Edit emlékei
Edit 2003-ban küldte el emlékeit először. 2013-tól levélben, ill. személyes találkozások alkalmával mesélt, többek között a Bécsi úti zsidó temetőben, a Frankel Leó úti (volt Zsigmond király úti) gyermekkori házban és a zsinagógában. Az utóbbi helyszíneken, valamint Haifán videó felvételeket is készítettem vele. Beszélgetéseink során egyre mélyebbre hatoltunk az emlékezésben.[G. E.]
Az emlékezés nehézségei, a család holokauszt áldozatai
Mi, akik ma mesélni tudunk, akkor gyerekek voltunk, és bár emlékszünk arra, amit átéltünk, a nüanszok közül csak arra és csak úgy tudunk emlékezni, ahogy azok hatottak ránk akkor, és ez egyéni. Azt hiszem, több embertől származó részletekből mégis össze lehet állítani az igazsághoz legközelebbi képet. Ezt nagyon fontosnak tartom, és ezért is szívesen vagyok része az igyekezetnek.
1936-ban születtem a Maros utcai zsidókórházban, születésemtől fogva a Zsigmond utca 49-ben laktam, 1950-ig. Anyám, Neuman Sári 1911. szeptember 26-án Pozsonyban született. Anyja, Neuman Bick Antónia az óbudai rabbi, dr. Neumann József feleségének, Hajele néninek testvére volt. Így került anyám a Zichy utca 7-be egy rokoni látogatás alkalmával. Ott ismerkedett meg jövendő férjével, a szomszéd lakásban lakó Parczel Sándorral. Anyám apja, Neumann Vilhelm egy Munkács melletti faluból való, haszid rabbi udvarához tartozott, fakereskedéssel foglalkozott. Anyai nagymamám és nagypapám születési évét nem tudom. Mindkét nagyszülőm nagyon vallásos volt, és anyám úgy mesélte, hogy a vallásosoknál nem volt szokás ezt [a születési dátumot] hozzátenni és ünnepelni. Azt tudom, hogy a nagymama anyám születésekor túl volt a harmincon. A nagymama nő létére nagy tudásra tett szert, főleg az irodalom és a nyelvek terén, kiváló tehetsége volt az íráshoz, ő írta a beszédeket, cikkeket és a hivatalos leveleket a pozsonyi sok közéleti funkcionárius részére. Németül írt, az volt az anyanyelve. Írásai közül csak egy levele anyámhoz maradt meg. Családjában sok híres rabbi és közéleti ember volt. A két nagyszülő „sidach” (házasságközvetítő) útján ismerkedett meg. Mindketten a gázkamrákban végezték életüket. Neumann József (nekünk József bácsi) Vilhelm unokatestvére volt, így az azonos név nem véletlen.
Apai nagyapám, Parczel József Balatonszemesen született, családja a balatonszemesi pogrom következtében szétszéledt. A legalább 12 testvérből négy került Budapestre. Fischer Parczel Berta betegségben halt meg a 40-es évek elején. Parczel Ernő a pesti gettóban halt meg. Fischerné Parczel Róza és a nagypapám együtt laktak a Zichy utcában 1944-ig. Onnan az Ernő bácsi gettóban levő lakásába, a Klauzál utca 30-ba költöztek, mindhárman ott haltak meg.
Nem tudom, hogy melyik évben került a nagypapa a Zichy utcába, de a gyerekei, köztük az apám is, 1906-ban már ott született. Apámék öten voltak testvérek: Parczel Etelka – Szűcs Zsigmondné (1893), P. Olga – dr. Klein Lajosné, dr. P. Erzsébet – dr. Hermann Józsefné, P. Miklós, és apám, P. Sándor. Közülük Olga, Miklós és az apám szörnyű halállal haltak meg a Soában.
Apám a sztalingrádi csata utáni visszavonuláskor, Dnyepropetrovszkból haladva Nyizsnyij Novgorod közelében kivált a menetelők közül, hogy a kinyílt cipőzsinórját megkösse, és egy kísérő magyar katona fejbe lőtte. Apám társa, Dr. Benedek László a századukból megállapította apám halálát, ezután otthagyták őt az út szélén.
Apám nővére, Olga, aki a budai Chevra Kadisa titkárnője volt, férje, dr. Klein Lajos révén, aki nőgyógyászként dolgozott a kórházban, a Maros utcai zsidó kórházba menekült a német megszálláskor. Ott egy náci gárda [értsd: nyilas gárda, G. E.] „hős” tagjai levitték az összes beteget, orvost és ápoló személyzetet az udvarra, gödröt ásattak velük, és belelőtték őket. A felszabadulás után exhumálták, és az óbudai temetőben, közös sírba újratemették a 274 áldozatot. Olga a közös sír mellett külön sírban van, mert Böske nagynénim és Jóska nagybácsim (orvosok) megmaradt röntgen képek alapján összeszedték földi maradványait, agnoszkálták és külön temették el.
Miklós szintén munkaszolgálatos volt, és abban a században szolgált (a híres Petschauer Attilával), amelyikben a szadista parancsnok Ukrajnában – a 40 fokos téli hidegben felmászatta a fára áldozatait, majd vízzel lelocsolták őket, ami jéggé vált, és ők megfulladtak. [megfagytak G. E.] Ennek a történetnek az első részét örökítette meg Szabó „A napfény íze” című filmjében. [Lásd ehhez Ungvári Krisztián cikkét, amely szerint másképp haltak meg az említett munkaszolgálatosok.]
Böske és Jóska visszajöttek a Zichy utca 9-ben levő lakásukba, folytatták orvosi tevékenységüket. Jóska 1956 végén szívrohamban halt meg, Böske és Robi átköltöztek a Frankel 49-be [azaz a korábbi Zsigmond utca, ma Frankel Leó út 49-be], és Böske ott halt meg, amikor leesett a hátsó lépcsőn, és koponyatörést szenvedett. Etelka (Tusi) 1990-ben, 97 éves korában elesés következtében halt meg.
Szűcs Vera, később Vásárhelyi Endréné, Szűcs Zsigmond előző házasságából született lánya volt. Különleges ember és „édes” unokatestvér volt. 1985-ben agyvérzés következtében halt meg.
A Zichy utcai és a Zsigmond utcai elemi iskolák
A Zichy utcai iskola része volt a gyerekkoromnak. Majdnem minden nap ellátogattunk a házban lakó, a hitközségben vezető pozícióban lévő nagypapámhoz, Parczel Józsefhez. Van képem róla.
Unokatestvérem, dr. Hermann Róbert, volt elnök is ott végezte elemi iskolai tanulmányait, Spatz Györgyivel együtt. ( Osztályképek 114., 115, osztálynévsorok 5, 5A) Robival közös nagybácsink, Szűcs Zsigmond része volt az iskola tanítói karának. Később Szűcs Zsiga egy állami elemi iskola igazgatója lett valahol Óbudán.
Vándor Andor, szeretett tanító volt a Zichy utcai zsidó elemiben. Izraelbe jött új családjával, Natanján éltek, es Danos Spatz Györgyiéknel találkoztam is vele. (Nyomtatvány: Vándor Andor: Emlékeim)
Én a Zsigmond 49 - ben kezdtem az iskoláimat, onnan a Lajos utcai általanos iskolába kerültem.
A Zsigmond utcai iskola dr. Vidor Pál és apám, Parczel Sándor kitartó küzdelme nyomán jött létre, amiben az egyéni érdeknek is volt része. Ugyanis lányaikat, Vidor Annát és engem a közeli zsidó iskolában akarták tudni.
Az osztály a második emeleten, a lépcsőháztól balra, egy megüresedett kétszobás lakásban volt. A héber tanulás külön óra volt, mindennapi szavakat tanultunk, pl. asztal, szék, könyv, ilyesmi.
A jónevű Rajna tanító bácsi volt, aki az első, második és harmadik osztály egy részén kísért minket a német bevonulásig, március 19-ig. Zsidósága miatt kellett elhagynia az elemi iskolai igazgatói állást (ez történt az óbudai Szűcs Zsigmonddal is), és így vállalta el a felkínált tanítói állást. A vele kapcsolatos emlékeim csak az osztályunkban való tevékenységével kapcsolatosak. Nagyon jó tanító hírében állt, de nagyon szigorú volt. Sötét köténybe kellett öltöznünk, hátra tett kézzel ülni, és aki nem tette, vagy mással foglalkozott, az bizony kapott egy legyintést a vonalzójával a kezére. Ez volt az iskolai éveimben az egyetlen testi fenyítés alkalmazása. És mégis szerettük őt, igazán nem tudom, hogy miért. Tanultunk nála az ünnepekről, és ivritül is megtanultunk pár alapszót. A felszabadulás után nem jött vissza hozzánk, de életben maradt, Vidor Anna és én találkoztunk vele egy rendezvényen, ahol halálosan megsértődtünk, mert nem ismert meg minket, így nem kérdeztünk a sorsáról.
Az osztály berendezése nagyon egyszerű, de kellemes volt. Nem emlékszem semmi kiemelkedően nagy eseményre, de traumatikusra sem. Az ünnepeket nem kellett az iskola keretein belül ünnepelni, mert a legtöbbünk a helyi hitközség életének szerves részei voltunk, ünnepeltünk a Zsigmond utcai templomban és a tanácsteremben zajló zsidó kulturélet keretein belül. Nem emlékszem olyan esetre, hogy valakit bántottak volna az iskolába menet, pláne nem engem, aki a házban laktam. Az iskola szombaton és vasárnap szünetelt. Március 19. után pedig megszűnt a tanítás.
A felszabadulás után csak kevesen jöttünk vissza az iskolába, a három osztály összevonva tanult májustól augusztus végéig, a Spitzer Klári és Telegdi Klári tanítónénikkel, akikkel csak 45 nyarán ismerkedtem meg, az összevont osztályok (harmadik és negyedik) tanítása idején. (BFL 2. Kéziratos névsorok 1944-46 ) Az osztálytársaim közül tudok természetesen Podoski Vidor Annáról (nagyon jó barátom), és tudom, hogy Izraelbe jöttek Schwarz Robi (Schwarz Nándor sírköves fia, a Zsigmond utca 49-cel szemben lévő házból) és Friedmann Judit (kóser üzletük volt a Gülbaba utcában, ha jól emlékszem a nevére), de sajnos az utolsó évben nem tudok róluk. Schmiedig Zsuzsira és Fried Évára is emlékszem.
Zsidó élet a háború után
A zsidó élet a háború után is jellemző volt a házra, de persze a nagy funkcionárusok (apám, Dr. Vidor Pál , Bilitzer Ernő és sokan mások) nélkül kevesbé intenzív és más lett. [Az említettek munkaszolgálatosként a Soá áldozatai lettek.])
Identitás
Azt hiszem, hogy az én családom magyarnak is érezte magát, de egyértelműen és elsősorban a zsidósághoz tartozónak vallotta magát, a zsidóság életmódja szerint élt. A magyarság inkább az állampolgári kötelezettségekben nyilvánult meg.
Az ünnepeket szigorúan tartottuk, ez otthonról jött, a nagyszülők házából és apáink hitközségi poziciójuk következtében.
A nagyszülők nagyon vallásosak voltak, szigorúan tartották a szombatot és az ünnepek összes rituáléját. A szülők már kicsit utánaengedtek, de ők is a zsidósághoz és a zsidó életmódhoz tartoztak. A nagypapa [Parczel József] házában, amíg apám élt, szombaton nem gyújtottak villanyt, nem szakították el a wc papírt, ha elfogyott az előre elkészített papír, és a házmesterné kapta a libát, ha szög vagy valami idegen anyag volt a gyomrában. Szombatonként volt Havdala, és a széderesték az egész család részvételével felejthetetlenek voltak. A nagyapa minden reggel 4-kor fölkelt, imára ment, azután dolgozott. Minden ünnepet a nagypapánál ünnepeltük, és mindig ő vezette a szertartásokat, beleértve a chanukát is. Karácsonyfa sose volt, minden keresztény jelkép tilos volt nálunk.
Vallás a háború után
Anyám a háború után hallani sem akart a vallásról. Nem tudta megbocsátani istennek szerettei halálát. Elvesztette élete keretét.
Ma a hagyományokat tartjuk, mindazt, ami a történelemhez kapcsolódik. A szédert igen: a kivonulást Egyiptomból. Ez megtörtént. [A szombat ünnepét viszont távolságtartással ítéli meg Edit.
Az utazás nem munka. Mi az, hogy nem olvashatok egy könyvet a szabadnapon? Aki nem vakon hisz, az ezt nem tartja be. A szombat a szabad nap, az a nap, amikor [a nem zsidók számára] vasárnap van.
Interjú Barkay Parczel Edittel Budapesten, 2013. szeptember 29-én
(A szögletes zárójel az én magyarázó megjegyzéseimet, a vastag betű a kiemeléseimet jelenti)
B. Mese, leírtam, sajnos csak héberül van meg, le akarom fordítani az itteni családnak, de még nincs meg.
Numerus clausus, fokozott állásproblémák a szombat tartás miatt
G. Annak idején, amikor te gyerek voltál, akkor mi volt a helyzet, nektek voltak keresztény barátaitok?
B. Nem nagyon. A papám a hitközségnél dolgozott, a nagyapám, a nagybácsim a hitközségnél dolgozott. Miért? Mert a nagypapa nem akarta, hogy szombaton dolgozzon az, aki a házban él. Tanult [ugyan] mindegyik gyereke, civil szakmákban, nem zsidó szakmákban, nem rabbik lettek, de nem tudtak olyan állást kapni már akkor, hogy szombaton ne dolgozzanak, és már nem is tudtak nagyon állást kapni mint zsidók.
G. Neked mikor volt olyan emléked először, amikor érezted, hogy kiszorítanak?
B. Én három éves voltam, amikor kitört a háború. Akkor már az ember tudta, hogy zsidók már nem dolgozhattak, és beszéltek a numerus claususról.
G. Te emlékszel, amikor […]?
B. Emlékszem, inkább mesékből [elmesélt történetekből], de akkor még ismertem a szereplőket. Az apám a Sorbonnra került tanulni, mert nem vették föl Pesten már. A numerus clausus, rögtön utána jött a numerus nullus [a teljes zsidótlanítás a diákok és a tanárok körében], és hallottam nagyon sokszor ezt a „mesét”. Ő akart menni az egyetemre, de nem tudott, nem vették fel, mert a numerus claususba, nem tom, két százalékát vették föl a zsidóknak. Nem a lakosságnak, hanem a zsidóknak. Mikor az apám akart menni az egyetemre, akkor már 2% volt, és mikor már másodéves vagy harmadéves lett volna, akkor már egy se. Úgyhogy ezt a mesét sokat hallottam, és azt, hogy az apám ugye nagyon jó tanuló volt, és kitűnő volt latinból és matematikából az Árpád Gimnáziumban. Az volt a nagy esélye, hogy kitűnő osztályzatot kap, és hogy be fog kerülni a numerus claususba, és fölveszik. És akkor az érettségin kapott elégségest matematikából és latinból. És nem volt apellát. (Parczel Sándor bizonyítványa az Árpád Gimnáziumból 1. , Parczel Sándor bizonyítványa az Árpád Gimnáziumból 2 )
G. Így aztán még kevesebb esélye volt.
B. Semmi esélye sem volt. Elvágták. A nővéreit, azokat még felvették, és nem is vágták el. Ő volt a legfiatalabb testvér, és őt és a bátyját, aki előtte volt, a Miklóst már elvágták. Ő is Árpád gimnazista volt. A lányok nem, a három nővér, idősebb nővér, azok nem az Árpádba jártak, az fiúiskola volt. Az Árpádba a két öccs el lett vágva. Kiment [Miklós] Franciaországba, és franciát tanult. És aztán amikor az apám sorra került, ő is kiment Párizsba, és felvették a Sorbonnra. És hova ment? A latin és a matematika szakra. Csináltak felvételi vizsgát franciául, és fölvették. Aztán beiratkozott és tanult.
G. Nem maradt kint, hanem a tanulmányai után hazajött?
B. A tanulmányai után jött a gazdasági válság, és a család nagyon küszködött. A nagymamám meghalt, betegségbe, és a nagypapa egyedül maradt. Öt gyereke volt, de azért, hogy mondjam, szóval visszajöment. [visszajött]
B. A nagypapa [Parczel József] azt mondta a gyerekeinek, hogy ha itthon akarnak lakni, szombatot kell tartsanak. „Csinálsz, amit akarsz, olyan életet, amilyet akarsz, de ha nem tartod a szombatot, akkor nem lakhatsz a házamba.” Minden gyerekének megmondta, minden gyereke tartotta; hárman még akkor otthon voltak.
Vidor Pál: „A szombat” címen az Évkönyv 1936-1938 évi működéséről
G. Ez még a Zsigmond utcában volt?
B. Nem. A Zichy utcába. A Zichy utca 9-be, az hitközségi ház volt, a nagypapa a hitközségnél volt fő- én úgy tudtam, hogy jegyző. És azok a gyerekek, a Miklós, az Olga és az apukám még otthon laktak. Egy ideig. Szombatot tartottak, és a Miklós a nagypapa mellett [dolgozott], aztán átvette a nagypapa állását a hitközségnél. Mikor [Miklóst] elvitték munkaszolgálatba, a nagypapa fenn akarta tartani a fiának az állást, és visszament a [korábbi] munkájába, hogy tartsa az állását.
És az apám pedig a budai hitközségnél dolgozott. Ami most a Frankel Leóba, az volt a Fő utca, Fő utca 12. Ahol a hitközség volt, az irodái, azt hiszem, 12. [Edit magyarázata szerint a mai Frankel Leó úti hitközségnek megfelelő iroda azelőtt a Fő utcában volt.] És az apám ott volt. Először volt pénztáros és könyvelő, a Sorbonne-ról egyenesen, az egy „jó állás” a szombat miatt. [Edit kissé gúnyosan nevet, hiszen apja tanult emberként följebb is vihette volna]. De volt szombat. Szombatot tartott.
Azt hiszem, szerette is az állását többé – kevésbé. És aztán ott ment följebb, és ő lett a főtitkár ott is. [Azaz: ő is főtitkár lett Budán úgy, ahogy a nagyapa, Parczel József Óbudán, a Zichy utcában.] Kinevezett főtitkár volt, az akkor ott nagy állás volt. Nem tudom, hogy Óbudán a nagypapának mennyire [volt komoly ugyanaz az állás Óbudán], de ott a Fő utca az egy nagy közösség volt, és gazdag is. A Frankel Leó utca az a hitközség háza volt. [Edit, bár ez nehezére esik, az egykori Zsigmond utcát következetesen a mai nevén, Frankel Leó utcának nevezi, tekintettel a mai hitközségre.]
G. Hallottam arról, hogy az [a Fő utcai épület] később fölrobbant. Bombatalálatot kapott és elvesztek az iratok.
B. A Fő utcában? Ott a ház most is.
G. Semmi irat nem maradt. Kerestem. Érdeklődtem.
B. Nem tudom, mi lett vele [az iratokkal], mert a mellette levő házban lakott a karbantartó. Az keresztény volt, hogy szombaton is karban tarthasson. Úgy hívták, hogy Takács József. És mindegyik, aki akart, kapott a Frankel Leó utcába szolgálati lakást. Ahol mi laktunk, az is szolgálati lakás volt. Mindenki a rangja és a fizetése szerint. Kivéve minket, akiknek járt már egy jobb szoba [lakás], de az anyukám ott szeretett lakni [a szolgálati lakásban], mert [az] világos volt. Anyukám a szolgálati lakásban lakott, ott akart maradni, mert az ötödik emelet a Dunára nézett, és nagyon világos, napsütéses lakás volt, és azt akarta.
A tárgyak elvesztek, de a baba megmaradt
G. Megmaradt az a lakás a háború után?
B. Megmaradt. Ott van most is.
G. Ti lakhattatok ott a háború után? Megmaradtak a tárgyak is?
B. Semmi. Semmi nem maradt meg. A konyhabútor, ami be volt úgy építve, abból maradt a kredenc, amit nem tudtak elmozdítani, és a gáz, és ezek a dolgok. Mikor visszajöttünk, víz volt a lakásba, mert a palatetőt elvitte a bombarobbanás; a környező házakban voltak olyan robbanások, a tető röpült. És bejött a víz a padlásra. Onnan a legfelső lakásba, a hó és jég olvadása idején.
G. A legfölső lakás volt az ötödik emeleten a tiétek.
B. A földön, mikor visszajöttünk először, ilyen magasan állt a víz, és a hó olvadt, és egyre magasabb lett a víz, és akkor anyu szerzett valami ágyat, ahol aludtunk, és húztuk az ágyat mindig, ahogy jött a víz. A végén a konyhán aludtunk. Aztán jöttek, és megjavították a tetőt.
G. Kifosztották a lakást? Mi lett azzal, ami volt nektek?
B. Senki nem tudta, hogy ki vitte el, de minden eltűnt. Nem volt. És megmaradt három vagy négy kép és a babám. Azok úsztak a vízbe. Kiszedtük a képeket és megszárítottuk, és a babának egyik lába hiányzott, magyarul sérült lett a babám, és az anyu szerzett lábakat. De a baba fehér volt, olyan kaucsuk baba, a lába pedig [a pótolt láb] kreol volt. Úgyhogy a baba sérült maradt.˙És megvan a baba otthon. A kreol lábú baba kitartott valami 60 évig. Mire aztán a kisunokám megtalálta, és kezdett játszani vele, rálépett, úgyhogy most behorpadt. Behorpadt még egy helyen, de megvan.
Munkaszolgálatos apák eltűnése, a gyerekek megöregednek idő előtt
B. Apámat elvitték munkaszolgálatba már 39 – 40-be, mikor kitört a háború; mindjárt utána az ő korosztályát elvitték, fiatalokat. Elvitték három hónapra, valami ilyesmi, és hazaengedték. Akkor ment dolgozni, és reméltük, hogy ez [nem ismétlődik meg]. Utána, a következő évbe megint elvitték, akkor már kicsit több időre, és megint hazaengedték. És 42-be vitték el harmadszor, kivitték őket Oroszországba, tudtuk, mert megmondták. És akkor, ezt le is írtam a Larisszának [Hrotkó Larissza]. Hat éves koromban – mert nagyon kérdezett arra, hogy hogy fogtuk föl gyerekkorba, ami körülöttünk zajlott -, megírtam neki, úgy, hogy megöregedtünk rögtön [hirtelen], felnőttek lettünk. Gyerekek voltunk, szembekötősdiztünk, játszottunk, és egy szép nap, nem is olyan szép nap [hat évesen], megöregedtünk. Nekem a végső megöregedésem volt akkor, mikor aput behívták harmadszor. Miért? Jött a postás, és láttam a zöld – ilyen hadi levelezőlapot, az ilyen zöld színű volt. Már én láttam azt kétszer előtte. De harmadszor már tudtam, hogy [mit jelent]. Mikor hat éves voltam, és akkor jött a zöld [behívóval]. És én olyan ordítást rendeztem, kint a folyosón, hogy az egész ház összeszaladt. Nem tudták, mi történt. És ott volt mindenki fönt, és én ott ordítottam, hogy ne vigye el az apámat [a postás]. Pedig nem voltam egy sírós gyerek, de akkor az egy felejthetetlen cirkusz volt. Emlékszem, hogy rengeteg ember lett körülöttem; nem pontosan emlékszem arra, hogy miket mondtam. (Edit nevet) És a postás kezdett nyugtatni: ne sírj, kislány. Közbe anyu is kijött, mer hallotta a lakásból, és próbálta tartani magát, mikor látta, hogy én hogy reagáltam. Hazajött az apu, és akkor kezdtek szaladgálni, bevásárolni meleg holmit, mer mondták, hogy Oroszországba viszik. Meleg holmit szerezni, és a munkába [a munkahelyen] meg elintézni, hogy az anyu kapja a fizetését nem tom mennyi ideig; és hogy már a főtitkári fizetést, ami sokkal magasabb volt. Már akkor lehetett érezni, hogy jó már nem lesz. És ha elviszik Magyarország területéről, akkor már, három hónap, nem tudtuk; már tombolt a háború. Úgyhogy akkor aztán nagy készülődés volt. De az apám elintézte, hogy kapjuk egy darabig a fizetését; a [teljes] fizetése után, [később] kaptuk 50 %-át, aztán a hitközségnek nem volt pénze, mert akik fizették az adót, azokat is elvitték. Azok mind munkaszolgálatosok lettek. [A Zsigmond utca 49. szám alatti házból elhurcoltak neve a Frankel 125 című kiadványban olvashatók. In: Csillag Ferenc, Deutsch Gábor, Hrotkó Larissza: Frankel 125, Gabbino Print KFT, 2013, 19. oldal]
Nehéz búcsú az apától, kisgyermekkori játékok az emlékezetben
Hat évesen, mert mikor úgy sírtam, akkor azért sírtam, mert akkor már tudtam, hogy az a halál. Addig még az előzőknél még nem tudtam. De ott megértettem, hogy mi pontosan [a behívó jelentése]. És hogy mi a búcsú, és nagyon nehéz búcsúnk volt, amit nem felejtek el az apámtól.
G. Átölelt?
B. Átölelt, de nem is ez volt a lényeg. A Böske nagynénémhez a Robiékhoz vittek, mert az anyám elkísérte apámat vonaton ameddig csak lehetett követni őt, úgyhogy ott maradtam a Robiéknál. És a Robi fölültetett az ablakpárkányra. Volt egy ilyen kicsit keskenyebb [rész], fölültetett, és néztük az anyut meg az aput, meg, ahogy mentek a villamosmegállóra. És emlékszem, pontosan, a szemem előtt van most is. Elmentek, és az apám, láttam, hogy a zakója, rázkódik a feje, láttam, hogy sírt, de láttam, tudtam, hogy sírt, és nem nézett vissza. És a Robi meg átölelt és simogatott. „Vissza fog jönni a Sanyi, vissza fog jönni. Ne sírj. Vissza fog jönni.” De ő tudta [apám], nem tudta, de gondolta. Volt ilyen sejtelem, és akkor láttam utoljára. És a Robi is nagyon szerette az apámat, és sokat játszott vele.
G. Sokat játszottatok?
B. Az apám nagyon sokat játszott velem. De a Robi akkor már nagyfiú volt, ő hat évvel volt idősebb, mint én, és már sok játék volt mögötte. És emlékezett a haláláig a Robi, hogy miket játszottak.
G. És neked mi volt a legkedvesebb játékod az édesapáddal?
B. Mondjuk két legkedvesebb játékom volt. Osztott munkaidőben dolgozott, és hazajött enni, otthon evett és pihent, és visszament. És pihent a díványon, és ölébe ültem, ráültem a lábára, és ő mesélt nekem gyerekkori mindenféle meséket. [történeteket] Ez volt az egyik legkedvesebb, és emlékszem, hogy a legkedvesebb mesém volt az anyja halála. És nem csak a halála, hanem az anyjáról, a nagymamáról, akit nem ismertem. Emlékszem egyszer egy mozdulatára, mikor már azt mondta: „Megint ugyanaz?” Hogy már nem akart, már nehezére esett ez a téma folyton, de én ragaszkodtam hozzá, erre emlékszem, és a másik pedig az, hogy betanult mindenféle ilyen csodatetteket. Előszednek állatokat az ujjukból, hogy hívják azt? Ilyen gyerekeknek való mutatványokat, és néha elment moziba egyedül, és elterelte nyilván a figyelmemet, és akkor egyszer csak mondta, hogy mi? És ott volt a sapkája az ajtófélfába. lyen dolgokat betanult, és szórakoztatott. És már szerettem, mikor az anyu kicsit elment, és ilyen emlékeim vannak róla. (Edit nevet.) Főleg az ingje ujja, mikor fölemelt. Hajókirándulásra mentünk, vett nekem egy túrós derklit, és emlékszem a nadrágjára, csíkos nadrágja volt, de nem az arcára, hanem arra, amit kicsiként szemmagasságban láttam belőle. Ilyen dolgokra emlékszem, ilyen nagyon részlet dolgokra [részletekre]. Jött haza, és egy drapp keskeny csíkos ingje volt, selyemingje, és emlékszem a fogására, ilyen dolgokra. És a többi sok minden, ami mese, [elmesélt] történet volt.
Aztán pedig a háború, és el kellett menni. Az egy szörnyű korszak volt; már ott a házban, míg ott laktunk a lakásunkban, már akkor is szörnyű volt, mert az volt a helyzet, hogy apámat elvitték. (KÉZIRAT: Parczel S. munkaszolgálatos lapja, 2 oldalas, apját kéri az adósság törlesztésére )Nem volt már étel, mert kezdődtek a német vereségek. Akkor az első volt, amit a keretlegény, a magyar katonaság csinált, hogy elvették a zsidók ételét, ami azoknak is járt [volna]. Elvágták mint katonákat, mint alsóbb rendű katonákat. Nem adtak nekik egyenruhát, meg nem tudom micsodát, és a saját foszlányaikba jártak a 40 fokos hidegbe. De még enni adtak nekik. És akkor kezdte a katonaság elvenni az ételüket. Nem volt elég étel a katonaságnak se. És azok [a munkaszolgálatosok], hogy életben maradjanak, szereztek kenyeret, hogy legalább azt tudják enni. Akkor az apám, és nemcsak az apám, hanem az összes többi munkaszolgálatos, aki még élt ottan, lefizették a katonákat. De pénzük nem mindig volt. És küldtek haza „adósságleveleket”, amiket a családnak hazaküldtek, és ki kellett fizessük [a kölcsönt adó munkaszolgálatos társak családtagjainak az adósságot.]
Azok szégyellik magukat, akiket megaláztak
Az apámnak [apámtól] megvannak még a lapok. Egy pár, nem mindegyik. Otthon van. Ahol az apám írja, hogy bocsánatot kér, és majd kárpótollak titeket, ha hazamegyek azért, amit most csinálok. De nem fogok életben maradni, hogyha nem gondoskodok magamról legalább két szelet kenyérre egy nap. Nem fogom túlélni ezt, és kénytelen vagyok csinálni [kölcsön kérni], és bocsássatok meg. Minden lapjával kérte a bocsánatot. Én elolvastam egy - van három vagy négy ilyen levél -, és egy levelet elolvastam, de nem bírtam többet elolvasni. Borzalmas volt. Anyámtól bocsánatot kért és tőlem. (1. KÉZIRAT: Parczel Sándor úgynevezett „adósságlevele” anyukájának a munkaszolgálatból, Benedekéknek tartozik. 2. OKIRAT: Az adósság kiegyenlítéséről szóló bizonylat. Benedek Lászlónétól)
Borzalmas. Ez volt. De nekünk nem volt pénzünk! Akkor már egyrészt fél fizetést kaptunk, másrészt anyám mosott, takarított, mer már nem vették őt fel sehol. Zsidókat nem vettek fel már akkoriban valami más munkára. És nagymosást csinált, és tudod, ilyen vékony volt (Edit itt majdnem sír). Nem magas, és ilyen vékony. Ment nagymosást csinálni, és kötött. Volt egy kötőüzlet, ahova bekötött [bedolgozott]. Nem tudom én, minden, amit [lehetett], elvállalt.
Azokból az egész bevétele nem volt annyi, mint egy ilyen bon, amit az apám küldött. És akkor mentünk kéregetni pénzt kölcsön. Előbb a rokonokhoz, volt, aki adott valamit, volt, aki azt mondta, hogy sajnos nincs, mert akkor már ők is féltek, hogy kell valahova menni, valahova elszökni, nem merték a pénzüket odaadni. G. E. Ez már hányban lehetett? 42? 43? A lapokról ki fog derülni, hogy ez mikori dátum.
B. E. 43 elejéig. És jöttek a bónok, mind a családtagokhoz egész 43-ba, mikor az apámat lelőtték, fejbe lőtték, egy keretlegény, 43 februárjában. Úgyhogy mi rég [még] fizettük az adósságot, mikor az apám már rég nem élt.
G. E. Honnan tudtátok meg [a halálhírét]? B. E. Először is megszűntek a levelek. Másodsorban kaptunk értesítést az apám haláláról, de az nem jutott el hozzánk. ( Kézirat! iDE! Parczel Edit újévi levele anyukájának, haza várja apukáját) Írták [később] az értesítést, kaptunk katonai értesítést: „hősi halált halt”. Mikor aztán adták a kártérítéseket, akkor a Gyuri beadta. [Gyuri Edit férje] Mert mondtuk, ha kapok kártérítést, azt odadom az öreg nagynénimnek. Apu legidősebb nővére az életben maradt, és mindent, amit kapok, odaadok neki. Úgyhogy neki igényeltük, és elutasítottak.
G. Mert hősi halált halt.
B. Hősi halált halt. És akkor felbőszültem egy kicsit. Menjenek a fenébe a hősi halállal. Megöltétek, nem hősi halált halt. A magyar katona fejbe lőtte. Onnan tudtuk mindezt, hogy voltak ötszáz valamennyien, már nem emlékszem, a munkaszolgálatos századba, ketten jöttek vissza. Az egyik volt doktor Benedek László, ő nőgyógyász volt, aztán az amerikai zsidó kórháznak volt az igazgatója sokáig, amíg 56-ban meg nem lépett. Svédországba került, akkor már nem volt fiatal, és ott halt meg. A másikat szintén odavette valami gazdasági igazgatónak, akivel jött haza [a munkaszolgálatból], azt úgy hívták, hogy Groág, valahol megtaláltam a másik nevét is, Sándor vagy, nem tudom pontosan, megvan, föl van írva valahol nekem, és elmentek tanúskodni. Hogy halottas bizonyítványt adjanak ki anyunak, és az valami jogokat, segítséget nyújtott, kaptunk valamilyen bútorkiutalást Aquincumba. Már a háború után, és ők a háború után mentek el tanúskodni, hogy szemlélőik [tanúik] voltak az apám halálának. És ők mesélték el, mikor összehozták anyut valakivel, akihez aztán hozzáment feleségül. És akarták a Groág és a Benedek, hogy anyu - 30 éves volt, 33 éves volt, hogy építsen fel egy otthont magának és nekem. 30 éves korában ne maradjon egyedül. És akkor azok meghívtak minket velem együtt, és elmesélték a történetet. Nyizsnyij Novgorodban megszálltak, már visszavonultak, és elindultak. Az apámnak elszakadt vagy kioldódott a cipőzsinórja, nem tudott tovább [menni], és leült az útra, megkötötte, és odajött egy keret[legény] és lelőtte. És a Benedek, aki orvos volt, az még lehajolt megnézni. Látták. Azt hitték, hogy vissza akar maradni, és fogságba fog esni, és azt akarja. Nem akarta, és a másik valami másik verziót is mondott, hogy leesett [apám] a pokróca, és megfagyott volna, és akkor lehajolt, és [akkor lelőtték]. Szóval volt két verzió. Lehet, hogy ez is igaz, az is igaz, nem tudom, mindenesetre fejbe lőtte ott rögtön [a keretlegény]. A Benedek doktor megállapította, hogy nincs [lélegzés], hogy halott. És otthagyták. Úgyhogy ők mesélték ezt, tanúskodtak, és megkapta anyám a halotti [bizonyítványt], amibe szintén az volt beírva, hogy hősi halott. Hősiesen meghalt a fejbelövéstől. Persze, amikor ő fegyvertelen volt. És ez a kettő [társa] jött vissza. Innen tudtuk a részleteket, amit a doktor Benedek [László és a társa elmesélt]. Egyébként az ő felesége volt az egyetlen, akire emlékszem, hogy mentünk oda, és kértünk kölcsön pénzt. És a Helén adott pénzt. De én borzalmasan éltem át ezt. Anyu mindig vitt magával, mert félt egyedül hagyni otthon. Valami történik, és ő nem tud megvédeni. És vitt mindenhova magával a kéregető körúton. Vele voltam. És én úgy borzongtam ettől, engem az úgy sértett, és úgy megalázott, azok a látogatások, meg amikor szabadkoztak. Volt, aki biztos nem is tudott, és volt, aki [nem is akart adni]. Az utolsó látogatásunk az a Takács Józsinál, aki a hitközségnél volt, akiről az előbb beszéltem. Mikor már csillagos ház, bujkálás és minden, az anyu látta, hogy lehet, hogy nem éljük túl, és meg akart engem menteni. Akkor elmentünk nagyon bonyodalmas, elég szörnyű úton Pestről, akkor már Pesten voltunk, akkor már gettóidő volt, és akkor anyámmal elindultunk gyalog a Fő utcába, ahol a Takácsék laktak. Könyörgött, hogy csak vegyenek engem ott [oda], három gyerekük van, és legyen nekik négy. Meg fogja hálálni, és az apám meg fogja hálálni, és vissza fogunk mindent adni, és hogy mentsenek meg engem. Nagy szerencse volt, hogy kidobtak, kidobtak. Azt mondták, hogy nem kockáztatják a gyerekeik életét. Hogy rájönnek. [Leleplezik őket.] És elmentünk, nagy szerencse volt, mert az anyám nem maradt volna meg. Nem mentette volna magát úgy, mint ahogy próbált engem menteni, és így megmaradt ő is. Ez volt a hitközségi kapcsolatunk vége. Aztán már nem fizettek fizetést, nem volt hitközség. Nem tudott működni, a templomot bezárták, elfoglalták először a németek, aztán, arról biztos nem hallottál, lóistálló lett, mit tudom én micsoda, az már az oroszoknál volt. És ez volt a hitközségi karrierje [apámnak]. Miklóst is akkor vitték el, az szörnyű halál, ahogy meghalt. Láttad azt a filmet? A Sunshinet? [Edit Szabó István: A napfény íze című filmjét említi.]
Parczel Miklós és Petschauer Attila feltételezett halála munkaszolgálatosként
A Petschauer Attila históriája. Ővele volt [Miklós]. És azt a Petschauer Attilát, mikor könyörgött, hogy ő keresztyén és kitért, és olympikon [volt]. Az olimpiai bajnokok klubjába, ahol zsidót nem vettek fel, kitért. És kitért, és ott [munkaszolgálatosként] kezdett könyörögni az életéért, és mondta, hogy nem vagyok zsidó, és nem tudom, mért hoztak ide, és olympikon vagyok, és ilyeneket, és akkor kiröhögték, a filmen is, de mi tudtuk a pontos históriát. És mikor látta, hogy milyen „jó halál” az, pillanatok alatt befagyott a hidegbe az arca melegétől. Ráfröcsköltek vizet, és az megfagyott, és nem kapott levegőt. Megfulladt. És akkor fölzavarták a fára az összes munkaszolgálatost. Miért a fára? Hogy ne szökjenek meg előbb, és hogy ne tudjanak törülközni, vagy valami. Ne tudjanak menekülni, azért. És az egész századot befagyasztották és megfullasztották. Petschauer Attila volt az első, és utána az összeset. És a nagybácsim is köztük volt, a Miklós. Honnan tudjuk? 45-be, mikor volt statárium. Akit háborús bűnösnek találtak, már az orosz [hadsereg], akkor katonai uralom volt egy nagyon rövid ideig, és akkor volt statárium is. És akiket bemószeroltak, és bizonyítani tudták többé – kevésbé, 48 óra alatt kivégezték. És a katonái annak a parancsnoknak, aki rendezte ezt a szörnyűséget - úgy látszik, hogy volt olyan köztük, akiknek a lelkiismerete nem tudott kijönni –[megnyugodni] evvel, és feljelentették a saját parancsnokukat. És elmesélték, hogy miért. Honnan tudtuk meg? Én nem vettem részt ebben az ügyben. Nem tudom, hány éves voltam akkor, még nem voltam tíz éves, mikor ez kezdődött, és akkor volt a per. De nagyon rövid, szóval statárium volt, és akkor a családom, a Miklós két nővére, akik életben maradtak - a dr. Hermann Róbert anyja volt az egyik nővére -, ő, a férje, a legidősebb nővér, aki szintén megmaradt, és a férje, és a Robi, akkor már nagyfiú volt, már 16 éves, őt már elvitték az akasztásra. Azt mondták, a Miklós emlékére mentek el az akasztásra. Az egész család, engem nem vittek el.
G. Hogy hívták?
B. Virág. Virág volt a családneve, és a másik nevére már nem emlékszem. De biztos benne van az enciklopédiában. Virág, úgy hívták, és a szegény nevelőapám, aki akkor került a családba, még nem is voltak összeesküdve [anyámmal], elment velük, engem képviselve. Egyébként már egyedül [ebből] is láthatod, hogy az is egy különleges ember volt, egy jóság.
Editet nevelőapja „kárpótolta” az apjáért.
Róth Dezső. Az egy, úgy is írtam róla, és úgy is érzem máig is, hogy ő volt a kárpótlásom az apám elvesztéséért, akit imádtam, az apámat. De ez az ember, ez volt a kárpótlás. Azt hiszem, nem volt még egy ilyen ember a föld kerekén. Ez egy különleges szerencse volt a szerencsétlenségben. Szegény ő se így tervezte az életét, mert Auschwitzban maradt a fia, egyetlen fia és a felesége. Úgyhogy ez egy ilyen megsebzett család volt anyám részéről is, az ő részéről is, és nem hiszem, hogy férjhez ment volna [különben újra az anyám]. A Vidor Pálné, a [Kálmán] Zsuzsa néni unokatestvére volt Róth Dezső, és [Zsuzsa néni] összehozta őket. Ez egy jó házasság lesz. A Sárika megérdemli a Dezsőt, a Dezső megérdemli a Sárikát, és összehozta őket, és tényleg összeházasodtak. 
És még sok évig együtt éltek, de mondom, énnekem szerető apám próbált lenni. Nem felejtettem sose el az apámat, de ő egy nagy ajándéka volt az életnek. És a tragédia az volt, hogy korán meghalt a betegségben, amit a munkaszolgálatban kapott. Egy krónikus légcsőhurutot, amit a munkaszolgálatból hozott haza. Nem is töltötte be a 67-et.
G. Utána még édesanyád végül egyedül élt.
B. 60 éves volt pont az anyám, mikor özvegy lett megint, és ezt már nem, ezt már nehezen bírta ki. De mind a kettőben megvolt a fullánkja a múltjuknak. Nem akartak több gyereket világra hozni, pedig hozhattak volna.
G. Pedig még [csak] 30… éves volt az édesanyád.
B. 33 éves volt az anyám, és ő volt 38, 39.
G. Ez tudatos volt.
B. Nem jött számításba. Mikor nekem született a fiam, megkérdeztem, hogy akarja-e, hogy a fiáról nevezzük el, mondta, hogy Palika csak egy volt, és Gábriel is csak egy lesz. Nem akarta a tragédiával összekötni a fiamat, és nem igényelte, hogy a fiának legyen kvázi folytatása. Nincs. És soha nem panaszkodott [nevelőapám], soha nem jajveszékelt ez ügybe, és nem nagyon beszélt róla. Ő nem pesti volt, és onnan Auschwitzba vitték [a családját], őt munkaszolgálatba, és feleségét és a gyerekét [Auschwitzba vitték]. És visszament a szülővárosába.
G. Az holt volt?
B. Kunszentmárton. Az Alföldön. A Kőrös parton. És ott nagyon gazdagok voltak a gabonakereskedők, és azt mondta, hogy mindenét odaadta volna, hogy a fiát megmentsék. És [a háború után] fölszámolta az üzletét már anyu segítségével, mer ő már [akkor] dolgozott Pesten, a házat és mindent.
„Kunszentmártont kitöröltem az életemből.” A múlt gyógyíthatatlan sebei, hallgatás
Elvették a házat, úgyhogy „segítettek” fölszámolni (Edit itt nevet), és [emiatt] ő soha vissza nem ment. Én voltam 64-be Magyarországon, a nagynénéimet látogatni, akik már nagyon öregek voltak, és jöttem ide, és mondtam, hogy jöjjön velem, elmegyünk Kunszentmártonba. „Soha az életbe oda be nem lépek.” Nem jött vissza soha. Ő nem kívánt se Magyarországra belépni, és „Kunszentmártont kitöröltem az életemből”. És azt mondta, hogy „ahol nem akadt egy ember, aki megmentette volna az én kisfiamat, ott nincs mit keresni”.
G. Próbáltak segítséget kérni?
B. Fizetni akartak. És rendkívül gazdag emberek voltak. De nem akadt olyan. Nem tudta megbocsátani [ezt nekik]. Na és akkor aztán leélte a hátralevő életét, még élt utána 25 évet, 26, ilyesmi, és nem akart visszamenni, nem akart látogatni, nem beszélt, semmi. És nagyon fájdalmas emlékem az, hogy már az utolsó két évbe, rossz állapotba, rohamosan romlott, tüdőtágulás [miatt]. Lassan lassan egyre több része a tüdőnek elszivacsosodott, és nem kapott rendesen oxigént, és a végén nem kapott egyáltalán. És az egy lassú menet volt, és már az utolsó egy-két évbe már nem lehet[ett] sokáig húzni. És vizsgálták, kapott orvosságot, és akkor az utolsó, mikor már nagyon rosszul volt hosszú ideje, elmentem az orvosához. A férjemnek kellet menni Delftbe, az egyetemre, Hollandiába, és akarta, hogy menjek vele. És én láttam, hogy én nem tudom, hogy el tudok-e menni. Hogy nem-e lesz valami baj, elmentem az orvosához, a kezelőorvosához. Dühöngött rám. Mit akarsz? Meghalhat ma, és meghalhat két év múlva. Akarod mondani neki, hogy nem utazol el, mert már várod, hogy haljon meg? Úgy rám [mordult], hogy van még két éve, és én elutaztam. És ő meghalt 10 napra [rá]. Elutaztam három hétre, és 10 nap után meghalt. És nagyon nehéz volt nekem, még most is. Rossz érzésem volt, hogy pont akkor, és nem tudtam ott lenni. Anyám maradt itt a fiammal, aki öt éves volt. És erős köhögése lett [nevelőapámnak], [anyám] kihívta az orvost, az orvos azt mondta, hogy be kell vinni a kórházba, hogy adjanak neki intenzív kezelést, bevitték a kórházba, másnapra meghalt. És érezte, hogy ez a vég. És anyu ott ült mellette, és egyszer csak megszólalt, és azt anyu mesélte, hogy „értesítettétek a Palikát, hogy jöjjön haza?” Összekevert a fiával. Tudod, és akkor, akkor felviláglott bennem, hogy ez egy olyan seb, hiába nem beszélt róla, ez a seb ott bent vérzett.
G. Összekötött vele.
B. Úgy szeretett, mint a lányát. Én voltam kislány, ő meg volt a Palika. És mikor, min voltak [jártak] a gondolatai? A fiára gondolt. Én voltam külföldön, és mikor mondta a nevet, azt mondta, hogy Pali. És nem sértett ez engem, nem bántott, az bántott, hogy nem voltam ott mellette. De az, hogy a Palikát mondta, fájdalom volt. Annyi éven át ott volt a lelkébe.
G. Álmaiba nem [beszélt]?
B. Ő nem, nem, álmaiba nem, de az anyám 90 plusz éves korában, akkor kezdte az álmaiba, hívta az anyját és a húgát, akit Auschwitzba égettek [el].
A család pozsonyi ágának áldozatai
A nagymama, a nagypapa, a húga, egy kis öccse, aki fiatalabb volt, az Ávromika, úgy hívták, így becézték. És a Geli, az volt Gia, a héber neve. [Geli Edit anyai nagynénje volt, aki Szerencsre ment férjhez, onnan deportálták, Auschwitzban halt meg.] És Gelinek becézték nem tom mért, talán jiddis [név volt], de Gia volt a neve. A nagymamának is héber neve volt, Bick Antónia volt a hivatalos, beírt neve, de Hámának hívták otthon is, lö Hámá, Hominak becézték. Mind héber nevűek voltak, a gyerekei is. Pozsonyból. Az Avromika, az is a beceneve volt. És a nagybácsi, aki nemrég halt meg, Jakov, mindegyiknek héber neve volt.
G. Ő az, aki egyedül túlélte?
B. Egy húga és egy öccse halt meg az anyunak, [Geli és Avromika], és egy húga és egy öccse maradt életben. [Lea és Jakov]
G. Hol éltek aztán?
B. A nagybácsim megszökött a 40-es évek elején Pozsonyból, mikor kezdték vinni a fiatalokat. Akkor nem megszökött, hanem alakultak ilyen mentőcsoportok. És Pozsonyban volt több, mint Pesten, érdekes módon, mer előbb kezdődött ott [a zsidók deportálása], és akkor még a háború nem ért el oda, nem egészen ért el oda.
G. Cionista szervezet volt?
B. Egy angol zsidómentő szervezet volt, nem tudom, hogy ki pénzelte vagy honnan eredt, és a nagybácsim valahogy bele tudott kerülni. És kikerült Angliába evvel a csoporttal, és Jakov úgy menekült meg. Aztán ott érettségizett, és két doktorátust szerzett. És a Vromika és a nagymama és a nagypapa ott maradtak Pozsonyba, nem tudtak hova menni. A Vromika túl fiatal volt, azt mondta, hogy nem hagyja ott a szüleit. Akkor már mind elmentek, anyu húga, aki most is él, és ha szerencséd van, és akarsz vele találkozni, és hajlandó lesz, 96 éves, szellemileg teljesen friss, de nem akar beszélni ezekről a dolgokról. Úgyhogy, ha egyszer hajlandó, akkor hajlandó. Ha nem, akkor nem lehet kényszeríteni rá.
G. Hogy hívják?
B. Lea. Úgy hívták akkor is, Lea. Annak is héber neve volt. Anyukám, a Sárika, az Szórika volt, Szárá. Szórikának becézték.
G. Lea tud még jiddisül?
B. Németül. Nagymama németül beszélt.
G. Lehet, hogy németül kéne vele beszélni. Mert akkor előjönne a gyerekkora még esetleg.
B. Ő németül jól beszél, anyám is az utolsó percig [beszélt németül]. Az volt az anyanyelvük. És egymás közt németül beszéltek, a Jakov, a Lea és az anyu. És a nagymama nem tudott magyarul.
G. Ő volt az a csoda, mesélted, hogy milyen agya volt. Milyen művelt volt.
B. A nagymama. Állítólag a nagypapa is. A Parczel nagypapa. Az egy egyszerű ember volt, a nagymama férje. Eszes, de ez egy más, ez egy Munkács környéki faluból való, ahogy élte az életét. És ott jiddisül beszéltek, de aztán németül kellet beszélni, mer a nagymama [német anyanyelvű volt].
G. Tud akkor jiddisül is a Lea.
B. Nem tud. Addig se tudott. Megértettek mindent, amit a németből [meg lehetett érteni]. A német és a jiddis közös [gyökerű nyelvek]. De németül beszéltek, bécsi németet. Pozsonyba, bécsi németet.
G. Haifán tudnék vele találkozni?
B. Nem, Tel Avivba. Én Haifán [élek], de a Lea Tel Avivba. Csak ha közel lesz a dátum, akkor mindig azt mondja, hogy „majd aznap, hogyha jól leszek”. Nem kezdek vele [alkudozni].
G. Persze, ez érthető. Én nem a szörnyűségekről akarnám kérdezni, hanem hogy ott [Pozsonyban] milyen volt.
„Meg kellett volna haljak velük.” Bűntudat az életben maradás miatt
B. Ez az, hogy az emlékei. Nem akar emlékezni. Kérte, hogy vigyem el a nagymama levelét hozzá. Nincs semmilyen dokumentációja. Nekem van egy képem róla. Azt majd megmutatom eredetibe.
G. Elhoztam a másolatát most.
B. A másolat érdekes, mert olyan régiek, hogy a másolat jobb. Maradandóbb. Meddig tart még az a kép. És elvittem, lemásoltuk, és elvittem a levelet. Következő látogatásomnál visszaadta nekem. Nem tud aludni a házban vele.
G. És el se olvasta vajon?
B. Nem tudom. Akkor már nem kérdeztem tovább. Semmi.
G. Nem akarod bántani.
B. Nagybácsimnak is voltak, a Jakovnak is problémái. De ő megmondta [ő kimondta]. Bűntudata [volt]. Azt mondta, hogy otthagytam a szüleimet. A kisöcsémet. És nem tudta megbocsájtani magának a halála napjáig.
G. Mit tehetett volna?
B. Mondtuk neki. Mindenki mondta neki. A fiai mondták neki.
G. Hányan vannak így!
B. Azt mondta, hogy nem érdekes, meg kellett volna haljak velük. Nem tudta megbocsátani, hogy a bőrét mentette, és a nagyszülei, és a szülei bőrét nem tudta, mentette volna, de nem tudta, és otthagyta őket, azt mondta nekik, hogy viszontlátásra, és otthagyta őket, és megmenekült, és ők, rögtön vitték [őket]. Ottan hamarabb vitték, a pozsonyi zsidókat vitték már 42-43 elején. Ők elmentek hamar. Úgyhogy ez egy szép kis história.
G. Ott se volt senki, aki segített volna. Nekik se voltak keresztény ismerőseik.
B. Nem is lehetett volna ott, mert a zsidónegyedben laktak. És Pozsonyba volt egy nagyon nagy zsidó köhilá. Pozsonyba nagyon sok [zsidó volt], és vallásos zsidók. És a nagymama elég közismertté tette magát az írásaival, és a nagypapa meg azért, mert valami haszid udvarhoz csatlakozott, mer ő meg onnan való volt. Bal Sem Tov, arról a vidékről, és ő abban élt, és ő nem volt hajlandó az askenázi [zsidókkal érintkezni].
G. Hittek. Hittek a sorsszerűségben is, Edit?
B. Én nagyon kicsi voltam, és az anyám se tudta [ezt róluk]. Anyu azt mondta, hogy ők olyan fanatikus vallásosak voltak, a nagyszülők, az én nagyszüleim, ők nyilván hittek abban, hogy majd az Isten megmenti őket.
G. Tudom, hogy sokan ebben hittek. És hogy nem szabad sürgetni az Isten segítségét, hanem ő majd amikor kell, akkor [segít].
B. Igen. És ők elvonultak Auschwitzba, a Gelinek a családja, akik úgy éltek, mint a filmekben tudod, a gazdag családok, egy óriási házban laktak, a gyerekek is külön lakásokba.
G. Ez Pozsonyban?
B. Nem, ez Szerencsben. Geli férjhez ment Szerencsre. [Geli Barkay Parczel Edit édesanyjának, Sárának egyik lánytestvére volt, lásd nevét följebb is.] És Szerencsen úgy éltek a zsidók, gazdag zsidók, ezek voltak borpince tulajdonosok a Tokajba, ami nem volt egy rossz szituáció [rossz üzlet], nagyon gazdagok voltak. És ott is, ahogy a filmekbe, hogy az öreg volt a család vezére, nála volt a pénz, az öreg osztotta szét a családoknak, a fiai, lányai dolgoztak ott a helyi borpincébe, úgyhogy mindennek ő volt az ura. És ez egy ilyen más téma, ugrálás. Még Pesten voltunk, és az anyu megtudta, hogy az Engel család egy rokona, azt mondták, hogy tudnak az Engeléknek szerezni papírokat horribilis összegér, ami nekik [a szerencsi Engel családnak] megvolt! És akkor anyu üzent valahogy a Gelinek, hogy szerezzen pénzt az öreg Engeltől, és a pesti Engelék meg tudják menteni őket. Ennyi és ennyi pénz kell. Ő nem kér, anyu és én, számunkra nem kér, de őket, saját magukat mentsék meg. És Geli vissza, próbálkozott, és az Engel bácsi törte a fejét, és az volt a válasza a pesti Engeléknek, hogy nagyon sajnálja, nem küld pénzt, mert miből fognak élni, majd ha visszajönnek. Ő, a gyerekei, kivéve két fiát, akik munkaszolgálatosok voltak, a többiek mind, mind, a Geli, gyönyörűséges két és fél éves kisfiával, három nagyobb gyereke, a férje előző házasságából, szóval négy gyerek, és a többi testvérek, a gyerekeik mind elpusztultak Auschwitzban. ( Geli Neumann és gyermekei, Avromika, Szerencs)
„Elviszem őket az én Soámra”: Az emlékek továbbadása a gyerekeknek
G. Te el tudtál oda menni, voltál valaha Auschwitzban?
B. Én nem voltam, a Gyuri volt, el akarta vinni a két gyerekét, [Ágit] [Edit férjének az előző házasságából született Ági nevű lánya] és a Gábit, a közös Gábinkat, és akkor ide jöttünk, és én azt mondtam, hogy meggondoltam jól a dolgot, hogy menjen a Gyuri a két gyerekével. Miért lopjam el tőle az élményt? Tudjon velük beszélgetni, nekik mesélni. Én ne szóljak bele. Nem akartam ott. Én elviszem őket az én Soámra, ami itt volt Pesten, de volt elég [mesélni való arról is].
G. A fiadat el is hoztad.
B. Többször. Többször volt. És az első útja, amikor 17 éves volt, eljött ide, és kérdeztem, hova akarsz menni, színház, opera. Mondta: sehova. Akarom végigjárni a te Soádat.
G. Hova vitted őt?
B. Ami belement abba, öt napig volt itt.
G. Hova vitted? Elvitted a Zsigmond [a mai Frankel Leó úti zsinagógába]?
B. Persze, persze, akkor már apunak ott volt a, csináltam azt az emléktáblát. (1. Fotó Parczel Sándor emléktáblájáról, 2. LINK a néma videóhoz )
G. Te hajtottad ki azt az emléktáblát?
B. Kihajtottam és fizettem! (Edit nevet) Igen, mert arra gondoltam, hogy egy kicsit a múltam miatt is megyek oda. Kihaltak az ismerősök.
A családtagok sírja az Óbudai temetőben. A 17 éves Izraelben élő fiú itt ad hitelt anyja korábbi, a Soáról szóló történeteinek
A fiam a síroknál megrendült. „Most már tudom, hogy nem hazudtál [amikor a családtagok haláláról beszéltél].”
Zichy utca 9. csillagos ház: „Nem volt az se egy piknik, az a csillagos ház.”
G. Azt szerettem volna kérdezni, amikor édesanyádnak, illetve ennek a „Takácsnak köszönhetően” idézőjelben, együtt maradtatok, akkor a gettóban voltatok?
B. A csillagos házba, a Zichy utca 9-be [kerültünk], ahol a nagypapa lakott. Az zsidó, csillagos ház volt. És a Frenkel Leó utca az úgy látszik, túl keresztény volt, az nem volt csillagos ház. Onnan el kellett menni. [A Zsigmond utca 49. szám alatt Edit magyarázata szerint több keresztény lakott ahhoz, hogy csillagos házzá nyilvánítsák.]
G. Akkor oda költöztünk [a Zichy utcába], de nem a nagypapa lakásába, a nagypapának volt egy szép nagy lakása, de akkor már ott lakott a Böske nagynéném a Robival, a Tusi nagynéném a lányával, akkor már teli volt, aztán megürült, és ott volt a Liza néni, aki a nagypapa testvére volt, az is ott volt.
G. Lent volt a lakás a fölszinten?
B. Nem volt lakás a földszinten, iskola volt. Az első emeleten volt egy nagy terembe a hitközségi iroda és egy kultúrterem. Úgy, mint a Frenkel Leó utcába. És volt még egy, kettő, három lakás. Az egyikbe lakott a nagypapa és a családja, és a másik lakásba, a nagy lakásba volt a főrabbi, a Neuman József, aki anyámnak a nagybácsija volt, és felesége a nagymama testvére volt, a Hajele néni, Haja. És a Hajele néni, az volt a Bick [Antónia]. És ott üres volt a cselédszoba, és a cselédszobába költöztünk be a Hajele nénihez és a Joszif bácsihoz [Neuman József lakásába] Mert az még üres volt, az a középső, az egy kisebb lakás volt, az is az övé volt, mert mint rabbi adtak neki rezidenciát. Főrabbi volt, [Neuman József], ő fogadott bár micvákat és mindent készített elő, és az egy hivatalos része volt [a lakásnak], de az övé volt. Az egy nagyon nagy lakás volt, és elég sokáig nem tettek oda be [másokat], mert rabbi volt. Odamentünk a cselédszobába. És mi ott is akartunk lenni, nem egy nagy szobába, mert féltünk, hogy kiraknak, vagy beraknak valakit a cselédszobába, és beraknak a nagy szobába is [másokat]. Mindenesetre ott az egy kis szoba volt, de volt benne mosdó, volt egy ágy, ketten voltunk anyuval. Az is egy nehéz korszak volt, mert ott is voltak szörnyű élményeink, nem volt az se egy piknik, az a csillagos ház. Háromszor vittek el onnan mindenkit. Jöttek a nyilasok, elvitték a téglagyárba a zsidókat. Ott mindenki zsidó volt ott a házban is. És volt valami cionista szervezet, akik ha megneszeltek valamit, értesítettek [minket]. És jött két ilyen cionista fiú, volt egy ilyen földalatti szervezet, amit talán titokban csinálták, de lehetett tudni [róluk], mert jöttek, de nyilas ruhába öltözve.
G. Arra emlékszel, amikor jöttek a nyilasok?
B. Emlékszem. Már nagylány voltam, már nyolcadik éves voltam. Nyolc éves voltam, és akkor már tudtam. Mondtam, hogy akkor öregedtem meg, mikor az apámnak a [az utolsó munkaszolgálatos behívója jött].
Az anya megérzései veszélyhelyzetben, cionista segítő álnyilasok
G. A Zichy utcába kik laktak, akiket elvittek?
B. Az egész ház [az összes lakót elvitték]. A nagypapát és mindenkit, aki ott lakott. Minket nem vittek el. Mért nem vittek el? Az anyám fantasztikus volt. Mindent megérzett, és menekült időbe. Volt valami, és akaratereje és praktikus érzéke. És mikor bejött az a két nyilasnak öltözött, akikről később kiderült, hogy zsidó, akkor, […]
G. Beöltözöttek voltak?
B. Beöltözöttek voltak, a somer hacairnak ehhez a csoportjához tartoztak. Kiabálták az udvaron, hogy [ők] a nem tudom milyen nyilas csoport emberei, és közlik, nem tudom kinek az utasítására, hogy készüljenek el, két nap múlva reggel 6-kor bejönnek, és viszik őket. [A ház lakóit] Készítsék el a holmijaikat. És kiderült aztán, hogy ez [a cionista csoporttól eredő, jóindulatú], figyelmeztetés volt. Egyedül anyunál hatott. Anyu azt mondta, hogy Edit, elmegyünk. De nem nagyon tudtunk kimenni, mert akkor a csillagos házban [A Zichy utca 9. szám alatti házban] megvolt az idő adva, hogy nem tudom, 1-től 3-ig mehetünk vásárolni. És akkor mindenki látta. [Látta, hogy ki mikor hova megy.] A házmesterné, egy dög, kinyitotta mindenkinek [a kaput], fölírta, mikor megy, mikor jön.
G. Ki volt a házmester?
B. Bokor. Bokorné. Funkcionárius volt.
G. A férfi nem?
B. Őt nem ismertük. Ő dolgozott. A funkcionárius az a Bokorné, aki az összes zsidókból élt nagyon jól, egész életén át. Ha szöget találtak a liba gyomrába, amit gyakran találtak, akkor megkapta a libát, és pénzt, havonta, és a zsidókból élt nagyon jól, és ő volt a fő felvigyázó, szóval nem lehetett menekülni tőle. [A házmesterné, Bokor Józsefné ellenőrizte a három példányban kötelezően összeírt listát a zsidók javairól a házban.] (lista 3 példányban a Parczel család tulajdonáról, Zichy u. 9. )
Zsidóellenes és zsidókat segítő házmesterek a bujkálás idején
G. Nyilasok voltak ők is?
B. Mit tudom én. Segítettek [együttműködtek a zsidók elleni hajszában]. És a Josef bácsi, a rabbi bácsi, a nagybácsija az anyunak, annak volt két lánya, akik velünk laktak még, a Juditka és a Sárika. És a Juditka, az bejött a szobánkba, és mondta anyunak, hogy Sárika, van kulcs, tudom, hol van. Volt kapukulcsa mint rabbinak és a tanítványainak. És Juditka bejött, és azt mondta: Sárika, kinyitom nektek, ha sötétedés után el akartok menni. Előtte való nap, hogy volt az a 6 óra reggel [amikorra jelezték, hogy jönnek a nyilasok], Juditka azt mondta éjfél körül, már sötét volt, anyu úgy meséli, hogy már éjfél körül volt, kimentünk csillag nélkül persze, de azér egy fiatal nő és egy kisgyerek, éjfélkor sétált az utcán, nem volt olyan […]
G. Bombabiztos.
B. Se bombabiztos, se elfogás biztos. Mert hogy kerültünk mi az utcára? [Kérdezhetnék tőlünk az éjszaka.] És hova megyünk? Akkor anyunak eszébe jutott, hogy nem messze, az egyik utcába, elfelejtettem az utca nevét, pedig tudtam még nemrég, […]
G. Mókus utca?
B. Nem Mókus utca, hanem volt egy [utca] a közelbe, ami összekötötte a Bécsi utcával a Mókus utcát. Nem emlékszem már rá. Asszem már nincs is neve annak az utcának. Ott lakott egy dr. Kovács, egy orvos, aki a család barátja volt, kivételezett volt mint a szakmája, és főleg mint a lánya [révén], aki hozzáment egy keresztényhez, és az a keresztény az szélsőséges nyilas volt. De mi gondoltuk, az [az orvos] mégiscsak zsidó volt. [Ezért tudna segíteni] A család jó barátja volt, és a felesége és a lánya és a férje ugyanabban a házban laktak egy másik lakásba. És oda mentünk gyakran egész születésem óta, mert látogatták egymást a barátok. És ismertük a házmesternét is. És [anyu] azt mondta [nekem], „Nézd, megyünk a Kovács doktorékhoz, ott fogunk aludni két –három éjjelt”, mondta nekem. Kinyitotta a házmesterné [az ajtót], és persze ismert [bennünket], és mondta: „Sárika! Nehogy fölmenjenek! Mert ha a lányuk [Kovácsék lánya] megtudja, az mást se csinál, mint bizonyítja a férjének, hogy ő nem zsidó spicli. Oda ne menjenek, mert még egy órán belül nyilas kézben lesznek.” És akkor az anyu kérdezte, hogy tudna – e valamit segíteni, hogy hova tudnánk menni. Azt mondja: „Igen, hozzám.” Bevitt a lakásába, lefektetett, kiszedte a férjét a hálószobából, befektetett az ágyba, és beágyazott minket. A dunyha ránk. Ha mégis meghallották [volna], hogy valaki jön, és faggatják őket, [a biztonság kedvéért] letakarták az ágytakaróval. De reggel már kezdtek félni, hogy mi lesz, és akkor mikor kiürült a ház - közbe elkészítette a pincébe, szénpincébe a talajt, mi volt a talaj, pokrócokat vitt le, a szén, az egyik szénbuck[ára], ott letette a takarót, hozott takarót fölötte [fölé is tett takarót], tél volt már, és odafektettek. Hozott vödröt, [amibe] a szükségleteket [lehetett végezni], és egy másik kancsót, amibe volt víz, és időnként hozott valami kenyeret, és megkent valami szendvicskenyeret, és ott voltunk három napig. Harmadik nap jött, hogy visszajöttek a zsidók a házba, visszamehetnek. És addig ott voltunk. Úgyhogy voltak rendes keresztények is.
G. Megérdemelte volna [a köszönetet].
B. Kerestük őket [a háború után], de már nem voltak ott, senki nem tudta, hova mentek.
G. Nem tudod, hogy ez melyik épület volt.
B. Nem. Akkor se tudtam.
G. Persze. És akkor három nap múlva visszamentetek a Zichy utcába?
B. Akkor kiderült, hogy a felső emeletről két család nem jött vissza, elvitték Auschwitzba.
G. Kik voltak? Kik lehettek?
B. Havas volt az egyik, nem tom mi volt a foglalkozásuk, anyu biztos tudta. Nem nagyon ismertem ezeket.
G. A Weisz Béla bácsi nem ott lakott? A gyerekeivel, állítólag; az igazgatója volt ennek az iskolának.
B. Az a Zsiga volt [Szűcs Zsigmond]. Az én koromban már a Zsiga volt.
G. Ő is ott lakott?
B. Nem. Ő a Lajos utca 141-be, azt tudom, de azt lebontották. Pontosan a Goldberger gyárral szemben. És a Tusi, a Zsiga felesége, az Etelka, nekem van még képem [róluk], mikor én látogattam [őket], egész öreg korukról. A Szentendrei útra vitték őket azokba, szegény Tusi úgy hívta őket, hogy faluház, mert olyan nagy volt, mint egy egész falu. Egy ilyen faluházba került, és ott a ház előtt lefényképezték őket.
G. A Lajos utca 141-ről van egy képem. Kiscelli Múzeum, 140-es fotó, Lajos utca)
Iskolaigazgatók Budán és Óbudán, a gettóban elpusztult rokonok
B. A lakásuk az ott volt, imádott ott lakni. Az életbe nem ment volna el a Tusi és a Zsiga. A Zsiga volt iskolaigazgató egy állami iskolában. Mikor a zsidókat kirakták az iskolákból, akkor őt is kirakták. Akkor fölvették őt a budaiba, és ott is igazgató lett. Lehet, hogy hiányzott akkor éppen, [a korábbi igazgató] vagy elment, vagy nem tudom.
G. Igen, munkaszolgálatra elvitték. [A Zichy utcai iskola igazgatóját, Weisz Bélát már 1942 novemberében elvitték munkaszolgálatra]. Akkor Vándor Andor, (Weisz) Vándor Andor lett az igazgató átmenetileg.
B. Ő nem volt igazgató soha. Ő ott tanított. Osztályfőnök volt. [Edit téved. Vándor Andor a levéltári iratok szerint 1944 májusában még igazgató volt a Zichy utcai iskolában, őt ezután hívták be munkaszolgálatra. Lásd az okiratot: Az Óbudai Izraelita hitközség Vándor Andor munkaszolgálat alóli felmentését kéri. A Magyarországi Zsidók Szövetségének Ideiglenes Intéző Bizottsága támogatja a kérvényt.] A Zsiga volt [az igazgató].
G. Most melyik iskoláról beszélsz?
B. A Zichyről. A Zsigmond utcába nem volt; a Frenkel Leóban nem volt igazgató. De volt egy tanító bácsi. A Rajna. Állítólag azt is kirakták az állásából. A Rajna tanító bácsit kirakták szintén mint zsidót. Munkanélküli volt, és akkor fölvették ott [a Zsigmond utcába] osztályfőnöknek. [Rajna Sándor igazgatója volt a Zsigmond utcai iskolának. Lásd a Budai Izraelita Népiskola, 1944. márc 31-i iratát] Borzasztó szigorú bácsi volt. Elmentünk találkozóra 50-be, vagy nem tudom, és nem ismert meg bennünket. És bennünk összedőlt egy világ. Félistenként emlékeztünk rá, a Rajna tanító bácsira, és nem telt el olyan sok év, és bementünk oda, és odamentünk Vidor Anna és én, és nem tudta, kiről van szó. Mondtuk, de a nevünket se tudta!!! És akkor elkotródtunk onnan.
A gettóval kapcsolatos emlékek családi fotók alapján
G. A képen láthatóaknak a sorsáról beszéltél.
B. A sorsa, azt már tudod. A gettóban nem volt mit enni, és éhesek [voltunk]. Szóval nem volt semmi kenyér vagy ilyesmi, csak egyszer egy nap adtak egy tányér levest. És a végén, majdnem a felszabadulás előtt, kapták a levest [a nagyszülők?], csak az volt ételük, és olyan hasmenést csinált, rosszul voltak, és az úgy látszik, meg volt fertőzve, és kaptak hasfertőzést, két nap alatt meghalt mind az egész [aki evett belőle].
G. Ernő, a Jószef, a Berta néni.
B. A Berta néni nem. Ez a három, és a négy unokatestvér. És utána sokan meghaltak a gettóban.
Bujkálás, védett ház
B. Voltunk olyan helyen ez alatt az idő alatt anyuval, mikor megléptünk a Zichy utcából, hogy a gyereket és anyát elvitték a Dunába, belőtték, és az anyám, akinek megvolt a módszere - mindenki imádta őt, a befogadók. [itt megszakad a mondat. Edit édesanyja ügyességét hangsúlyozza. Anyja megmentette őt a Dunába lövéstől, mert talpraesetten és kedvesen viselkedett] A Bazilikánál volt az a hely. A Zichy utcából odamentünk egy gyerekotthonba, a Bazilika melletti apácaotthonba. Az a Wallenberg intézménye volt. Csak Schutzpassosok [a védlevéllel rendelkezők] mehettek oda, és az anyám azt is elintézte, hogy kaptunk Schutzpasst, ami szintén nem volt olyan könnyű. El kellett menni a Wallenberghez, és minden, az is egy story. Volt Schutzpassunk, oda is elmentünk, ahol a Schutzpassra [annak ellenében] kaptunk valami szállást, és az volt az anyunak az ötlete, az egyetlen ötlete, a legjobb ötlete, hogy elmegyünk a Schutzpasst értékesíteni, hogy szerezzenek valami helyet. Odairányítottak [a gyermekotthonba], ott voltunk pár napig. De anyu – „beleszeretett” az apáca -, mert [anyu] rögtön ajánlkozott a konyhába, és takarítani, és minden, és [az apáca] annyira megszerette, hogy éjjel följött a szobánkba: „Sárika, meneküljenek, reggel jönnek a teherautók. Két teherautó fog menni egy másik biztos helyre, menhelyre, schutzpassos helyre, és a többi teherautó a Dunába viszi [a zsidókat]. És az a két teherautó megy, mert a Wallenberggel van szerződésük, hogy ugyan elvihetik más helyre, de [azokat a zsidókat] nem ölik meg.” És ő [az apáca] fog szólni a sofőrnek, hogy menjen lassan, és szaladjunk utána. Így menekültünk meg, akkor.
G. Hogy hívták ezeket az apácákat? A Bazilika mellett?
B. Annak mind valami más neve volt, valami szent Teréz, meg Anna, meg nem tudom én, micsoda. A Bazilika mellett volt egy apácaotthon, ahol a Bazilikát szolgáló apácák laktak. Onnan így menekültünk meg.
G. Nem tudjátok az apáca nevét.
B. Volt valami Teréz anya, nem tudom, és volt ott több;
G. És az egyik ilyen rendes volt.
B. Az egyik volt ilyen rendes. De mondom, napokig voltunk csak ott.
G. Ez volt a Zichy utca után.
B. Ez volt a Zichy utca után, és a nagypapa meg azt mondta, hogy ő az Ernőhöz megy a gettóba. Nem akar bujkálni. Katonatiszt volt a román hadseregnél, és a Liza néni; [megszakad a mondat] A Liza néni, miután két fiát elvesztette az első világháborúban, az egyik lánya belehalt a balatonszemesi pogromba […]
G. Ez mikor volt Balatonszemesen? Ennek majd utána kell nézni.
B. Biztos fel van írva valahol az a pogrom. Valami több tucat német ment át rajta, és beleőrült, elvitték valami Lipótmezőre, vagy nem tudom hova. A világháborúban, nem tudom, a Soá melyik részében [a holokauszt melyik időszakában]. Beleőrült, és biztos nem ápolták úgy, ahogy akkor lehetett volna. Nem tudták úgy kezelni, mint ma, de [nem tettek meg mindent], beleőrült. Valami húsz éves volt a Liza néni lánya.
A Zsidó Fiúárvaház Vöröskeresztes Otthona
G. A Bazilika után tudod még, hogy hova mentetek?
B. Igen, a Vilma királyné út, azt hiszem, hogy húsz volt a szám. [A Vöröskereszt védelme alatt álló épület a Vilma királynő út 25. szám alatt állt, igazgatója Léderer Mór.] Ott volt hatvan mama, hatvan gyerekkel. Mind csecsemőkorban voltak, három éves korig. Ott is anyu bekopogott, mert aztán persze nem tudtunk szaladni az autó [teherautó] után.
G. Az is menedékotthon volt?
B. Wallenberg ház volt rövid ideig, mert aztán megszüntették a Wallenberg menedékeket, de amíg volt, volt. És az volt egy kollégium agronómus diákoknak, ilyen kulák parasztok, és Wallenberg megegyezett a kollégium igazgatójával, aki egy csoda ember volt; ő kereste meg Wallenberget, hogy föl akarja ajánlani zsidómentésre [az épületet].
Először Ralph Wallenberg útján a Schutzpass tulajdonosok háza volt. Aztán megszűnt a védettség, nem ismerték már el. Ő megtudta, és átalakította a házat menekült otthonra. Lakói elmenekültek az orosz bevonulás előtt az utolsó percben abból a faluból vagy kisvárosból [amelyiket éppen elfoglaltak az oroszok], és fölszöktek Pestre az oroszok elől. Mindig jelentette, hogy mi volt az a hely, hol volt az a falu vagy kisváros, amit aznap foglaltak el. És a menekültjei onnan jöttek [így állította be a dolgot a mentés érdekében]. Ez egy hosszú mese, hogy hogyan oldotta meg, és így maradtunk meg. Ott időnként jöttek a németek, meg a magyar nyilas […]
G. Hogy nézett ki egy nyilas? Te hogy emlékszel rá, hogy volt öltözve?
B. Egyenruhában voltak és fegyveresen. Egy ilyen látogatásra emlékszem, mert azok bejöttek, és azt mondták, ha találnak egy zsidót, sortüzet csinálnak az egészre. Nem vizsgálnak tovább.
G. Ott a […]?
B. Vilma téren. És akkor, volt, akinek voltak iratai, szereztek hamis iratokat. Nekünk nem volt, nem volt pénzünk megvenni. És az igazgató utasításai szerint elmentünk gyalog az előző állomásra, nem tudom, hol volt. Éjjel elgyalogoltunk, és ott voltak anyák kisebb gyerekekkel, mint én. Mondták, hogy menjünk az utolsó előtti állomásra Pest előtt. Fölkapaszkodtunk jegy nélkül a vonatra anyukámmal és a többiekkel. És a vonaton eljutottunk Pestig, a Keletiig, és a Keletinél adtak mindenkinek, aki leszállt a vonatról és megmondta, hogy milyen faluból jött, mint menekült, adtak igazolást. Megérkeztek erről és erről a vonatról, erről és erről a faluról vagy vidékről mint menekültek. És ez volt az egyetlen iratunk. Bejött az a két nyilas, kételkedtek benne, mert volt, akinek volt irata és volt, akinek nem volt. Kételkedtek az iratban és azt mondták, hogy [hamis]. Volt egy tiszt és egy másik, egy alacsonyabb rangú, és a tiszt ment keresni a házban körbe, mert volt, aki ment az egyik lépcsőn föl, a másik lépcsőn le [azaz bujkált], és volt, aki irányította őket a házban, volt egy pár kollégiumi dolgozó, főleg a szakácsnő és a fia. És azok borzasztóan utálták a nyilas rendszert. És így [segítséggel] bujkáltak a tiszt elől. És lemaradt a katona, [az egyik] fiatal katona. És engem választott ki, odaállított a fal mellé, és ide tette a fegyverét (P.E. mutat a nyakára) és kezdte kérdezni „hogy hívnak?”. Hamis nevet mondott anyu be a vonatnál, és mondta, hogy ha kérdeznek, hogy hívnak, ezt mondd: Fekete Mária. Én Fekete Mária voltam, voltak copfjaim, nem néztem ki zsidónak. És kérdezte, hogy hívnak. Mondtam, hogy Fekete Mária. És hosszú ideig, szerintem [számomra] úgy tűnik, hogy időtlen időkig, anyu azt mondta, hogy olyan negyed óra, 20 perc, csak azt kérdezte, hogy hogy hívnak. Egyre gyorsabban. „Hogy hívnak, hogy hívnak, hogy hívnak??”
G. És a fegyvert oda tartotta rád?
B. Közben így tartotta a fegyvert, és én mondtam, hogy Fekete Mária.
G. És nem féltél, Edit?
B. Nem emlékszem. De arra emlékszem, hogy nem zavarodtam össze. Egész végig mondtam, hogy Fekete Mária. Visszajött a tiszt, és azt mondta, hogy „itt vannak ezek, és nem tudom, hogy ez [a papír] hamis-e vagy nem, de a lány az kitart a neve mellett.” Ott álltak körülöttünk rettegve [az épület dolgozói], hogy ha rájön, akkor megölnek engem és az anyámat, de megölik őket is. És rettegtek, és azt mondta a tiszt, hogy hát „nem látod, hogy nem zsidó?”
G. Ezt ki mondta?
B. A tiszt, aki közben megérkezett. „Nem látod – azt hiszem azt mondta, hogy a pofáján –, hogy nem zsidó? És nem is zavarodott össze.” És így maradtunk életben például akkor.
Segítőkész házmester a Zsigmond utcában a háború után
B. A házmestert, az utolsó években a házmestert a Zsigmond utca 49-ben, úgy hívták, hogy Bagarus. Azt hiszem, hogy Ferenc, de Bagarus, az biztos. Azok olyan rendesek voltak, mindenben próbáltak segíteni. Nagyon rendesek voltak még a rossz időkben is. Mikor visszajöttünk a háború után, és víz volt a lakásban, följött a Bagarus, és azt mondta, hogy „Sárika, jöjjenek le hozzánk aludni! Nem lehet itt a vízben aludni.” Azt hiszem, hogy az utolsó két éjjel le is vitt, mert akkor már nem volt hova húzni az ágyat. Aztán jöttek és javították [a lakást], és jobb idő lett, és vissza tudtunk menni. De borzasztó rendes volt. Mindenben próbált segíteni, ilyen gyakorlati dolgokban mindenkinek. Ezt azért meg kellett jegyezni, én nem tudom, mi lett velük, én kerestem őket.
G. És nem jelentett föl senkit, hát az is fontos dolog volt.
B. Nem hogy nem jelentett föl senkit, hanem igyekezett [segíteni]. Azt hiszem, ő volt az, aki a szüleimnek megmondta, hogy a Roth föl fog jelenteni a Lefkovics miatt.
Roth sváb, antiszemita
G. Hogy hívták? Roth?
B. Roth István? Nem emlékszem a nevére. A harmadik emeleten lakott szemben velünk a másik oldalon. A Zsigmond utca 49., a csigalépcső mellett. A Roth, az kifejezetten zsidóellenes antiszemita hírét járta. Én nem ismertem, kicsi voltam akkor. Nem jött vissza a háború után. Nem tudom, hova tűnt, de emlékszem rá, és sváb származású volt. És féltek tőle. Tudom, hogy jött anyuhoz egyik unokatestvére Pozsonyból – onnan megszökött, és gondolták, hogy Pesten biztosabb -, és az nálunk lakott egy pár hétig. Anyu unokatestvére. Lefkovics. A Roth megüzente, hogy föl fog jelenteni, hogy bújtatunk szökevényeket. Úgyhogy el kellett mennie onnan, aztán haragban volt velünk. Ide jött Izraelbe ő is a Leával egy időben körülbelül. Nem azon a hajón, de itt élt Izraelben aztán, és sokáig nem beszélt velünk, mert haragudott, hogy el kellett jönnie tőlünk. Nem értette meg, hogy megölték volna őt is, és nyilván a szüleimet is. Úgyhogy el kellett onnan jönnie, mert ez a [Roth] fenyegetőzött.
G. Illatszerbolt tulajdonos.
B. Anyu aztán mesélte, hogy nagyon vigyáztak utána persze, hogy semmit ne mondjanak és semmit ne [áruljanak el]. Én a pincében találkoztam [vele], mikor a bombázás alatt le kellett szaladnunk a pincébe. Még mielőtt az apu utoljára bevonult, akkor már volt bombázás Pesten, és le kellett menni a pincébe, és velünk szemben ült mindig. Az volt a kijelölt helye. És szidta rettenetesen az ellenzéki erőket, az angol bombázókat. Ennyire emlékszem róla. Emlékszem, hogy kövér, nagy hasú ember volt. A feleségére nem emlékszem. Tudom, hogy volt, de valahogy nem emlékszem rá. Őrá emlékszem, van valami halvány képem róla. Ennyit tudok róla, aztán a háború után nem láttam.
Edit „búcsúzó” szavai
Igaz, nagy bánat ért, és a fájdalom nem múlik az idővel sem, de az élet megy tovább, és valahogy meg kell küzdeni vele.
APJA: Parczel Sándor
-rabbi-doktoralasi-kep-1948.jpg)
