EMLÉKEK
Schindler Nelli emlékeit az általa héberül elmesélt és leírt életrajzának magyar fordítása, valamint az Izraelben, 2013 novemberében Nelli gyermekeivel: lányával, Vaida Shosanaval és fiával, Vaida Moshikkal folytatott beszélgetésem alapján állítottam össze.
Családi háttér, tanulás
Schindlerék családja neológ beállítottságú volt. Rendszeresen jártak templomba, a szülők dolgoztak, hogy biztosítsák a család megélhetését, a gyerekek felneveléséhez szükséges anyagiakat. Nelli a Zichy utcai elemi iskolába járt, ahol a lányok és fiúk együtt tanultak. Héberül a „Nép nyelve” (Sefat Haam, ’a beszélt, mindennapi nyelv’) című könyvből tanultak. Az elemi után Nelli az egyik harmadik kerületi leány népiskolába járt. [Nelli gyermekei nem tudják már, hogy melyik iskolába járt Nelli. Talán a Timár utcában tanult.]
Már abban az időben is akadtak antiszemita megnyilvánulások az iskolában a zsidó gyerekekkel szemben. Shosana édesanyja emlékeit idézi.
„Egyszer, amikor a tanár a zsidók ellen beszélt az iskolában, fölálltam a székről, és azt mondtam: << Most kémiát tanulunk>>. Behívták a szülőket, a tanárok balhét csaptak. Nagyon jól tanultam, de éreztem, hogy a tanárok ezt nem veszik jó néven. Nem kaptam meg a legjobb jegyet.” Az utcán a gyerekek ezt kiabálták: „A zsidók fejik Magyarországot.”
Nelli annak ellenére, hogy kiváló tanuló volt, a fokozódó antiszemitizmus, a zsidók elleni egyre fokozódó megszorítások, a csökkenő tanulási lehetőség, és a kilátástalan jövő miatt bátyja tanácsára 1936-ben fényképipari szakmát kezdett tanulni Soós Elek mester műhelyében. Szülei kézügyességét, művészi érzékét örökölve kiváló minősítéssel, díjjal kitüntetve fejezte be tanulmányait. Óbudán, Proszig keresztény fényképész műhelyében még akkor is dolgozhatott, amikor az a zsidók számára már tilos volt. Fotók retusálásával foglalkozott. 
Német megszállás, a Bécsi úti halálmenet, Lichtenwörth
A német megszállás után a KISOK pályán kellett jelentkeznie, majd a Lichtenwörth felé vezető halálmenetben találta magát 3500 zsidó nővel együtt. A menet tíz napig tartott, 220 km hosszú távon, fagyoskodva, éhezve. Ausztriában munkatáborban dolgozott a felszabadulásig. A vele együtt dolgozó unokahúgával, Weisz (Stekler) Jankával gyalog tért vissza Budapestre.
Újrakezdés a háború után
A háború után a család ismét egyesült. Nelli fényképészként visszatért szakmájához. Végigfényképezte Óbudát, a romos zsinagógát. (15.Fotó Ide! a romos óbudai zsinagógáról) Közben egyre inkább foglalkoztatta az 1948-ban alapított Izraelbe település, az ország fölépítésének gondolata. Érzéseiben támogatásra talált bátyjában, Schindler Józsefben, aki akkor Kecskeméten, (16.fotó, Kecskemét, zsin. belső, 1943) majd 1950 - től Szegeden a főrabbi tisztséget töltötte be. Schindler Iván így fogalmaz erről:
„ Apám nem hitt abban, hogy hosszú távon Magyarországon fennmaradhat a zsidóság. Lelkében cionista volt. Azt akarta, hogy családja zsidó maradjon.”
Nelli 1949-ben levelezni kezdett a harmincas években Szentesről elszármazott Vajda Istvánnal, Arieh Vaidaval. 1949 augusztusában lehetőség nyílt arra, hogy Nelli hamis papírokkal elhagyja Magyarországot. Hosszú út után hajóval Haifara érkezett. Két nappal ezután összeházasodott Arieval. Ezzel megkezdődött az óbudai fényképész új élete, egészen más körülmények között, a fiatal zsidó országban. Nelli és Arieh közös élete ötven éven át, Arieh haláláig tartott. A fiatal pár először Accon, majd Haifan élt, azután 1950-ben Saronah moshavra (moshav= mezőgazdasági szövetkezeti település ), egy kollektív faluba kerültek, ahol Arieh mint leszerelt katona önálló gazdaságot szervezett. Itt a csirketenyésztéshez ketreceket, továbbá tehénistállót, a tehenek fejéséhez szükséges eszközöket szereztek be. Esther mint édesanya különösen szívén viselte a tehénborjak gondozását mindaddig, amíg azok fölcseperedtek, és tejtermelővé váltak. Ugyanazzal a precizitással, amellyel a fényképész szakmában dolgozott, gondozta az állatokat is, írásban jegyezve a velük történteket.
Az első évek roppant nehezek voltak, komoly fizikai munkát követeltek. Ennek ellenére Esther soha nem panaszkodott, nem bánta meg a nagy változást életében. Személyes közreműködése Izrael gazdaságának fölépítésben elégtételt jelentett fiatal korának zsidóellenes élményeiért, a Soá alatti szenvedésekért.
Amikor Nellit a nehézségek felől kérdezték, mindig fölidézte Arieh Budapestre írt leveleit, amelyekben az figyelmezteti Nellit: aliázása után nem aranybányát fog találni Izraelben.
Közben a család egyre bővült. Nelli lánya, Shoshana 1950-ben, fia, Moshik 1956-ban született. Édesanyja, Schindler Katalin (Golda) 1963-ban aliázott. Nellinek lassan öt unokája született. Gyerekei, unokái fejlődését mély figyelemmel kísérte, ellátta őket tanácsaival. Élete utolsó szakaszában rossz egészségi állapota ellenére nyomon követte a gazdaságban történteket is. 
Az ivrit nyelv, családi fényképalbumok
Esther formálisan soha nem tanult ivritül, mégis sokat olvasott, irodalmi szinten folyékonyan beszélt. Szabad idejében kézimunkázással, kötéssel, hímzéssel foglalkozott. Gyerekei Bar micvóra, Bat micvóra egy –egy albumot kaptak ajándékba a főleg Nelli által Óbudán, Kecskeméten és más tájakon készített fotókkal. Az albumokat hímzett borítóval látta el, a családfát pedig közösen állították össze. (Mindezeket Vaida Esther gyerekei megmutatják Gombocz Eszternek Izraelben.)
Az óbudai fényképész lány izraeli sikertörténete
Schindler Nelli óbudai fényképészként kezdte pályáját, majd férjével folyamatosan építkezve Izraelben egy komoly gazdaság tulajdonosává lett.
Miután megmenekült a vészkorszakban, Nelli teljesen új életet kezdett, egy új nemzedéknek adva életet abban az országban, ahol a múltban történtekért lelki kárpótlást kapott.
Élete a Soán keresztülment zsidók egy részének történetét példázza. Közülük voltak, akik életük végéig gyászoltak, nem volt erejük ahhoz, hogy összeragasszák a roncsokat. Esthernek (lánykori nevén Schindler Nellinek) sikerült kialakítani valami egészen újat; élete tele volt eseményekkel, a szomorú múlt ellenére sok-sok örömmel.
A zsidó hagyományok őrzése. Beszélgetés Shoshana Vaidaval és Moshik Vaidaval, Schindler Nelli (Eszther Vaida) gyerekeivel 2013-ban, Izraelben, Bet Hasita kibutzban.
Összegzés:
Schindlerék a háborúban a Nagyszombat utcában elásták a gyertyatartókat, a mozsarat. Shosana az interjúban a zsidó hagyományőrzés fontosságát hangsúlyozza a tárgyak kapcsán. (Shosana kicsit törve, de szépen beszél magyarul.)
Gombocz Eszter:
2013 novemberében Bet Hasita-n vagyunk Izraelben, ahol meglátogattam Schindler Nelli Vaida Shosana nevű lányát és Moshik nevű fiát, akik már itt születtek Izraelben, de a családjuknak óbudai gyökerei vannak.
G. E: Azt szeretném kérdezni, hogy mit is látunk itt, milyen tárgyakat, és mi kötődik ezekhez a tárgyakhoz?
Vaida Shoshana: Anyám 1921-ben megszületett, 1944-ben a deportáció átment [deportáción ment keresztül]. A család a budapesti gettóban volt, ott volt a Kálmán Schindler, az apja, ott élt az anyja, Katalin Schindler. Nekünk a neve volt Ómama. [A nagymamát Ómamának hívtuk.]
Amikor [1944-ben] bementek a gettóba, kimentek a házból [elhagyták a lakásukat], ezt a gyertyatartót, ezt az imakönyvet, és ezt a mozsarat kitemették [kiásták a földet], kiásták, és betették a földbe.
G.E.: Hol volt, ahova betették? Hol ásták el?
V.S.: A ház mellett.
G.E.: A Nagyszombat utca 6. szám […]? Tehát Óbudán a ház mellett a kertben?
V.S.: Igen, azt hiszem, hogy a kertben, de nem voltam ott. De ott volt mikor visszajöttek, kivették, és megtalálták. Amikor nagymamám idejött Izraelbe, vele jött ez a két gyertyatartó, ez az imakönyv, és megvan a mozsár, és megvan a […] nem tudom, hogy mondják magyarul, és velünk van.
G.E.: Miért fontos ez, Shoshana? Használtátok-e még ezeket a tárgyakat, és vajon miért volt ez olyan fontos?
V.S.: Nekünk ez a „tradition”, hagyomány, nagyon szép mese, anyám már nem él, ez van… Ez van utána, ezt meg lehet [fogni].
G.E.: Használjátok még?
V.S.: Nem nagyon. Néha.
G.E.: De ő még használta [a tárgyakat]? Ő sem?
V.S.: Ő sem. A nagymama használta. Már nem volt vallásos.
G.E.: Az anyukád.
V.S.: Miután cionista volt, zsidó identitása nem a vallás aktív művelésében nyilvánult meg, hanem a fiatal Izrael állam földművelés általi fejlesztésében valósult meg ; de nagyon fontos volt számára a zsidó „tradition”, hagyomány.
G.E.: Ő még tudott imádkozni ebből az imakönyvből? Imádkozott még?
V.S.: Nem. Ő már nem. A nagymamám, a Schindler Katalin imádkozott. Az imakönyv magyarul van, itt van egy kis virág, ez magyar kis virág [a könyvben].
G.E.: Megnézhetem, hogy milyen imakönyv, tehát hogy ki adta ki? Az első lapját kinyitod nekem? „Ima a hazáért a háborúban.” Hát ez már a vége, tehát a másik oldaláról kell nyitni. „Mirjam”, „Imádságok zsidó nők számára”. Ott van, hogy Schindler Kálmánné, Nagyszombat utca 6. 1944. október 9-től, Akácfa utca 59. Oda kellett menni a gettóba. Nagyon érdekes!
sch-kalman-(kalonymus)-soos-elek-fenykepesz.jpg)
