Gadó János és G. I. EMLÉKEI, a felvétel 2012. július 2. és október 25-én készült a 90 év fölötti testvérpárral. Az elbeszélést itt-ott Gombocz Eszter kérdései segítik.
Iskola, tanárok, osztálytársak, munkaszolgálat. Zsidóellenes és zsidóbarát hadnagy
1928-ban kezdtem az első osztályt. Ugyanakkor a 4-be járt a nővérem, a Grósz Ibolya. Én jártam az elsőbe, ő járt a negyedikbe. Amikor a másodikba jártam, akkor már ő nem volt ott, mert ő akkor ment első gimnáziumba, vagy első polgáriba.
Igen, és amikor
Weiss Bélát, ő az osztályfőnököm volt, szerettem, nem tudom miért, de nekem nagyon szimpatikus volt, olyan magas volt, olyan csontos kezű. Nagyon vallásos volt, őnála tanultam a Talmudot. Jártam hozzá Talmudra, otthon a lakására. A papám rabbinak akart nevelni és elhívta hozzám Talmudra [Weisz Béla magántanítóként tanította Jánost] Jókora buksit adott nekem a fejemre [W. Béla], ha valami nem tetszett neki. Azon kívül nagyon szerettem az Ibolyka nénit. Olyan kedves volt.
G.E.: Mérei Ibolyka nénit.
G.J.: Igen. A Jolánka néni, az is olyan rendes volt, de az valahogy kimaradt, nem tanított engem. A Vándor, a Kis Weisz kétszer tanított, az elsőben meg a negyedikben. A Weiss Béla pedig a másodikban, és az Ibolyka néni pedig a harmadikban. Úgyhogy szerettem oda járni.
G.E.: És ez a vallásossága Béla bácsinak miben mutatkozott még meg?
G.J.: Ő nagyon vallásos volt, vallásosabb, mint a másik három tanítónk. Mondom, külön hozzá jártam hittanra, papám beíratott hozzá, és megszerettem őt. A csontos kezeivel néha kaptam egy buksit tőle, de szerettem őt. Osztálytársaim pedig: Léderer Béla szegény, oda is mentem, látogatóba voltam náluk nagyon sokszor. Pacsirtamező utca 44. Még mindig emlékszem a Léderer Bélára.
G.E.: Ővele mi lett?
G.J.: Meghalt. Apukája a Goldbergerbe dolgozott, de hát őt is elvitték, a papáját, a nővérét, a mamáját és őt magát is.
G.E.: Az egész családot?
G.J.: Az egész családot, igen, és egy sem jött vissza közülük. Aztán járt velem ez a Kohn László, a Kohn Laci, ők is ketten voltak, volt még egy öcsikéje, ővele voltam végig, ’43-tól ’45-ig, ő volt a legjobb barátom, a legjobb katonatársam.
G.E.: Hol volt katona?
G.J.: Kőszegen voltunk munkatáborban.
G.E.: Arról tud mesélni, hogy milyen volt az a munkatábor?
G.J.: Hát hogyne tudnám, igen, igen. Volt egy nagyon szigorú főhadnagyunk, aki nem szerette a zsidókat.
G.E.: Hogy hívták?
G.J.: Arra nem emlékszem. De volt egy hadnagy, az volt a szakaszvezető, az egy nagyon kedves, zsidóbarát hadnagy volt. Őt szerettük, ő vitt el minket Kőszegre, az összes helyeket bejártuk. Mondta, hogy megyünk gyakorlatozni, és fölvitt minket a hegyre.
G.E.: Ez már munkaszolgálat volt.
G.J.: Munkaszolgálat alatt volt, igen, igen.
G.E.: És milyen szalagot kellett akkor hordani? Sárga szalag volt?
G.J.: Sárga szalag, nekünk nem csillagot, hanem sárga szalagot kellet viselnünk a kabátunkon. És ’43-tól ’45-ig ott voltunk náluk, és ’45-ben pedig, nem ’45-ben, hanem ’44-ben elhelyeztek egy gépkocsi századhoz, akkor széjjelosztottak minket, egy gépkocsi századhoz kerültünk. Ez a Kohn Laci akkor is velem volt. Ott már majdnem úgy kezeltek, mintha bakák vagy katonák lennénk, olyan volt a hangulat. A Balaton mellett voltunk, Balatonakarattyán, és akkor láttam először a Balatont, 21 éves koromban. Nem úgy, mint most a gyerekek, már 6 éves korukban a Balatonon nyaralnak. 21 éves voltam, mikor először belepancsoltam a Balaton vizébe.
G.E.: És előtte mit dolgoztak munkaszolgálatosként Kőszegen?
G.J.: Nem dolgoztunk, csak gyakorlatoztunk. Volt ilyen alaki gyakorlat és a nagy séták, a mi hadnagyunk mindig elvitt minket a hegyekbe… Szóval köveztük az udvart, az volt a gyakorlat. A laktanyaudvart ki kellett kövezni. Nehéz volt. Ott is a Kohn Lacival dolgoztam együtt meg még valakivel, de nagyon ment nekünk az a munka, nagyon szerettük csinálni.
G.E.: Ott volt az a rendesebb hadnagy és a kevésbé rendes. És mi volt a különbség köztünk, tehát az egyik hogyan viselkedett és a másik?
G.J.: Az egyik inkább lenézte a zsidókat, az nem szerette a munkaszolgálatosokat, a másik valahogy velünk érzett, átérezte a szenvedéseinket, és ő nagyon-nagyon rendes volt.
G.E.: És miben volt rendesebb?
G.J.: Úgy, hogy elvitt minket a laktanyából messzire föl a hegyekbe nap mint nap, és ott a csendben hagyta, hogy azt csináljuk, amit akarunk.
G.E.: És olvashattak? Vagy imádkozhattak is?
G.J.: Nem, nem imádkozhattunk, azt nem engedte. Csak olvashattunk, meg beszélgethettünk, de játszani se játszhattunk, csak eltöltöttük az időnket. A laktanyába rossz időbe, azt kellet takarítani, és kikövezni a laktanyát.
G.E.: Hol volt ez a laktanya Kőszegen belül?
G.J.: Hogy milyen utcában volt?
G.E.: Hát körülbelül.
G.J.: Sajnos azt már nem tudom, de a vasútállomástól egy 10 percnyire volt. Egész közel volt a vasútállomáshoz. Egy szép nagy laktanya volt, hogy most mire használják, fogalmam sincs. Egyszer elvoltam Kőszegen, mikor már felszabadultam, visszamentem megnézni kíváncsiságból, mi volt ottan. Hát akkor már nem laktanya volt, hanem valami, kiadták valakinek, valami üzlethelységek voltak benne. Igen, változnak az idők, változnak a korok. Egy napra elmentem Kőszegre, este visszajöttem, reggel mentem, este visszajöttem.
G.E.: És mit váltott ki Jánosból ez a visszamenetel?
G.J.: Hát érdekes volt. Visszagondoltam, amikor még ott szenvedtem. Hát szenvedtünk.
G.E.: És miben állt a szenvedés?
G.J.: El voltunk zárva mindentől, szabadságot nem kaptunk, haza nem jöhettünk.
G.E.: Két év alatt egyáltalán nem jöhettek haza?
G.J.: Csak egy évig voltunk ott, utána elvittek oda Balatonakarattyára, és Balatonakarattyáról elvittek, amikor jöttek már a felszabadítók, elvitték Sopronba az egész gépkocsi századot. Ott beöltöztettek minket bakaruhába, mint a rendes katonákat. De rá egy hétre volt ott valami nyilas szakaszvezető, aki erélyes lett, tiltakozott, hogy minket beöltöztettek katonaruhába, és akkor vissza is öltöztünk munkásruhába. Egy hétig voltunk katona ruhába. És akkor, mikor már nagyon közel voltak az oroszok, akkor adtak át minket a németeknek. Elvittek Kőszegről a határra, ott átadtak a németeknek, és aztán azokkal „sétáltunk” két hétig, mire Mauthausenba értünk ’44 őszén. Gyalog kellett menni.
G.E.: És azt így mondja, hogy „sétálni”!
G.J.: Igen, sétálni. Hát két hétig sétáltunk. És sokat kellett menni naponta, legalább 30 kilométert mentünk naponta. Huszat-harmincat legalább meg kellett tennünk. De velünk jöttek a kísérők is, azoknak se volt könnyű.
G.J.: Igen, igen, osztrák katonák kísértek minket, hát kellett minket kísérni.
G.E.: És a határig nem emlékszik, hogy kik kísérték?
G.J.: Hát addig a magyar katonák kísértek minket.
G.E.: Tehát nem a nyilasok?
G.J.: Nem, nem, magyar katonák kísértek minket Kőszegig, és aztán ottan már a németek vettek át. Nem nyilasok, hanem németek. Osztrákok, osztrákok vettek át. Talán még jobbak voltak, mint a németek. Wiener Neustadt, vagy hol voltunk, onnan aztán mentünk Linzbe, és ott hogy milyen utakon mentünk, azt én már nem tudom, csak azt tudom, hogy két hétig gyalogoltunk, míg odaértünk Mauthausenba.
G.E.: És a csendőrökre emlékszik, meg a nyilasokra, hogy hogy viselkedtek, még mielőtt elhagyták a határt?
G.J.: Nem, nem, nem nyúlt[ak] hozzánk. Katonák irányítottak minket. Szerencsére elkerültem őket [a csendőröket], de SS-ekkel találkoztunk Németországban végig, ott már találkoztunk. És hogy ne találkozzunk SS-ekkel, mindig bujkáltunk, és akik kísértek minket, osztrák katonák voltak, azok mindig igyekeztek elbújtatni minket, hogy ne találkozzunk SS-ekkel.
Ebbe majd meg tetszik látni, hogy a kis Weisz, őt is elvitték Kőszegről [János Weisz Vándor Andor: Emlékeim című könyvére gondol], de őt két évvel hamarább vitték el, mint engem, a tanárom volt, hát idősebb volt, és ő bizony sok borzalomról ír. Írta, hogy menet közben lövöldöztek rájuk, és sokan meghaltak közülük. Ha el tetszik olvasni, pontosan leírta, hogy mi történt velük. Rá két évre, mikor minket vittek, akkor nem volt ilyen. Akkor már közel voltak az oroszok, az amerikaiak állandóan bombázták őket, talán már gondolták, hogy nincs sok keresni valójuk, és békibe hagytak minket, hogy haljunk meg békibe. Nem adtak ennivalót, hagytak minket, aki lefeküdt és meghalt, az meghalt, aki túlélte, az túlélte. Inkább az erősebb, nagyobb fiúk haltak meg, akik több élelmet kívántak, azok hamarább meghaltak. És itt van ez a Goldschmidt Pali, aki szintén velünk volt, de ő aztán hamar meghalt, a menet közben. [János az Óbudai Izraelita Elemi Iskola Értesítője 2. osztályának neveit olvasva idézi föl emlékezetében osztálytársait. G. E.] Aki nem érezte jól magát, egy kocsi jött utánunk, azt föltették a kocsira, mondták, hogy majd kocsival viszik őket tovább, de nem, a kocsi befordult a temetőbe és ott megölték őket. Goldschmidt Pali szintén beteg lett, és őt is elszállították.
G.E.: Ezt hogy tudta meg?
G.J.: Soha nem is találkoztunk többé.
G.E.: És még ki volt az, aki így eltűnt?
G.J.: Azok már inkább csak a katonatársaim voltak Kőszegen. Akik Óbudáról elkerültek: a Goldschmidt Pál, a Kohn László és én, mi kerültünk egy helyre Kőszegre. A Kohn László az velem jött vissza.
G.E.: Együtt voltak végig?
G.J.: Együtt az utolsó percig. Együtt jöttünk vissza, és a Kohn Lacinak nem találtuk sem a papáját, sem a mamáját, se a kistestvérét, mind elvitték, mind megölték. Úgyhogy nálunk lakott. Azt hiszem, két hónapig lakott nálunk.
G.E.: Hol laktak Óbudán?
G.J.: Veder utca 13. És akkor ő találkozott valakivel, és elment Palesztinába. Akkor nagyon nehéz volt bejutni Palesztinába, az angolok nem engedték a hajójukat a kikötőbe, úgy kellett beszökni Palesztinába, úgyhogy őtőle akkor elváltunk. Én meg maradtam itthon. Itthon volt az édesanyám, két testvérem. Két nővérem, azok ügyesebbek voltak, mint én, mert úgy bujkáltak Pesten. Ibolya és Edit.
Bujkálás, a Bécsi úton eltűnt apa, elpusztult családtagok
G.E.: Édesanyjuk bújtatta, vagy hogyan?
G.J.: Nem, nem tudom, a mamám az védett házban volt.
G.E.: Hol?
G.J.: Hogy is hívták a Margit hídnál ott az utcát? A Margit híd Pesti hídfőjénél. Azt hiszem, a Rajk László utcában volt a védett ház. Oda vitték őt is, meg az ő mamáját, a Baron Rózát, meg az ő nővéreit. A Büchler Margit, meg a Büchler Annus. Ők együtt voltak, a három nőtestvér. De volt két fivére, még egy nőtestvére, azokat elvitték, azok meghaltak, azok nem jöttek vissza. A hat gyerekből 3 visszajött, 3 ott maradt. Szóval tragikus sorsok voltak akkor. Nem volt könnyű.
G.E.: És az édesapjával mi lett, János?
G.J.: Azt nem tudom, azt csak mesélte a mamám, hogy ’45-ben elvitték a nyilasok az Óbudai Téglagyárba, és Budapest és a határ között meghalt. Hogy hol, azt nem tudni a mai napig sem.
G.E.: És akkor várták még vissza a háború után is?
G.J.: Hát persze, mindenkiben ott volt a remény.
G.E.: Tehát soha nem tudták meg, hogy…
G.J.: Nem, nem. Valahol Pest és a határ között meghalt. Nemcsak ő, hanem a sógora, és még többen. A Politzer Márta volt a sógora, az a Margitnak a férje volt, aki visszajött. Ők Budapest és a határ között meghaltak. Biztos nem bírták a nélkülözést. Ki tudja, hogy hogy hajtották őket. Hát ki tudja? Én akkor munkatáborban voltam, nem tudtam róluk.
G.E.: És a két nővére, Edit és Ibolya, ők hol bujkáltak?
G.J.: Azt nem tudom.
G.E.: Nem mesélték el?
G.J.: Nem mesélték, nem emlékszem, valahol itt bujkáltak.
G.E.: Valaki segített nekik?
G.J.: Valaki igen, valaki vidéken segített nekik. Vidéken voltak, igen, valaki segítette őket. És úgy jöttek vissza ’45-ben. Én jöttem vissza utoljára közülük. 1945 áprilisába.
Viszontlátás Óbudán, 1945-ben. Az árván maradt Kohn Laci befogadása
G.E.: És az hogy történt, amikor haza jött? És egyáltalán mit talált itthon? Hogy volt a viszontlátás, az édesanyját hogy találta meg?
G.J.: Hát nem tudták, hogy jövök, csak én tudtam, hogy jövök, jól megleptem őket a Kohn Lacival. Aztán mikor ide értünk, mert vonattal hoztak minket, mikor ideértünk Óbudára, akkor mindenki ment, próbálta megkeresni a saját lakását, a saját ismerőseit. Akkor mondtam a Kohn Lacinak, hogy nincs senkid, gyere hozzám, és akkor nálunk laksz addig, amíg valami nem történik. Én meg először elmentem a Pacsirta utcai házunkba, ahol laktunk.
G.E.: Utoljára ott laktak?
G.J.: Igen, de onnan ki lettek zavarva, és onnan mentek a Veder utca 13-ba. Csillagos házba.
G.E.: Az csillagos ház volt. És ott kikkel laktak együtt még a háború előtt, a Veder utca 13-ban?
G.J.: Csak a család.
G.E.: A család össze volt ott sűrítve?
G.J.: Igen , össze volt ott sűrítve. Semmi idegen nem volt ottan, csak a család volt ottan. Körülbelül nyolcan laktak ottan. Emeletes ház volt. Az a ház a nagymamámé volt. És kinevezték csillagos háznak.
G.E.: Nincs már meg az a ház?
G.J.: Nincs, nincs. Lett egy panelház a helyébe.
G.E.: Nincs róla fénykép? Majd megnézi, jó? Hát nagyon örülnék.
G.J.: Nekem nincs, csak a nővéremnek van róla fényképe. Odaadtam neki, mert elkérte. Az egy családi ház volt, a földszinten volt 3 lakás, emeleten 2 lakás, és ott lakott a család.
G.E.: És a Pacsirtamező utcában hol laktak?
G.J.: Pacsirta utca 18-ban.
G.E.: Nem Pacsirtamező, csak Pacsirta. Ott laktunk a papám, a mamám és mi hárman, a három testvér. Az egy bérház volt. A lakást béreltük.
G.E.: És amikor hazajött János – azt nem fejezte be-, hogy nem tudták, hogy hazajön, csak reménykedtek.
G.J.: Igen, és amikor becsöngettem a Veder utcai házba, mindenki majd elájult, és kiabáltak, hogy „Itt a Jancsi! Itt a Jancsi!” És úgy örültek nekem, hát én is nekik!
G.E.: És akkor ott lakhattak abban a házban továbbra is?
G.J.: Továbbra is ott laktunk, igen. Azt visszaadták nekünk a háború után.
G.E.: Akkor tulajdonképpen nem fosztották ki a családot a tulajdonából?
Csillagos ház, kifosztás, kiéheztetés, felszabadulás
G.J.: Ott nem, de minket a Pacsirta utcában kifosztottak.
G.E.: Az hogy történt?
G.J.: Hát elvitték a [a családtagokat] a csillagos házba, akkor én már nem voltam itthon, már munkatáborban voltam, bizonyára nekik el kellett menni egy ingben, egy gatyában, és a többit ott kellett hagyni, amit széjjelvittek. Szabad préda volt. Ott tűntek el az irataim, a fényképek, a régi iskolai […], szóval ott tűnt el minden iratom. Ott és akkor.
G.E.: És ezt kik vitték el?
G.J.: Azt nem tudom. Hát nyilasok. Akik örültek, hogy beköltözhettek egy kész lakásba.
G.E.: És nyilasok laktak ott…
G.J.: Igen, igen.
G.E.: És abból nem sikerült semmit visszaszerezni?
G.J.: Nem, nem is akartunk már. Nem kellett már az a másoknak a [tulajdona, holott mindaz a Grosz családé volt]. Mit tudom én, mit csináltak a lakással, ott volt minden a Veder utcában. És mondom, ez a Kohn Laci is ott lakott velünk két hónapig, és aztán elment Palesztinába.
G.E.: És megmaradt a kapcsolat?
G.J.: Egy darabig még írogattunk egymásnak, de aztán az is abbamaradt.
G.E.: Nem tudja, hogy él-e még?
G.J.: Egyszer hallottam, találkoztam egy rokonával, és ő mondta, hogy sajnos már meghalt a Kohn Laci. És ezek közül…
G.E.: Kire emlékszik még? Melyik osztálytársára?
G.J.: Ó, a Fischer Gyurira emlékszem. Fischer László. Ausztráliában volt utoljára a Fischer Laci. Volt itten Pesten 10 évvel ezelőtt a Fischer László. Aztán a Floh Albert, az a cukrász fiúka volt.
G.E.: Emlékszik a Flohékra? Hol volt a cukrászdájuk?
G.J.: Tavasz utcában. Ott volt a cukrászdájuk. A Floh Albert az velem járt, ennek is volt 3 bátyja még. Abból kettő elment Chilébe még a háború előtt, egy pedig olyan nyomott volt, a Henrik, hát azt biztos rögtön elintézték a nyilasok. Vagy a németek.
G.E.: Hogy nyomott volt?
G.J.: Hát kicsikét agyilag nyomott volt. Azokat biztos megsemmisítették rögtön, nem kínlódtak ezekkel. A Floh Albert pedig nem volt velem Kőszegen, nem tudom, hova hívhatták be, de hogy meghalt, az biztos, igen. A Goldschmidt Pál, aki szintén velem jött, mi hárman voltunk együtt, az sajnos meghalt.
G.E.: Ott Kőszegen?
G.J.: Igen, Kőszegen.
G.J.: Nem bírta a strapát, beteg lett, járni sem tudott.
G.E.: Fiatal gyerekként? Hát hány éves volt ő?
G.J.: 21-22 évesek voltunk.
G.E.: Kimerült a szervezete?
G.J.: Igen, ő is egy nagydarab fiú volt, mindig éhes volt, és kimerült a szervezete.
G.E.: Kevés ennivalót kaptak. Mit kaptak egyáltalán?
G.J.: Hát valami korpaleveset kaptunk minden nap. Volt benne egy kis répa, egy kis ez-az, de …
G.E.: Tulajdonképpen arra ment az egész, hogy kiéheztessék az ….?
G.J.: Igen, nem akartak minket lelőni, agyonlőni, és mindenkit kiéheztettek. És hogyha az amerikaiak nem szabadítanak föl minket, akkor én azt mondom, hogy még három nap, és már én sem éltem volna.
G.E.: Ezt most Mauthausenrről mondja?
G.J.: Nem, Gunskirchenbe. Mauthausenből elvittek Gunskirchenbe, amikor jöttek az oroszok, akkor elvittek egy másik táborba, ott hagytak minket, egész nap ülni abba a táborba, ahol voltunk egy helyiségben 200-an, és én úgy éreztem már, hogy amikor már nem mentem ki azért a kis levesért, az már a véget jelentette. Úgyhogy ha még három napig nem jönnek a felszabadítók, akkor nekem is végem van.
G.E.: És akkor mit tudtak utána [segíteni]? Szép lassan adták az ennivalót?
G.J.: Utána magamhoz tértem, abban a pillanatban, hogy hallottam, hogy itt vannak az amerikaiak, minden rosszat elfelejtettem. Föléledtem, mindjárt mentem a táborba, körülnéztem, hogy a raktárban mi van. Hát mindenki megrohamozta a raktárat, onnan vett, margarint, répát, amit csak találtak. Akkor már nem ott a voltak németek. Ez volt este, és másnap reggel a táborba beállítottak az amerikaiak, és mindegyiküket elvittek Linzbe, a kaszárnyába. Oda vittek, és ott aztán fertőtlenítettek minket, és ott próbáltak kezelni minket. De hát még ott is nagyon sokan meghaltak, mert hirtelen minden megettek, és azt nem bírta a gyomruk. Meg a Fleck tífusz.
G.E.: A Goldberger Leó is így halt meg állítólag. Arról hallott, hogy olyan sokat evett hirtelen, hogy abba halt bele. Erről hallott, János?
G.J.: Nem hallottam, nem találkoztunk. Rettentő sokan voltunk. De el tudom képzelni, mert mellettem is sokan haltak meg, akik tele ették magukat, azt hitték akkor, minden rendben van, de a gyomruk nem bírta, és az végzett velük.
G.E.: És János józan volt akkor…
G.J.: Igen, igen, én is józan voltam, meg a Kohn Laci is józan volt. Mi hazajöttünk.
G.E.: De azt mondta, hogy Kőszegen is így éheztették. Ott azért adtak enni?
G.J.: A munkatáborban? Ott adtak. Reggelit, ebédet, vacsorát.
G.E.: Ott azért a munka volt a legfontosabb, nem az, hogy meghaljanak.
G.J.: Nem, nem az, hogy bántsanak minket.
G.E.: Értem. Ki az, aki még [meghalt?]
G.J.: Koliaszky József. Szegény fiú. [János az osztálynévsort nézi folyamatosan.] Egy nagyon jó tanuló volt, de valahogy ő se volt egészen normális. Őt is valahova elvitték, és hamar meghalt. Nem tudom, mi lett vele. Singer Endre, a Spatz Laci az visszajött, arra emlékszek. [Később] ő is elment, a Fischer Lacival Ausztráliába. De azóta nem hallottam róla. A Stern Tibor! Kis aranyos kis fiúka volt, az első padban ült, emlékszem. A Zichermann Gyuri aztán zongorista lett, vagy mi lett vele, zenész lett, az a lényeg. Az is visszajött, semmi baja nem volt, de hát hogy mibe halt meg, azt én már nem tudom.
G.E.: És ki volt a legjobb barátja? A Kohn Laci? Vagy ki volt a legjobb haver?
G.J.: A Floh Albert, oda sokszor jártam a lakásukra, volt egy nagy udvaruk, ott mindig labdáztunk.
G.E.: Az hol volt? Ők hol laktak?
G.J.: A Kiscelli utcában. És a Kohn Laci, akivel mentem, a Goldschmidt Pali az is velem volt, azzal nem voltam olyan jóban. Nem tudom, miért, de nem. Nem muszáj mindenkivel jóba lenni.
G.E.: És volt egy kislány, aki tetszett. Az melyik volt?
G.J.: Az volt a Totis Luci. Nagyon aranyos volt, igen. És az elment Ausztriába. Ott élt Ausztriában.
G.E.: És mi lett vele, nem tudja?
G.J.: Nem tudom mi lett vele. Tudom, hogy az egyik bácsikája a Váci utcában cipész volt. Gyönyörű cipőket csinált, nem olcsón, drága volt, gyerekcipőket csinált. Emlékszem az unokáimnak ott rendeltem cipőt nála. Oda vittem a gyerekeket és ott méretre…
G.E.: Már a háború után.
G.J.: Igen, a háború után, méretre csinált nekik cipőt. Kis aranyosak voltak az unokáim. Sajnos egyik sincs.
G.E.: Elmentek az unokák?
G.J.: Egyik él Luxemburgba, ott ment férjhez.
G..: Tudnak még magyarul?
G.J.: Persze, hogyne! A dédunokámat is tanítják magyarul.
Ünnepek az iskolában
Az iskolai magyar ünnepeket meg kellett ünnepelni közösen, mert közösen tartottuk. Akkor nem volt A, B, C osztály, akkor egybe lementünk a tornaterembe.
G. E.: Ez a Tímár utcában?
G.J.: Tímár utca. És ott ünnepeltük az ünnepeket közösen. Akár március 15-ét, akármilyen ilyen nemzeti ünnep volt.
G.E.: És a Zichy utcában is voltak magyar ünnepek, én úgy tudom.
G.J.: Nem emlékszem rá.
G.E.: Nem emlékszik? Mert itt az értesítő szerint megünnepelték az aradi vértanúkat.
G.J.: Lehet, hogy szó volt róla, de nem emlékszem rá.
G.E.: Inkább a zsidó ünnepekre emlékszik. Azokat hogy ünnepelték?
G.J.: Közösen mentünk a templomba. Volt egy közös ima a Mókus [a Zichy] utcában, ahol az iskola volt. Ott volt egy díszterem.
G.E.: A Zichy utcában.
G.J.: Igen. És oda mentünk, az összes gyereknek oda kellett menni, nem a felnőttekkel, oda mentek az összes gyerekek. És ott a nagy Weisz tanította, ő énekelt, előre énekelt, és ott ünnepeltük a közös ünnepeket, a zsidó ünnepeket.
G.E.: Szukkotkor sátrat építettek valahol az udvaron?
G.J.: Volt sátor igen, nem tudom, hogy a templomudvaron volt-e, vagy a Zichy utcában. Azt hiszem, a Zichy utcában volt ilyen sátor. A hitközség építette föl a sátrat. Igen, hogy legyen sátrunk is. A templomban is volt, nem tudom biztosan. Csak tudom, hogy nagyon szép volt, nagyon tetszett nekünk. Nem a díszteremben, hanem ott a sátorban tartottuk az ünnepet.
G.E.: És étkeztek is az iskolában?
G.J.: Nem, nem kaptunk ebédet. Mindenki ment haza ebédelni.
G.E.: Igen, de külön kellett a húsosat és a tejeset…. Valaki mesélte, hogy egyszer kikapott a Hosszú Weisstől, mert…
G.J.: Összekeverte? (lásd Kramer Vera emlékeit)
G.E.: ….mert összekeverte és volt egy kis koppintás.
G.J.: A Hosszú Weiss az koppintgatott. Lehet, nem tudom. Nálunk nem volt ilyesmi.
G.E.: Úgy tudom, hogy ő azért is halt meg, mert nem fogadta el a tréfli ételt.
G.J.: Ha ezt hallotta, akkor lehet, hogy igaz volt. Lehetséges.
G.E.: Mert olyan vallásos volt… (lásd Reisz László emlékeit)
Magyar nyelv, vallás
G.E.: A magyar nyelv az fontos volt a családban mindig is, hogy megőrizzék?
G.J.: Fontos volt. Az egyik lányom Svédországban lakik, 37 éve él Svédországban. Oda vitték az unokáimat. Nem szép tőlük! 4-5 évesek voltak, amikor elvitték. Azóta ritkán látom őket.
G.E.: A vallást mennyire tartja a család?
G.J.: Nem tartják.
G.E.: De János igen?
G.J.: Csak egy kicsit.
G.E.: És a táborban imádkoztak, tartottak istentiszteletet?
G.J.: Nem lehetett.
G.E.: Tilos volt? És titokban sem?
G.J.: Titokban sem.
G.E.: Magában azért imádkozott? Vagy el tudta esetleg vinni a Bibliát vagy az énekeskönyvet?
G.J.: Nem, nem.
G.E.: És a vallás mégis megmaradt annak ellenére, hogy mindez történt?
G.J.: Megmaradt, de csak úgy… Tán örököltem ezt a vallást. Ha már így születtem, nem akartam más lenni. De nyíltan nem tartottam. Hiába akarta a papám, hogy én rabbi legyek. Ellenkeztem, hogy én rabbi legyek. Nem akartam. Valahogy más világnézetem volt. Lehet, hogy ez okozta, hogy annyira eltávolodtam tőle. Mert a papám erőltette. Mikor 13 éves lettem, egy éven keresztül minden reggel cipelt engem a templomba.
G.E.: Az óbudaiba?
G.J.: Igen, reggel 6 órakor, minden reggel 6 órakor, mikor a reggeli ima kezdődött. Engem elvitt akkor, a kisgyereket. Tiltakoztam, hogy nem akarok, utána meg iskolába kellett mennem. Akkor már 13 éves voltam . Jó, mondta, akkor maradj itthon, de minden nap megnézem, hogy imádkoztál-e reggel. Azt a tvilemet rácsavartam a kezemre, hogy a nyoma meglegyen, hazajött a templomból, megnézte a kezemet, látta, hogy be van nyomva, akkor rendben volt.
G.E.: Hogy hívták, amit rácsavart?
G.J.: Tvilem.
G.E.: Az az imaszíj.
G.J.: Igen, imaszíj magyarul.
G.E.: És ellenőrizte?
G.J.: Ellenőrizte bizony.
G.E.: És ha nem látszott a nyoma?
G.J.: Kaptam egy pofont.
G.E.: És este is kellett még imádkozni?
G.J.: Este nem.
G.E.: És otthon az ünnepeket hogy ülték meg?
G.J.: Nagyon vallásos volt a papám, minden ünnepet meg kellett…
G.E.: Elmeséli, hogy hogy zajlott mondjuk a péntek este?
G.J.: Sima péntek este. Leült a család, voltunk öten, papám ült az asztalnál, elmondta az esti imát, [de] először templomban voltunk péntek este. Elmondta az ünnepi imát, utána hozzáfoghattunk a vacsorához. Szombaton ugyanaz volt. Szombaton nekem nem volt szabadott felgyújtani a villanyt. Valakit be kellett hívni, aki felgyújtotta.
G.E.: Édesanyjának sem volt szabad?
G.J.: Nem, a mamám az már nem volt olyan vallásos, ő Óbudán született, ő óbudai volt, valahogy nem volt olyan máramarosi vallásos, mint a papám, ő bizony titokban adott nekünk, amit nem volt szabad. Sutyiba valamit mindig adott nekünk, amit a papámnak nem volt szabad tudnia. Zsíros után nem volt szabad enni tejeset, csak 6 óra után, tejes után zsírosat 1 óra után. A mamám ezt nem tartotta be, adott nekünk, amit kértünk.
G.E.: És akkor nem kapott ki a papától? Nem derült ki?
G.J.: Nem tudta. Nagyon aranyos anyukám volt.
G.E.: És külön tartották a tejeset és a zsírosat?
G.J.: …a zsírosat külön, persze.
G.E.: És mesélte, hogy egyszer az edénnyel volt valami…
G.J.: Volt, igen, húsvétkor, amikor húsvéti edényt kellett lehozni a padlásról, mert csak abból lehetett enni, és húsvét után visszavittük a padlásra. Azt csak nyolc napig használtuk.
G.E.: A pészáchi
edényt.
G.J.: Igen, lábos, kanál, villa, kés, tányér, bögre, minden. Pohár, minden húsvéti volt. Egyszer talált egy régi tányért, úgy kivágta a háztetőre…
G.E.: Az édesapja? Mert az nem volt kóser.
G.J.: Az nem volt kóser. A régi tányérból enni nem szabad!
G.E.: És csúnyát is mondott akkor?
G.J.: Nem.
G.E.: Nem. Csak kivágta.
G.J.: Nem szokott káromkodni, nem mondott csúnyát. Mi sem káromkodtunk soha. Nem, sőt zavart is, ha valakit hallottam káromkodni. Úgy nőttem föl, hogy az nem való.
G.E.: És azt az imát el tudja még mondani, a péntek esti imát? Amivel az édesapa kezdte?
G.J.: [„Boruch attam” János imádkozik, de megszakítja, mosolyog.] Tudtam, tudtam, sokáig tudtam. Emlékszem, mikor az iskolában hittan volt, akkor is a hittantanáromnál jött egy, akkor még voltak ilyen felügyelők, tanfelügyelők, jött be hozzá egy tanfelügyelő, a hittanórán talán 13-an voltunk zsidó vallásúak.
Aztán épp jam kiper volt, szeptember, kérdezte, hogy mi az az ima, amit csak jam kiperkor mondunk. Mert tudja, a Tórát mindig ismétlik, az imát mindig ismétlik. De egy ima van, amit csak jam kiperkor mondanak el. Mi az az ima? Hát honnan tudták volna a sok vallástalan zsidó fiú, csak én tudtam egyedül. [János héberül imádkozik és magyarra fordítja a szöveg egy részét.
G.E.: Megdicsérte?
G.J.: Nagyon meg voltak hatódva, főleg a tanárom volt meghatódva, hogy még azt is tudom.
A Hunfalvy utca utcai kereskedelmi iskola volt, a polgári után.
G.E.: És polgáriba hova járt?
G.J.: Tímár utcába. Ott volt külön más vallású osztály. Volt A, B, C. Az A-B-be jártak a keresztények, és a C-be jártak a vegyes vallásúak: reformátusok, zsidók, evangélikusok, és aki nem fért még az A-B-be, a másik két osztályba.
G.E.: És a tanárok a zsidókat megkülönbözették?
G.J.: Nem, nem. Rendesek voltak. A háború előtt nem volt ilyesmi, a tanároknál nem volt ilyesmi.
G.E.: És a gyerekek sem?
G.J.: A gyerekek sem. Érdekes, ugye? A gyerekek sem. Csak nem tudom, hogy hogyan, de ezek a nyilasok hogy születtek meg, hogy ennyire gyűlölik [a zsidókat]. A németektől eredhet a gyűlölet a zsidók iránt, onnan eredhetett.
Megkülönböztetés Óbudán 1942-től. Külön zsidó leventeoktatás, egyre erősebben zsidózó, és rendes szomszédok
G.E.: És hogy emlékszik, hogy változott ez Óbudán? Milyen folyamat volt, vagy mikor érezte először, hogy itt valami nem stimmel?
G.J.: Amikor leventébe kellett járnom, tetszik tudni, később a zsidókat külön leventébe osztották, és akkor külön leventeoktatónk volt, mert mi a keresztényekkel nem járhattunk egy levente csoportba. Csak a zsidók voltak külön leventék.
G.E.: És ez hol volt?
G.J.: Óbudán.
G.E.: Óbudán? Arra emlékszik, hogy hol képezték ki?
G.J.: Hát egy tornateremben, amikor rossz idő volt. A Kiskorona utcai tornateremben. És ha jó idő volt, akkor kimentünk a szabadba. És ott már megkülönböztettek minket. Ott már hallottam, hogy „a zsidók [….]”
G.E.: Miket mondtak?
G.J.: Nem mondtak olyan csúnyákat, csak hogy „ronda zsidók”. De mondom, ez a zsidóellenesség csak a végén tört elő, amikor a nyilasokat engedték szabadon grasszálni, garázdálkodni.
G.E.: Októbertől körülbelül? ’44 októbere, vagy mikor?
G.J.: Hamarább, hamarább. ’43-ban vonultam be, ’42-ben kezdődött. [Gadó János emlékezés közben egyre korábbra helyezi a zsidóellenesség felszínre törését. G. E.]
G.E.: A zsidótörvények következtében?
G.J.: Igen, lehetséges, ’42-ben. Addig itt Óbudán nyugalom volt. ’42-ben aztán kezdődött, igen.
G. I. közbevetése: Mindenkivel békés kapcsolatunk volt. Akkor, amikor államilag bevezették a törvényeket, akkor kezdődött. Ha nem kell, a rosszaság nem jön ki. [Ibolya szerint a törvények hozták felszínre a lappangó zsidóellenességet.]
G. J. Még a suszter is itt volt.
G.E.: Azt hogy hívták, azt a susztert?
G.J.: Vlasics Vazul, képzelje el! Nem tudom, hogy lengyel származású volt-e.
G.E.: És ez hol volt?
G.J.: Ez a Pacsirta utcában. Ott volt neki egy cipész üzlete.
G.E.: És arra emlékszik, hogy miket mondott, és miket csinált ez a suszter?
G.J.: Nem csinált semmit, csak beszélt, hogy „Zsidó, zsidók vagytok”, és így beszélt. Aztán később, mikor a nyilasok jöttek, bizonyára nagyobb szája volt, mert mikor én még mielőtt bevonultam ’43-ban, akkor még csak csendesen zsidózott.
G.E.: Hogyha bement az üzletbe például?
G.J.: Nem, nem, máskülönben is.
G.E.: Az utcán, amikor találkoztak?
G.J.: Igen, utcán is, igen. Az üzletből is kiszólt, hogy „Mi van zsidó fiúka”, még az üzletéből is kiszólt, mikor arra mentem.
G.E.: Ez nagyon fájdalmas lehetett. Ezt megbeszélték otthon?
G.J.: Meg, meg.
G.E.: És mit mondtak a szülők?
G.J.: Semmit se tudtak ellene tenni, nekik aztán sárga csillagot, csillagot kellett feltenni, míg én munkaszolgálatos voltam, már akkor. ’44-től kellett a csillagot hordani, ’44, nem is tudom melyik hónapban.
G.E.: Meg is őrizték a sárga csillagot? Megvan még, vagy elveszett?
G.J.: Nincs. Nekem nem volt, nekem karszalagom volt.
G.E.: Igen. De a családban lehet, hogy […]?
G.J.: Nem őrizték meg. Mindenki szabadulni akart tőle, mikor már ’45-ben lehetett. Minél hamarább.
G.E.: És az üzletekre is ki volt téve ilyen felirat, úgy hallottam, hogy egyes üzletek kirakatában is volt [felirat].
G.J.: Volt, volt. Óbudán két olyan üzlet volt, ahol ki volt írva, hogy zsidókat nem szolgálunk ki.
G.E.: Melyik volt?
G.J.: A Pöhm cukrászda. Vagy keresztény volt, vagy nyilas volt, [azért tette ki a táblát].
G.E.: És ha bementek mégis, akkor?
G.J.: Nem mentünk be. Volt annyi büszkeség bennünk, hogy nem mentünk be. Mi csak a Floh-hoz jártunk.
G.E.: Igen. És voltak olyan keresztények, akik rendesek voltak, akik segítettek?
G.J.: Volt. Például ott a Pacsirta utcában, ott mindenki nagyon rendes volt. Nem tettek célzást semmire. Ugyanolyan emberek voltunk, mint ők. Ott csupa munkások laktak, vasipari munkások, azok mások voltak, mint az elit közönség.
G.E.: Tehát a szegényebbek azok szolidárisabbak voltak?
G.J.: Igen, szolidárisak voltak velünk. Mikor bevonultam, még ők is megsirattak, hogy menni kell. Jöttek be a lakásba, elbúcsúztak tőlem, minden jót kívántak, és jöjjünk vissza minél hamarább, mondták ők akkor.
G.E.: Hogy hívták őket?
G.J.: Az egyiket Heringer Istvánnak. Az minden nap biciklivel járt Csepelre dolgozni. Képzelje, Óbudáról biciklivel Csepelre. Azok nagyon rendesek voltak. És aztán ott a háziúrnak az alkalmazottai laktak, háziúrnak volt egy fűszerüzlete. Kittinger ház volt. Rendesek voltak, a kocsisai laktak ottan, azok is rendesek voltak, és volt még egy-két [rendes] lakó.
Isten elhagyta választott népét. János apja még süvét ülve gyászolt. A család szakított a vallással
G.J.: Péntek esténként [János énekel] Ezt kellett énekelni.
G.E.: És ez mit jelen magyarul?
G.J.: Nem tudom már, elfelejtettem. Aztán szombaton is énekeltünk. Nem, ez már kiment a fejemből, ezek az énekek. A jam kiperre emlékszem határozottan. [János tisztán énekel.]
G.E.: És imára még mire emlékszik, amit imádkoztak? Reggeli ima?
G.J.: Arra már nem emlékszem. Sokat felejtettem. Mégis 90 év! Mikor még jártam a templomba, 70 évvel ezelőtt.
G.E.: És a gyerekekkel nem imádkoztak? A saját gyerekeivel?
G.J.: Nem, soha.
G.E.: Soha? A péntek estét se ülték meg?
G.J.: Nem, nem. Ez már elmúlt.
G.E.: És magában sem? János, magában sem imádkozott később?
G.J.: De néha-néha eszembe jutott. De mérges voltam, az az isten, aki így elhagyja a választott népét, azt nem lett volna szabad. Hát pont a zsidó vallásúakkal tol ki, azokat hagyta meghalni? De miért? Miért azokat? Olyan rosszak voltunk? A többiek is rosszak voltak, legalább annyira, mint a zsidók, ha volt közöttük rossz is. Nem szabad a saját népét elhagyni, büntetni! Miért büntetett minket? Nem adtunk rá okot. Ez is mindig bennem forog, hogy ez nem egy igazi isten, aki így elhagyja a népét, az nem is szerette ezt a népet. Sajnos, ez így van.
Egy kiválasztott népnek rosszat akarni direkt, és hagyni őket elmenni a mészárszékre, hát olyan nincs. Hát hogyha meg tudta tenni az egyiptomi kivonulásnál, hogy tudott csodát tenni, akkor most mér nem csinált csodát? Hát annyira nem voltunk rosszak. Hát a papám is olyan vallásos volt, mint senki más. Hát borzasztó. Reggel-este csak imádkozott. És egy ilyen embert hogy szabad büntetni, hogy meghal Budapest és a határ között. Hát hogy szabad ezt hagyni, ilyen vallásos embert?! Hát semmi rosszat nem tett senkinek. És csak imádkozott, amikor meghalt a nagymamám, tíz napig ott ült a szobában, és minden reggel jöttek tízen kintről, hogy tudjanak reggel imát tartani.
G.E.: Ez a süvét ülés?
G.J.: Igen, igen. Tíz napig otthon volt és csak imádkozott. Ki se mozdult. És minden reggel jöttek, hogy tízen meglegyünk.
G.E.: János is ott volt?
G.J.: Hát én is ott voltam, én is beleszámítottam, igen. Tehát jöttek, hogy kilegyen a tíz ember. Hát ilyen vallásos embert így bántani nem lett volna szabad! Hát ez volt. Nem tudjuk, hogy mi az igazság, nem is fogjuk megtudni, csak amikor már végünk lesz.
G.E.: Akkor megtudjuk?
G.J.: Akkor megtudjuk, igen. Persze. Ha csak aludni fogunk szépen, akkor semmi nincs. Én nem hiszek a feltámadásban, az egy smafu, hogy valaki feltámad. Az nem létezik!
G.E.: De akkor mit fogunk megtudni? Hogy lesz ez, János? Miben hisz?
G.J.: Ha föltámadunk, akkor hinni fogok, ha föltámadunk. De ha nem, akkor ugyanúgy alszom, mint mielőtt megszülettem. Ugyanaz lesz belőlem. És mindenkiből. És az egész földből. Az is el fog pusztulni egyszer.
G.E.: Tehát nem hisz abban János, hogy az Isten büntetése lett volna mindaz, ami történt, a zsidó […]
G.J.: Nem, nem, ez nem lehet.
G.E.: Mert vannak olyan ortodoxok, akik azt hiszik.
G.J.: Hogy az Isten büntet? Miért? Azt nem tudják. Hát nem csináltak a zsidók olyan rosszat. Hát megvolt a parancsolat, aszerint éltek Izraelben is. Már a rómaiak szétverték őket és küldték rabságba, és ide is, Magyarországon már Szent László csak azért fogadta a zsidókat, mert sokan meghaltak a tatárjárás után. Másképpen hát, 1800 után engedték csak Óbudára a zsidókat. [Gadó J. itt téved.] De miért? Annyira gyűlölték őket. És Lengyelországból, Galíciából jöttek Magyarországra a zsidók. A lengyelek mér üldözték a zsidókat? Ők se tudják. Egyszerűen nem szeretik a zsidókat. A vérükben van. Ezzel születtek, hogy a zsidó az nem ember. Pedig ugyanúgy ember, mint ők. Talán még különbek is. Lehet, hogy irigyelték a zsidókat. Hát a magyar Nobel díjasok közül, a 13 közül 10 zsidó volt. És egy se Magyarországon lett Nobel díjas. Kivéve, ja nem, az sem! Az a Szentgyörgyi Albert, az is Kanadában lett magyar Nobel díjas. A Kertész Imre Németországban lett magyar irodalmi Nobel díjas. Tehát mindenkit elüldöztek innen. És hogy miért, nem tudni. Ez már a vérükben van. Az irigység. Most is ezt akarják. A zsidók menjenek Palesztinába. Most van hova menni, menjetek Palesztinába, oda valók vagytok. Aztán majd mi beülünk a ti lakásotokba, vagy elfoglalják, mert tudják, hogy mindent nem tudunk elvinni. Szóval ez van.
G.E.: És mit lehetne ez ellen tenni, János?
G.J.: Semmit. Ha az Isten nem segít, ha van, akkor semmit nem lehet tenni. Mert csak ő tud segíteni, ha van, és ha akar. De nincs, és nem akar. Hát ezért van ez a gyűlölet.
Lidérces álmok a háború után. Jánostól ellopták a bakancsát Mauthausenban, a barátja mentette meg
G.E.: Álmaiban is előjöttek ezek a dolgok? A Mauthausen és Kőszeg?
G.J.: Eleinte igen, sokat álmodtam róla.
G.E.: Mit álmodott akkor a háború után? Milyen álmai voltak?
G.J.: Hát hogy üldöztek, csak arról álmodtam, hogy üldöztek, zavartak. Voltak ilyen rémálmok. Volt olyan, hogy már ki akartak végezni, és úgy ébredtem föl. Olyan is volt, hogy le akartak lőni. Voltak olyan lidérces álmaim, aztán két év múlva elmúlt.
G.E.: Két év? Magától?
G.J.: Magától.
G.E.: Tudott valakivel beszélni erről?
G.J.: Igen, beszélgettünk erről. De magától[elmúlt]. Még fiatal voltam, az is beleszámított.
Nem gondoltam én akkor a halálra. Még a munkatáborban sem gondoltam, hogy bele lehet halni.
Talán azért bírtam ki végig.
G.E.: És barátjával biztos sokat beszélgettek, az sokat számított, ugye? Hogy együtt voltak és segítettek?
G.J.: Testvérré fogadtuk egymást.
G.E.: És akkor egymásnak adtak is, ha valami hiányzott […]?
G.J.: Persze, igen.
G.E.: Erre tud példát, hogy mi volt ez?
G.J.: Mikor Mauthausenba értünk, az első éjszaka, lefeküdtem a földre, nyár volt, és levettem a cipőmet, vadonatúj bakancsomat levettem, letettem magam mellé, majd reggel fölveszem. És reggel fölébredtem, és a lengyelek éjszaka ellopták a bakancsomat. Tehát ott álltam zokniban. És a barátom, ennek a Kohn Lacikának volt egy tornacipő a hátizsákjában. Ő a hátizsákján feküdt. És akkor nekem adta. Hogy mégse menjek gyalog, hát akkor fogalmam sincs, hogy tudtam volna egyet is lépni. De arra nem gondoltam, hogy ellopják a mauthaseni üldözöttek, a másikat kifosztják. De a lengyelek ott már olyanok voltak.
G.E.: Igen mert azok már régóta ott voltak.
G.J.: Igen, és amit lehetett, elloptak az embertől. És éjszaka ellopták a bakancsomat. És ha Kohn Lacinak nincs az a tornacipő a hátizsákjában, akkor nem tudom, mit tettem volna a lábamra.
G.E.: Nem is volt utána semmilyen lábbeli, másik?
G.J.: Másik nem volt.
G.E.: Mikor, melyik hónapban került akkor oda?
G.J.: Mauthasenba? Azt hiszem, hogy márciusban.
G.E.: Tehát akkor az már tényleg a háború vége volt.
G.J.: Igen, szerencsére, akkor jött a nyár, mikor mi Mauthausenba sétáltunk. Sétáltam a tornacipőben. Már jöttek az oroszok, hallották, már tudták is, hogy ennek nem lesz jó vége. És azért, akik akkor értek oda, azokat már hagyták, hogy ha megéri, megéri, ha meghal, meghal, nem számít. De minden nap egy csomó halottat vittünk targoncán.
G.E.: Saját maguk vitték ki?
G.J.: Igen, vittük oda a gödörbe. Mauthausenban is, meg Gunskirchenben is. Minden nap 20-30 ember meghalt.
G.E.: És maguknak kellett kivinni?
G.J.: Igen, igen. Végelgyengülésben. Emlékszem, hogy húztuk, szegényeket a lábuknál húztuk, két lábukat húztuk, a fejük úgy utánuk lóbálózott.
G.E.: Volt olyan is, akit ismert?
G.J.: Nem, nem. Nem volt.
G.E.: Hát akkor ennek a Kohn Lacinak köszönhette az életét.
G.J.: Lehet mondani, igen. Nagyon rendes fiú volt.
G.E.: És ő is vallásos nevelést kapott otthon?
G.J.: Ő is, igen. A papája nagyon vallásos volt neki is. De mind a hármukat, papát, mamát, testvérét is elvitték, és meghaltak mind a hárman. Hogy hol, azt ő se tudja. Itt nem lehetett tudni, kit hova vittek. Itt nem lehetett tudni Óbudán. Vitték a téglagyárba, hogy onnan kit mikor, hova vittek? Biztos útra kelesztették őket és gyalog, és akkor elpusztultak sokan. Mint az én papám is. Meg a nagybácsikám.
G.E.: Őt hogy hívták?
G.J.: Ő a Policzer Jenő volt. Margitnak a férje volt. Sajnos akkor ilyen idők voltak.
Kóser és tréfli étel a munkatáborban
G.J.: A táborban nem főztek nekünk ott külön kóser kosztot. Örültünk, hogy azt adtak, amit adtak. Ott nem volt válogatás. Igen, igen, ha élni akartunk, akkor meg kellett enni azt, amit kaptunk. Akár lóhúst is. Fura volt, de hát megszoktuk. Meg kellett szokni. Már Kőszegen, ahova bevonultam munkatáborba, már ott is meg kellett enni a tréflit. Meg kellett enni. Laktanyában nem volt olyan, hogy külön főznek. Pedig ott csak zsidók voltak.
G.E.: És ott is voltak nagyon vallásosak?
G.J.: Ott is voltak, de mindenki megette, amit adtak. Megszokták, mert meg kellet enni, különben semmit nem evett [az illető].
G.E.: És volt olyan, aki semmit nem evett, vagy olyanra nem emlékszik?
G.J.: Nem, nem volt olyan. Emlékszem, hogy mentünk a csajkával, reggeli – ebéd - vacsorát adtak rendesen. Kőszegen adtak, igen. Csak aztán mikor elmentünk sétálni Kőszegtől Mauthausenig, akkor nemigen adtak. Egyszer egy nap adtak meleg levest. De az semmise volt.
Üzletek Óbudán, a Polgár téren, tánciskola a Mókus utcában
G. E.: Tehát a Grósz Jenőnek volt egy rőfös üzlete…
Gadó János: Igen. A sarkon volt a Fechner. Az volt egy ilyen zöldség-gyümölcs árus. Utána jött az Ádám, az volt egy könyvárus, ott vettük a tankönyveket.
G.E.: Az nem volt zsidó.
G.J.: Nem. Ott vettük a tankönyveket, utána volt egy fényképész, annak nem tudom a nevét, utána volt a mi üzletünk. Tehát majdnem a Polgár tér bal sarkában volt, ha szembe állunk vele. Vele szemben volt aztán a Back libás. Aztán a Balogh, ilyen kereskedő, ilyen üzletes volt az is, ruhakereskedő. Aztán mellette a Russ bádogos. Mindig mondták, hogy a háztetőn mászkál, fütyül és a farka le van vágva. Ki az? Nem tudom, nem tudtasenki. Hát a Russ bádogos. Jó vicc volt.
G.E.: És melyik volt ezek közül a zsidó tulajdonú üzlet?
G.J.: A Russ, a Balogh, a Zweig, mind zsidó volt. A Fechner Jakab. Szemben volt a Stern fűszerüzlet, az is zsidó volt. Aztán a Floh, aztán a Gellért. „Süthetsz, főzhetsz, kiránt, beránt, nem pattogzik Gellért zománc.” Ilyen áruda volt, ilyen lábasok, villák, hogy mondják azt. Vaskereskedő. Aztán jött közben a Böhm, az egy ronda keresztény volt, utána jöttek a Floh, meg a többiek. Előbb volt egy Büchler üvegüzlet, az a nagymamámé volt.
G.E.: Az is a Polgár téren?
G.J.: Az is a Polgár téren, igen, a Floh mellett.
G.E.: És melyik Büchler vitte azt az üzletet?
G.J.: A nagypapám. És utána, mikor meghalt, a nagymamám vette át a boltot, ő vezette, meg a Policzer, a Margit férje. Ők ketten vezették a boltot.
G.E.: És meddig maradt az meg?
G.J.: ’45-ig. Dehogy ’45.ig! ’43-ig.
G.E.: És a Bródy kávéházba jártak?
G.J.: Jaj, de mennyire!Hát a Bródyék nem tudom, nem volt-e rokona a nagypapámnak.
G.E.: De a Büchlerékkel rokonságban voltak.
G.J.: Igen, igen, a Bródy rokonságban volt. És a papám minden héten ment a Bródy kávéházba kártyázni. Aztán mikor én is mindig oda settenkedtem a kávéházba, ott álltam mögötte. Nem szerette, hogy menjek el, menjek haza, ne nézzem, hogy hogy kártyázik. Ott tanultam meg kártyázni. Bementem a másik szobába, ott néztem a kártyázókat.
G.E.: És volt egy ilyen óbudai társaskör. Vagy hát ilyen tánckör a Mókus utcában.
G.J.: A Mókus utca 6-ban volt, igen. Oda jártunk táncolni fiatal korunkban.
G.E.: Igen? És ki tanította a táncot?
G.J.: Én már tudtam, nem kellett tanítani.
G.E.: Honnan tudta? Úgy született?
G.J.: (nevet) Igen! A barátok megtanítottak. Fiúk, lányok jöttek oda hozzánk, hogy táncoljunk! Hát táncoltunk.
G.E.: Hitközség volt a 6. szám alatt?
G.J.: Mókus utca 6. szám alatt, igen, igen, volt a hitközség. Annak volt egy bálterme, és ott szokott lenni ilyen bál egy évben háromszor, négyszer, ötször, nem tudom. És akkor oda mentünk mindig, ott nagyon jól éreztük magunkat. A Mókus utca 6-ban. Igen, jó volt oda járni. Nem volt más ilyen zsidó bál, csak az a Mókus utcai volt. Az is rég volt.
G.E.: És a bár micvója az Óbudai Zsinagógában volt?
G.J.: Ott, a zsinagógában volt. Én olvastam fel a tórát, ami a heti tóra volt. Azt egy fél évig tanultam előtte, úgyhogy kívülről tudtam. De azt már nem a nagy Weisz tanította, a papám szerzett egy másik zsidó férfit, aki direkt a bár micvóra előtanította a gyerekeket. És oda jártam egy fél évig, és tudta ő, hogy akkor melyiket kell elmondani, és kívülről betanultam.
G.E.: Tud még belőle valami kis foszlányt?
G.J.: Nem.
G.E.: És együtt valakivel volt a bár micvó?
G.J.: Nem, az egyedül volt. Csak engem tanított. Hogy aztán máskor is jöttek hozzá? Biztos mások is mentek hozzá.
G.E.: És ki volt az, aki előkészítette?
G.J.: Egy Ungár nevezetű férfi volt. Ő és a felesége laktak a Mókus utcában, volt egy gyermekük, de az meghalt, és az volt a nagy bánatuk. Én egész nyáron tanultam, ősszel volt a bár micvóm. Hat hétig vagy nyolc hétig jártam oda.
G.E.: És azt élvezte, a tanulást?
G.J.: Igen, igen, szerettem. Azzal a mutatóval, azzal követték a sorokat. Egy mutatóujj volt a végén. [tóramutató] Csak felolvastam. 13 éves voltam. Otthon nagy ünnepet rendeztünk. A Flohtól hozattuk a cukrász süteményeket. Ő aztán csinált olyan minyont nekünk, amin rajta volt, hogy János és 13. Tehát ezeket a betűket rakta a minyon tetejére. Rengetegen voltak.
G.E.: A Pacsirta utcában?
G.J.: Igen, igen. Rengetegen voltak. Papám, mamám, akit tudott, meghívott. Engem nem érdekelt, csak a minyon. Meg hogy engem ünnepelnek akkor.
G.E.: És a széder estén volt, hogy a legkisebb gyerek volt?
G.J.: Legkisebb gyerek voltam, nekem kellett odatenni a boros poharat az asztal sarkába, mikor jött az angyal, és megkóstolta a bort. Mindig néztem, hogy hogy issza, és nem láttam. Azt mondja a papám, hogy nem ihat folyton, akkor berúgott volna, hát hány zsidó háznak ő az angyala. Csak belemártotta a nyelvét biztos. De úgy figyeltem a poharat! Hátha észreveszem, hogy valaki bejött. És akkor ki kell nyitni minden ajtót. Hogy be tudjon jönni az angyalka. A papám hívta, és akkor ő bejött.
G.E.: És akkor abban hitt, hogy bejött az angyalka?
G.J.: Igen. Akkor még hittem, persze.
G.E.: És el tudja mondani, hogy akkor melyik [imát mondták]?
G.J.: Volt ilyen Má nistánu szép héber könyvünk.
G.E.: Azt el tudja még mondani, abból valamit?
G.J.: Nem, nem tudom már. Nem tudom. 70 év, sok!
Nem lehet megbocsátani soha
G.E.: Még egyet kérdeznék, János, hogy valaha is meg lehet ezt – ha nem is bocsátani – de … emészteni? Emészteni, ami történt, azokkal szemben, akik elkövették?
G.J.: Nem, nem lehet megbocsátani soha. Nem, és ez a Horthy kultusz, ami mostan jön, ez valami rettenetes. De hát még a régi nyilasok, a gyerekekbe beleoltották, és azok még élnek.
G.E.: Vannak, akik még itt Óbudán is élnek János szerint?
G.J.: Már kik? Régi nyilasok?
G.E.: Nyilasok leszármazottai, vagy […]
G.J.: Nem, nem ismerem őket. Biztos magukba fojtják. Igen, nem beszélnek róla. Igen, de hogyha van valami gyűlés, akkor biztos elmennek. Felvonulás, biztos elmennek.
G.E.: És a svábok, azok milyenek voltak?
G.J.: Rendesek voltak. Nem voltak azok zsidó gyűlölők. Svábok voltak, mi magyarok voltunk – kész!
Igen, jóban voltunk egymással. Rengeteg kis kocsma volt, svábok vezették.
G.E.: Ott nem voltak ilyen feliratok a sváb kocsmákon?
G.J.: Nem, nem. Mindenkit beengedtek. Itt voltak ezek a Pöhm -félék, hát ki tudja, milyen lélek lakozott bennük? Meg abban a Vlasics Vazulban, abban a cipészben? Ki tudja? Lengyel neve van, nem? Vlasics Vazul. Lengyel neve van. Onnan jött és mégis gyűlölettel tele.
G.E.: A Proszik fényképészt nem ismerték?
G.J.: Nem. Csak a Leon fényképészt ismertük. Igen, az zsidó fényképész volt, a Leon.
Az emlékek továbbadása a háború után
G.E.: És egyáltalán téma volt ez a háború után, ez az egész, ami történt, a családban?
G.J.: Téma volt, igen, de nem is annyira családban, inkább a barátok között. Anyánkkal, nővéremmel nem beszéltünk erről. Nagymamával erről nem beszéltünk. Inkább a barátok között volt téma.
G.E.: És a gyerekeknek elmondták, János, ami történt? A saját gyerekeiknek? Kérdeztek ők?
G.J.: Igen, elmondtam az első lányomnak, a Verának. A másodiknak már nem meséltem el. Későn született.
G.E.: Ő soha nem is kérdezett erről?
G.J.: Nem.
G.J.: Hát az akkor elég nehéz neki talán, nem?
G.J.: Az akkor már más volt. Nem volt kíváncsi rá. ’80-ban született. A Kádár-korszakban született.
G.E.: Vera 1951-ben, és a Judit ’80-ban született.
G.E.: Ilyen nagy korkülönbséggel. És az édesanyjuk ugyanaz?
G.J.: Nem.
G.E.: És az előző felesége?
G.J.: Az már nem él. Attól elváltunk.
G.E.: Tehát akkor féltestvérek.
G.J.: Féltestvérek, igen. Nem mostoha testvérek, hanem féltestvérek.
G.E.: És az első felesége zsidó volt szintén?
G.J.: Zsidó volt, igen. Grünfeld Edit. Óbudai volt ő is. Itt volt az esküvőnk.
G. I. emlékei a 2012 októberében készült felvétel alapján. (I. 2014-ben 95 éves!)
A Zichy utcai osztálytársak és iskolatársak összemosódnak Ibi emlékezetében.
„A Gellért Gabira emlékszem, nekik a Tavasz utcában volt üzletük. Ihajlárom, csuhajlárom, Gellérttől van a csillárom. Orova Elli iskolatársam volt. Orova Zsigmond ügyvéd volt, a Flórián térnél laktak, a mozival egy házban, nagy lakásban. Elli Ausztráliában élt, meghalt. Klein Magdáék a Lajos utcában laktak, még a háború előtt kimentek Ausztráliába.”
Van egy mese, azt én írtam. Ennek a mesének címe „A varázskert”, előszava pedig így hangzik:
[A ház a család utolsó lakhelyére utal, a Veder utcára, ami csillagos ház lett. Ott vesztek el a családi fényképek. G. E.]