerv még a háború után is megmaradt, s egyszer, valamikor 1946 vagy 1947-ben kezembe került, akkor ettük meg.
A nyilasok néha elvittek párunkat, hogy takarítsuk ki a nyilas pártközpontot, valamint segítsünk elhagyott zsidó lakásokból holmikat átvinni a nyilasokhoz. Ez nagyon szomorú dolog volt, főleg, amikor pl. szép kis gyerek ruhákat, játékokat láttunk. Egy alkalommal sepernem kellett a lépcsőházat, s véletlenül a szemét leesett egy emelettel lejjebb. Egy nyilas pont arra ment, s ráesett valami, nagy volt a patália. Anyu mindjárt feljebb küldött, hogy ha a nyilas feljön, hogy felelősségre vonjon, inkább őt találja ott. Anyám, aki hasban mindég erős volt, azt állította, hogy gyereket vár, azt remélve, hogy emiatt megkímélik, de semmi eredménye nem volt, szerencsére negatív értelemben sem.
1944 karácsonyán sok zsidó lelte halálát a Dunában, ahová a nyilasok sorozatban lőtték be őket. Majdnem bennünket is ez a sors várt. A Légrádi Károly utca 49/a-ban, a házmester elmondása és saját tapasztalataink alapján a következők történtek:
Néhány fegyveres nyilas megjelent a házban, s a házmester kíséretében feljöttek arra az emeletre, ahol mi is laktunk, azzal a céllal, hogy az ott élő zsidókat elvigyék. Már éppen be akartak csöngetni hozzánk, amikor észrevették, hogy a szomszéd lakás ajtaján lévő kis ablakból egy kis résen át fény szűrődik ki. Úgy döntöttek, hogy inkább oda csengetnek be, így volt ürügyük arra, miért akarják az ott lakó zsidókat elvinni. A történet folytatását onnan ismerjük, hogy az onnan elvitt egyik nőnek sikerült megmenekülnie, s másnap vissza tudott jönni. Elmesélte, hogy mindannyiukat (kb. 40 fő) elvitték a közelben lévő nyilas pártházba, ott megverték őket, majd a Duna-partra terelték, ott elvették ruháikat, s egymás után belőtték őket a Dunába. Ő, mielőtt golyó érhette volna, belevetette magát a jeges vízbe, ott megvárta, míg mindenki elmegy a partról, kimászott, s egy darabig egy kilőtt tank alatt húzta meg magát, majd a sötétségben visszalopódzott a Légrádi Károly utcába. Tulajdonképpen egy hajszálon múlt, hogy a nyilasok nem hozzánk csengettek be, akkor minket is elvittek volna, s most nem tudnám a történetet elmesélni. Sokszor ilyen véletleneken múlt az élet, vagy halál.
Egyik nap, úgy január 13-án vagy 14-én két nyilas jelent meg nálunk, és bőröndöket kért. Akinek volt, szívesen odaadta, hisz ez azt jelenthette, hogy csomagolnak s mennek, hisz gyorsan közeledett a front. Sokszor bementünk a spájzba, mert ott lehetett legjobban hallani az ágyúlövéseket. Ahogy a lövések zaja erősödött, úgy nőtt bennünk is a bizakodás, hogy már nincs sok hátra, rövidesen jön az annyira várt felszabadulás. Január 16-án reggel, amikor a konyhában mosakodtunk, oda settenkedtem a betört ablakhoz, mely a Légrádi Károly utcára nézett. Arra lettem figyelmes, hogy egy kistermetű katona sétál a ház előtt, furcsa sapkában, s ami különösen feltűnt az volt, hogy a puskáját úgy hordta a vállán, hogy annak csöve lefelé nézett és nem fölfelé, ahogy a magyar katonák hordták. Szaladtam anyuhoz, aki már törölközött, hogy jöjjön, és nézzen ki ő is az utcára. Rohantunk be nagyon boldogan a szobákba, hogy elújságoljuk: FELSZABADULTUNK! Azóta sok vita van arról, hogy a szovjet hadsereg elfoglalta-e Magyarországot, vagy felszabadította. Nekem és családomnak ez feltétlenül felszabadítás volt.
Még nem merészkedtünk ki az utcára. Egy magas, szinte daliás szovjet katona jelent meg a lakásban, hogy körülnézzen. Észre vette, hogy mindannyian sárga csillagot viselünk. Valamit kezdett magyarázni, de nem értettük, mit mond. Egyszer csak rámutatott a kabátomon lévő csillagra, elkezdte kaparni, s megértettük, azt akarja, hogy vegyük le. Akkor azonban, legalábbis bennem olyan érzés alakult ki, hogy most már juszt se veszem le, azért is fenn hagyom. A katona elment, félóra múlva visszajött, kezében egy piros kockás konyharuhában egy csomagot hozott. Kenyér volt benne, amit nekünk hozott. Mióta nem láttunk kenyeret! Egyszer csak a katona rám nézett, meglátta, hogy a csillag még mindég rajtam van, dühösen odajött hozzám, erőszakkal letépte, és rátaposott. Többen sírva fakadtunk a meghatottságtól. Igy ért véget a megkülönböztetésünk, így kezdődött el az a korszak, amikor legnagyobb örömünkre már nem volt fontos (legalábbis hivatalosan), hogy ki zsidó és ki nem, egyenlő állampolgárok lettünk.
Elindultunk a család megkeresésére a gettóba 1945. január 18-án.
Mi anyámmal közvetlenül a felszabadulás után, 1945. január 18-án a reggeli órákban gyalog elindultunk a Légrádi Károly utcából, a vatikáni védett házból, hogy megkeressük mindazokat, akikről úgy tudtuk, hogy a gettóban vannak. (Fried nagyszülők, Rabinek nagyszülők, Rabinek dédnagymamám, stb., közülük csak a Fried nagymamát találtuk meg). Útközben sok borzalommal találkoztunk. Az utcákon végig romokat, kis motyójukkal menő embereket láttunk, némelyikük kézi kocsit húzott maga után. Néha a légitámadások és ágyúzások miatt behúzódtunk pár percre egy kapualjba, amíg biztonságosnak ítéltük meg a tovább haladást. Láttunk egy-egy embert, aki lövést kapott az utcán, s ott esett holtan össze. A halál látványa annyira mindennapossá vált, hogy meg sem ijedtünk tőle.
Végre elérkeztünk a Wesselényi utcába, megtaláltuk a házat, s bementünk. A nagy kapualjban lovas kocsik álltak, szovjet katonákkal. Nem tudtuk pontosan, hogy melyik lakásban vannak a nagyszülők, ezért a nagy ház összes folyosóját végig jártuk. Minden lakás ajtajában ki volt téve egy kézzel írott lista az ott lakók nevével, de Friedéket nem találtuk, senki sem tudott felvilágosítást adni. Anyám ebbe nem tudott belenyugodni, s már az utcáról újra visszafordultunk, s elölről kezdtük a keresést. Ezúttal sikerrel, mert az egyik ajtónál megláttuk a kiírást: Fried Lajosné. Nem értettük akkor még, hogy miért csak a nagymama neve van kiírva, de ezen akkor nem sokat töprengtünk, örültünk, hogy megláttuk a Fried nevet és bementünk. Az előszobából egy elég sötét hallba léptünk, ahol elébünk jött valaki, akitől megkérdeztük, hogy Friedék itt laknak-e. Még mielőtt válaszolhatott volna, a sötétből egy vékony hang megszólalt: itt vagyok. A nagymama volt! A szoba, ahol megtaláltuk, egy orvosi rendelő váróterme lehetett eredetileg, mert az ív alakú fal mentén egy konzolszerű pad volt. Ezen a padon nagy párnák között kuporodott valaki, a nagymama, s ahogy közeledtünk hozzá, megláttuk a sovány összetöpörödött arcát. Akkor 71 éves volt. A viszontlátás okozta nagy öröm csak másodpercekig tartott, hisz első kérdésünk az volt: és hol van a nagypapa? Nagymama sírva mesélte el, hogy nagypapa, pár nappal a felszabadulás előtt bombatámadás következtében meghalt. Annak a napnak a történetét nagymama csak később mesélte el.
Íme a történet:
A gettóban a Wesselényi utca 6 sz. alatt egy harmadik emeleti lakásban laktak. Amikor megszólalt a légiriadót jelző sziréna, le kellett menni az óvóhelyre (pincébe), mert ilyenkor veszélyesebb lett volna a lakásban maradni. A háznak két pincéje volt, az egyik a fás pince, a másik az ún. légoltalmi óvóhely, vagyis egy megerősített pince, amit biztosabb helynek tartottak az egyszerű fás pincénél. A nagypapa, a maga szerénységével mindég az egyszerű fás pincét választotta, de azon a bizonyos napon a szomszédok hívták, hogy ha jön a légiriadó, menjen velük az óvóhelyre, ahol összehoztak egy kártyapartit. Kártyázás közben nagypapa megéhezett s arra kérte nagymamát, hogy a légiriadó szünetében menjen fel a lakásba, s hozzon le valami ennivalót. Amikor lefújták a riadót, nagymama felsietett a lakásba, a konyhában megmelegítette az ételt, s mindjárt rohant is lefelé a lépcsőn, mert újra megszólalt a sziréna. A konyha és az óvóhely között volt félúton, amikor a ház két belövést kapott, egyik a konyhát érte, ahonnan pár perccel előbb leindult a pincébe, a másik pedig az óvóhelyet, ahol a nagypapa tartózkodott. Azt mondták, hogy a belövés következtében kialakult légnyomás a nagypapát nekivágta az óvóhely vasajtajának, s ez okozta azonnali halálát. Ha a nagymama pár perccel tovább időzik a konyhában, vagy pár perccel hamarabb indul el a pincébe, ő sem élte volna túl ezt a bombázást. Talán, ha aznap is a fás pincébe mennek, a nagypapa nem halt volna meg.
Akkoriban más lehetőség nem lévén, a gettóban a halottakat közös sírba temették, egy részüket a Dohány utcai zsinagóga kertjében, amiről pontos nyilvántartást készített a Zsidó Hitközség. Így fedeztük fel, hogy a Fried nagypapa a zsinagóga kertjében az A 11 számú közös sírban fekszik. Pár évvel ezelőtt, mi unokák egy kis márványtáblát készíttettünk „Fried Lajos, élt 74 évet” felirattal, amit Józsával és Gézával, valamint Polóval letettünk az A 11 sz. parcellánál.
Január 18-án anyám és én még a Légrádi Károly utca 49/a szám alatti vatikáni védett házban laktunk. A két szoba hallos lakásban negyvenen voltunk, mi ketten a hallban kaptunk helyet, ahol a földön aludtunk a padlón hat másik személlyel. Lehetetlen lett volna még egy személyt oda vinni, ezért nagymamával közösen elhatároztuk, hogy megpróbálunk egy olyan helyet találni, ahol neki is lesz helye, addig vár ránk a Wesselényi utca 6-ban. Konkrét elképzelésünk ugyan nem volt, de aznap mindenkiben, így bennünk is nagy volt az optimizmus. Ha már túléltük a borzalmakat, akkor nem hátrálunk meg olyan „csekélységtől”, hogy hol lakjunk. Elindultunk hát visszafelé, utunk a Visegrádi utcán át vezetett. Egyszerre figyelmes lettem egy magas férfire, úgy talán 60-70 méterre tőlünk, akinek ugyan csak a hátát láttam, de a termete, a járása teljesen olyan volt, mintha az apám lett volna. Fekete szőrmekucsma volt a fején, egy drapp háromnegyedes kabátot viselt, ami ismerősnek tűnt. Az egyik karján vörös karszalagot hordott. Kitört belőlem a kiáltás: apu, apu! De anyám leintett azzal, hogy nem lehet ő, hisz ki tudja „merre van most szegény apád”. Azonban a férfi, úgy látszik, meghallotta a kiállítást, hátrafordult, s én már rohantam is felé, mert valóban az apám volt, nagybátyja, Fried Samu bácsi (Lajos fivére) társaságában. Mint muszos (munkaszolgálatos) szökevény az ostrom vonal mögött már hetek óta gyalog próbált haza jönni, és pont aznap ért be Budapestre, ahol a Visegrádi utcában összetalálkozott Samu bácsival. Ma is fantasztikusnak tűnik az a véletlen sorozat, hogy apu pont abban az időben ment éppen a Visegrádi utcában, amikor mi is véletlenül arra mentünk, hisz mehettünk volna másfelé is.
Csodálatosak a sors meglepetései!
Leírhatatlan volt az örömünk, öleltük egymást a boldogságtól. Apu felkiáltott: kettő már megvan! Vagyis a hozzátartozók közül kettőt, anyámat és engem életben talált. Nem kettő, hanem három – mondtuk, mert megtaláltuk a Rezsin nagymamát. És akkor eszméltünk rá, hogy meg kell mondanunk a szomorú hírt arról, hogy a nagypapa meghalt. Mind a négyen sírva fakadtunk, amiben benne volt a nagypapa megsiratása, de összetalálkozásunk öröme is. Most már hármasban indultunk vissza a gettóba, Samu bácsi, aki a Visegrádi utcában lakott, meghívott bennünket, hogy egyelőre menjünk hozzájuk lakni. Nem volt már gond, hová vihetjük a nagymamát, de egyben mi is megszabadultunk attól a tömegnyomortól, amiben a védett házban éltünk.
Mire visszaértünk a nagymamához, ő már összecsomagolta a holmiját egy bugyorba. Két nagy pehely párnát külön csomagba tett, amire én azt kérdeztem tőle, hogy ezt minek visszük, hagyjuk itt. (Talán fáradt voltam már a cipeléshez). De a nagymama ragaszkodott hozzá, jó lesz ez még - mondta. (Hihetetlennek tűnik, de ez a két pehely párna évtizedekig nálam volt, és talán 3-4 évvel ezelőtt selejteztem csak ki kissé nehéz szívvel.) Újra gyalog visszamentünk a Visegrádi utcába, apám és a nagymama egyből felmentek Samu bácsiékhoz, anyám és én pedig elmentünk a Légrádi Károly utcába, hogy összeszedjük azt a kevés holmit, ami a miénk volt. Az egészet egy lepedőbe csavartuk és én a karomon vittem, mint egy retikült, nem is igen volt az egész motyó nagyobb egy retikülnél.
Samu bácsi és a felesége – sajnos a nevére nem emlékszem – kedvesen fogadott minket. Egy udvari szobában laktunk hárman, az ablak be volt törve, így nagyon be kellett bugyolálni magunkat, hogy ne nagyon fázzunk. Emlékszem az első ott töltött éjszakára, alig tudtam aludni, állandóan a nagypapára gondoltam, és a többiekre, akik nem élték túl a szörnyűségeket. Anyai dédnagymamám (Juliska néni) 85 évesen, nővére (Betty) 86 évesen éhen halt a gettóban, anyai nagyszüleimről csak annyit sikerült megtudnunk, hogy gyalogosan Németország felé hajtották őket. Később tudtuk csak meg egy szemtanútól, hogy Irén nagymamámat, aki cukorbeteg volt, agyonlőtték, amikor nem tudott tovább menni, nagyapám, aki nem tudta ezt elviselni, az első adandó alkalommal vonat elé vetette magát. Ez volt az első közvetlen élményem arról, hogy milyen, ha valaki meghal a családban, s már nem láthatom többé.
Nem volt ennivalónk, anyám és apám lement az utcára, hogy szerezzen valamit. Anyám egy nagy konyhakéssel az utcán fekvő döglött lovakból kanyarított ki húst (olyan hideg volt a tél akkor, hogy az elhullott állatok húsa teljesen ehető maradt). Apám a Berlini térnél (ma Nyugati tér) lévő Ilkovics büffé pincéjéből fagyos káposztát hozott. Anyu ragyogó ebédet készített mindebből, de először nem árulta el, hogy lóhúst eszünk, csak akkor, mikor látta, hogy mindenkinek ízlik az étel. Nem is csoda, hisz hosszú idő óta nem ettünk főtt ételt, pláne húst! Egyik nap apám felfedezett a szekrény tetején egy lekváros üveget. Nem mert Samu bácsiéktól kérni belőle, így azt csinálta, hogy ujját belemártotta a lekvárba, odajött hozzám, hogy nyaljam le az ujjáról a lekvárt, majd a műveletet megismételte a nagymamával.
Samu bácsiéknál laktunk két és fél hétig. Mikor láttuk, hogy a Duna úgy be volt fagyva, hogy egy összefüggő vastag jégpáncél keletkezett a tetején, amin emberek jártak Pest és Buda között, szüleim úgy döntöttek, hogy megkeressük óbudai lakásunkat.
1945. február 6.: átkelés a Duna jegén
Tulajdonképpen több oka volt annak, hogy mielőbb haza akartunk menni Óbudára. Talán a legfontosabb az volt, hogy szerettük volna már megtudni, mi történt a Kiscelli utca 81 sz. alatt lévő lakásunkkal, az ott hagyott bútorokkal és egyéb holmikkal, mi lett mindazzal, amit a csillagos házban a Kenyeres utca 34-ben hagytunk, valamint mi lett a nagypapa Kiscelli utcai fűszerüzletével. Nehezen bírtuk már az éhezést is és arra gondoltunk, hogy talán, ha sikerül újra elkezdeni az életet, könnyebben tudunk ennivalót is szerezni. Persze meg kellett várni, amíg a harcoknak vége lesz Óbudán is.
1945. február 6-a volt az a nap, amikor elindultunk, apám, anyám és én. Rezsin nagymama nem merte vállalni az utat, de mi sem mertük volna őt kitenni az úttal járó bizonytalanságnak. Elindultunk tehát, február 6-án reggel a Visegrádi utcából a Duna-partra, ahol megkerestük azt a helyet, ahol hidak nem lévén, már többen nekiindultak a befagyott Duna jegén, hogy Pestről Budára, illetve Budáról Pestre menjenek. Egész kis népvándorlás tárult a szemünk elé. A Margit-híd magasságában még folytak a harcok, a kijárt út a jégen valahol a Margit-híd és a mostani Árpád-híd (akkor még nem épült meg) között, úgy félúton, a Margitszigeten át vezetett. Pestről a Margit-szigetig fa deszkákat tettek a jégre, hogy az emberek ne közvetlenül a jégen lépkedjenek, de a jégpáncél nem kezdődött rögtön a partnál, így a part és a jégpáncél között fapallót fektettek le. Sokan vágtak neki az útnak, mi egy kicsit megtorpantuk, mikor láttuk, hogy tulajdonképpen mire is vállalkozunk. Apu lépett először a pallóra, s mikor ő már a jégen volt, mi is neki merészkedtünk. Anyu engem engedett előre, de amikor ő ért a pallóhoz, megbotlott, és bokáig becsúszott a jéghideg vízbe. Mondanom sem kell, mennyire megijedtünk, apuval együtt siettünk, hogy kisegítsük a vízből és próbáltuk szárítani, de főleg nyugtatni. Olyan erős volt bennünk az elhatározás, hogy megkeressük otthonunkat, hogy ez a malőr sem riasztott vissza.
Az út a szigetig elég sima volt, ahogy a lefektetett pallókon lépkedtünk, már megnyugodtunk, és tele voltunk várakozással, vajon mit fogunk találni, megvan-e a lakásunk, mi lett a holmijainkkal. Így értünk át a Margitszigetre, körülbelül a sziget középpontjánál. Úgy gondoltuk, jól esne egy kicsit pihenni. Ahogy találtunk egy kidőlt fát, én rögtön leültem rá. Ott ülve hátrafordultam, hogy körülnézzek egy kicsit, hol is fogjuk folytatni az utat. Az első, amit megpillantottam, egy férfi holtteste volt, közvetlenül mögöttem a kidőlt fa mellett, amin ültem. Még ma is megborzongok, mikor ez a jelenet eszembe jut, de akkor az ilyesmi láttán még én is fásultan fordultam vissza, folytattam a pihenést ott, ahol ültem, mintha nem egy holttestet, hanem mondjuk egy rétet vagy egy kődarabot láttam volna magam mögött.
Néhány perc múlva újból nekiindultunk, kerestük a kijárt utat a sziget budai oldalán. Megláttuk, hogy emberek sokasága megy át Budára, de nem voltak már deszkák, mindenki magán a jégen gyalogolt. Ez már más érzés volt, mert a letett deszkák azt a benyomást keltették, mintha valami hídhoz hasonlón mentünk volna, de az, hogy a puszta jégen kell átkelnünk a Dunán, döbbentett rá arra, hogy milyen veszélyes is ez a vállalkozás, hisz a jég bármikor beszakadhat alattunk. A Duna közepén mertem először jobbra-balra nézni. S akkor kezdett elfogni az igazi félelem. Mindkét oldalon nagy jégtáblákat láttam, amik egymásnak ütődve összevissza torlódva felfelé álltak, talán akkor néz ki így a befagyott víz, amikor például rian a Balaton. Alig vártam, hogy átérjünk, mindenki némán, magába fordulva ment. Azt sem vettem már észre, hogy a lukas cipőtalpamon bemennek a jégdarabkák, s hogy nagyon fáztam a kinőtt, nem éppen ilyen hideg télre való öltözékben. Volt egy piros skót kockás rakott szoknya rajtam, piros egy színű blúzzal, a szoknya anyagából készült nyakkendő s egy szürke szövet kabát, ami még a térdemig sem ért. Valahol a Szépvölgyi út magasságában értünk át Budára, ahol ugyan még lehetett hallani az ágyúdörgést a Margit-híd és a Vár irányából, de fellélegeztünk, amikor szárazföld, még ha hóborította is, volt a lábunk alatt.
1945. február 6.: átérés Budára
1945. február 6-a történetét 2004. február 6-án kezdtem írni Chilében egy utazásunk során, s különösen aktuálisnak tartottam, hogy befejezzem, mi is történt azon a bizonyos 59 évvel ezelőtti napon. Azóta sem fordult elő, hogy február 6. ne juttatta volna eszembe ezt az emlékezetes napot.
Ott hagytam abba a történetet, hogy végre átértünk Budára, ami nagy megkönnyebbülést jelentett, megszűnt bennünk az a feszültség, amit a Duna jegén való átkelés okozott. Budán nagy volt a forgalom, emberek jöttek-mentek, keresték hozzátartozóikat, mindegyikük arcán kiült az a fajta kifejezés, amiről azt lehetett leolvasni: „megúsztuk”. Bennünket elég sokan ismertek Óbudán, többen megszólítottak, hogy – talán kicsit csodálkozva is – mondják: „Nahát, maguk is túlélték”. Megmaradt emlékezetemben, hogy voltak, akik azt mondták: „Jaj, hogy mi hogy sajnáltuk a zsidókat, mikor láttuk, hogy elhurcolják magukat”. Kedvem lett volna megkérdezni: „Tényleg? Mégse jutott eszükbe, hogy valamit tegyenek!” Megjelent szemem előtt pl. az a jelenet, hogy amikor fiatal fegyveres suhancok tereltek bennünket a pesti utcán, hogyan bámultak a járdáról közömbös arccal a járókelők. Felismertem a bámészkodók között egyik iskolatársamat – a nevére is emlékszem, Edvi Illés Emesének hívták, úgy tudom, nem élte túl az ostromot – én pedig elfordítottam a fejemet, hogy ne kelljen szembe néznem vele, reméltem, hogy talán nem ismer fel.
Néhányan azok közül, akikkel találkoztunk, felajánlották, hogy adnak nekünk élelmiszert. Apu mindent gondosan felírt, ki ad majd lisztet vagy cukrot, esetleg babot, és néhány nap múlva fel is kereste őket. Voltak köztük, akik átérezték a helyzetünket, és segíteni akartak, de biztosan akadt olyan is, aki így akarta a lelkiismeretét megnyugtatni.
Végre aztán megérkeztünk a Kiscelli utcába, örömmel konstatáltuk, hogy ép a ház, ahol a földszinten volt a lakásunk. Sajnos a lakás nem volt üres, távollétünkben beköltöztettek oda egy három gyerekes, ún. Kelet–Magyarországról menekült családot. Szüleimnek nem volt szíve ahhoz, hogy kitegye őket, annak dacára, hogy hazaérkezésünk után pár nappal a családfőt mint nyilast letartóztatták, s ott maradt az anya a három gyerekével. Úgy látszik, hogy a világégés, a diszkrimináció, az üldöztetés s az állandó életveszély sem tudta kiirtani belőlünk az elemi emberi érzéseket. Így kezdődött az első társbérletünk.
Szüleim bútorai nagyon szépek voltak a háború előtt. A hálószoba bútor fehér volt, tele faragásokkal, egy nagy ágyból, egy három részes szekrényből, egy sublódból, egy öltözködő asztalkából, két karosszékből és egy asztalból állt. Arra is emlékszem, hogy a székek háttámlája olyan dús faragásokból állt, hogy kényelmetlen volt hátradőlni benne. Az ágytakaró fehér csipke volt, alatta halványlila színű anyag s a csillár, ami 3 gömbből állt, szintén lila volt. Sajnos ezeket a bútorokat a csillagos házból 1944-ben egy nyilas elvitte, s annak dacára, hogy megtudtuk, ki volt és hol található, apám nem járt utána. A nappali szoba berendezése (üveges könyves szekrény, vitrin, asztal, székek és két hatalmas fotel) megmaradt a háború utánig.
Anyámmal a legnehezebb időkben sem mulasztottuk el a tisztálkodást, akár jéghideg vízben, azt, hogy naponta sűrűfésűvel fésüljük át a hajunkat, így nem is lettünk tetvesek. Egyik nap azonban otthon eltűnt valahogy a sűrű fésű, pár napig nem találtuk, s ez elegendő volt ahhoz, hogy „elkapjam” a tetveket a társbérlő három gyerekétől.
Így fejeződött be a háború részünkre. A Rabinek családból, akikkel rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, elvesztettük dédnagymamát (Juliska néni) és nagyszüleimet (Irén és Lajos). A lágerben meghalt anyám nagynénje, Piroska (Dici mamája) és több Rabinek rokon sem élte túl a holokausztot. Nagybátyám, Imre, aki a munkaszolgálatból tért vissza, felesége Jutka és az akkor 2 éves Péter, valamint Ernő (Lajos féltestvére) is megmaradt, a 15 éves Dici pedig a lágerből jött vissza.
A háború utáni újrakezdés.
Apám a felszabadulás után először kinyitotta a Kiscelli utcai fűszerüzletet, majd később, a család erélyes tiltakozása dacára összetársult a korábbi strohmannal, M.Sz-szel, s a Filatori gáton közösen fatelepet nyitottak. A család tiltakozásának indoka az volt, hogy M. Sz. nemcsak borzalmasan viselkedett velünk a háború alatt, hanem ki is semmizett bennünket, aminek bizonyítéka az is volt, hogy meg tudott venni egy családi házat a Bécsi úton, holott mielőtt a strohmannságot vállalta volna, gyakorlatilag egy fillérje sem volt.
1947-ben Jóska kilépett az üzletből (nem tudom, hogy M. Sz. tovább vitte-e), és egy állami vállalat központjában helyezkedett el, ott dolgozott nyugdíjazásáig.
