2014. január 19.
Beszélgetés Huszti Györgynével, leánykori nevén Kemény Györgyivel.
Az emlékezést itt-ott Gombocz Eszter kérdései segítik.
Iskola, örökre szóló barátság, atrocitások 1956 – ban
1935-ben születtem, ’35 májusában, így ’41 szeptemberében mehettem iskolába, hat évesen. És akkor a szüleim ide irattak be a Zichy utca, ha jól emlékszem, 9. szám, igen, a Zichy utca 9. számú zsidó iskolába, aminek én két nagyon lényeges mozzanatára; nem, háromra emlékszem: az egyik az, hogy Vándor igazgató úrnak a felesége, akit Ibolyka néninek hívtak, és egy gyönyörű szőke hölgy volt, ő volt a mi tanító nénink, csodálatos nő volt. Imádott minket. Ehhez majd elmondok még egy történetet, hogy még mi kötődik Ibolyka nénihez. A nővérem is oda járt, aki három évvel idősebb volt, mint én. Kemény Vera. Őt Jolánka néni [tanította], ő viszont fekete hajú tanító néni volt.
G. E.: Gyenes Jolánka.
K. Gy.: Igen, lehet, erre én már nem emlékeztem. Jolánka néni tanította. Na most az volt a hírük, hogy a Jolánka néni szigorúbb volt, az Ibolyka néni – hát ugye mi elsősök voltunk, azokat még úgy tutujgatta. És fűződik hozzá egy harmadik élményem, ez a Grünbaum Verával való találkozás, amikor a nagypapa értem jött az első nap az iskolába. Földes Árminnak hívták az anyai nagypapámat, óbudaiak voltak ők is, nagypapa értem jött, és jöttünk hazafelé az iskolából, és azt kérdezte nagypapa, hogy „na kislányom, milyen volt az iskola, hogy tetszett?” Azt mondtam neki, hogy nekem semmi se tetszett, csak az a kislány, akinek különböző szemei vannak és szemüveges. Ez volt a Grünbaum Vera. Tényleg ilyet nem láttál még, egyik szeme barna, a másik szemének az egyik fele zöld, a másik fele barna. És ma is olyan. Kicsit bandzsa volt, már pici korában szemüveget kapott. A hozzám teljesen ellentétes kislánnyal mi úgy egymásba szerettünk, hogy a mai napig tart a barátságunk. 78 évesek vagyunk. Annyira ragaszkodom a Verához! Ennek van még egy oka: neki dolgozott az édesanyja. Az én anyukám pedig otthon volt. És én ’42. január 2-án megégtem. Nagyon csúnyán megégtem, nagyon nagy balesetem volt, otthon a lakásban a kályhából kipattant egy szikra, és a derekamtól a térdem aljáig, az egész fenekem teljesen megégett. És hat hétig feküdtem hason. De még oldalra se tudtam fordulni, mert a láng átcsapott a két lábam között. Szóval nagyon csúnyán megégtem. És ez a kislány, aki egy nagyon okos kislány volt, meg az is maradt, ez a Grünbaum Vera, igen, minden áldott nap feljött hozzám, a beteg gyerekhez, aki feküdtem hason az ágyban. Anyukám oda rakott az ágy elé egy hokedlit, eléje egy sámlit, a Vera elővette, amit aznap az iskolában tanultak, és mint egy tanító néni, [magyarázott] nekem, ott tanultam meg írni. Hason fekve az ágyban. Azt a napi leckét, amit az iskolában megtanultak, azt a Vera nekem rögtön leadta. Na most miután az ő anyukája dolgozott, az enyém otthon volt, megbeszélte a két anyuka, akik nagyon jó barátságba kerültek egymással, hogy a Vera nálunk ebédel. És ez a háború után is így volt, hogy Vera hozzánk járt ebédelni. Az én apám imádta, mert sokkal okosabb volt, mint én, meg sokkal szorgalmasabb volt, meg ő volt a zseni, tényleg nagyon okos kislány volt, és annyira szoros barátság volt, hogy mikor udvarlóink lettek mind a kettőnknek, akkor négyen jártunk együtt. Együtt készültünk érettségire úgy, hogy egyik nap ő volt nálunk, a másik nap én voltam nála, mert ugye az ő anyukája dolgozott, ő egyedül volt, ott magoltunk reggeltől estig. Délután ötkor elmentünk, én pingpongozni, mert én versenyszerűen pingpongoztam, ő meg elment a Bartók kórusba énekelni. Mert ő egy nagyon jó hangú kislány volt, abszolút anti - sportoló, szóval nem volt jó alakja, nem szeretett sportolni, én ugye táncoltam, meg pingpongoztam, meg minden. Délután elmentünk, mindenki ment a dolgára, hétvégén a fiúkkal mindig együtt voltunk valahol, együtt jártunk strandra, együtt jártunk nyaralni, szóval nagyon-nagyon jóban voltunk. És együtt mentünk egyetemre. Az összes egyetemi vizsgára együtt készültünk, mindig. Verának olyan hihetetlen pedagógiai érzéke volt, ami ugyan elsős korunkban kiderült, de aztán ez megmaradt, hogy ő, amikor kimentek Amerikába, nem villamosmérnökként helyezkedett el, mint én, hanem matematika tanárnő lett. És olyan eredményesen tanított, hogy az ő érettségiző osztályának a 98 %-át felvették arra az egyetemre, ahova jelentkeztek azok a fiatalok. Nagyon jó érzéke van a tanításhoz. Két gyerekük született, szinte egyidősek voltak a gyerekeink, szóval annyira érdekes, hogy az életutunk annyira összefonódott. Tüneményes egy nő. Na úgyhogy ez a barátság innen származott.
G. E.: Hol laktak a Grünbaum Veráék?
K. Gy.: Itt laktak Óbudán, a Zsigmond tértől egy megállóval visszafelé. A Bécsi út 8-ban egész pontosan, egy első emeleti lakásban, most egy ügyvédi iroda van benne. Megvan a ház, és ahányszor eljövök villamossal, mindig arra az erkélyre felnézek. Úgy volt, hogy középen egy kerek asztal, két fotel szemben, és ott magoltunk az összes vizsgára. És amikor nálunk tanultunk, akkor az én anyukám mindig sütött „vizsga sütit”. Biztos ismered ezt a vaníliás krancedlit, dió szemek voltak a tetején, és ekkora tállal sütött az anyu. Hát én irtó édes szájú voltam is, meg vagyok most is. Akkor tanultunk, és ettük, tanultunk és ettük. Koszorú, igen, vaníliás koszorú. Hát mi úgy hívtuk, hogy krancedli. Nagyon finom, omlós tésztából van.
G. E.: Ez egy jiddis szó.
K. Gy.: Igen. Isteni finom volt, azt sütött mindig az anyu, mi csak úgy hívtuk, hogy „vizsga süti”. „Vizsga sütit süssél, anyu!”, mert azt kértünk. És akkor a Vera ott ebédelt nálunk. Na most az én apukám azért imádta nagyon, mert ő még többet szeretett volna belőlünk kihozni, és ugye a Vera olyan tehetséges volt, olyan szorgalmas volt, hogy mindig ő volt a példa. Érdekes, hogy ezt a kislányt nem utáltam meg azért, mert ő volt a példa. Mert volt más, akire mindig mondták, hogy az ilyen meg olyan – na, azokat megutáltam. Verát nem tudtam megutálni, mert olyan végtelen rendes nő. És a fiú, aki udvarolt neki, magyar fiú, egy évvel fölöttünk járt építészmérnöki karra, azzal együtt mentek el. Hozzá is ment feleségül, Bécsben volt az esküvőjük, lágerben laktak, és úgy kerültek ki aztán Amerikába. Nagyon jól élnek, két-három év[ente jönnek haza], most idén itt voltak. Amíg az édesanyja élt, Kató néni 93 éves volt talán, mikor meghalt, akkor évenként jöttek, hogy a mamával találkozzanak. Aztán mióta Kató néni meghalt, hát világos, hogy most már nem [jönnek gyakran]. Ők is már nyugdíjban vannak, most már nem ugrálhatnak annyira.
G. E.: Hogy is hívták az édesanyját?
K. Gy.: Grünbaum Lajosné, a lánykori nevét nem tudom. Ja, de [újra] férjhez ment, bocsánat, évekkel később egy Ney Imre, úgy kell írni, hogy NEY, Ney Imre, tüneményes, aranyos bácsihoz hozzáment feleségül. Tehát lett a Verának mostoha apja, jól megvoltak, szerették egymást. Nem volt köztük semmi baj. Hát őt a szerelem vitte el [Magyarországról]. Mert egyébként nagyon bal oldali gondolkodású volt, majdnem azt mondom, hogy a Vera kommunistább volt, mint én. Szóval egy kifejezetten erősen bal oldali gondolkodású kislány volt, és ’56-ban megijedt, mert - akár most is megijedhetne -, mert megijedt attól, hogy ő ott volt 22-én a Műszaki Egyetem nagygyűlésén. Én nem voltam ott, mert nekem meccsem volt. És másnap reggel azt mondta nekem, hogy „gyere ki a vécébe”. Hogy mondjam, ez nem volt szokatlan, mert oda is mindig együtt jártunk, és akkor kimentem a vécébe vele, és akkor azt mondta nekem, hogy „Ide figyelj, Györgyi! Szörnyű, hogy itt mi történt ezen a nagygyűlésen. Vadidegen fiatalok berohantak, és olyan szövegeket mondtak (nekem a hátamon még most föláll a szőr), hogy éljen az új szegedi gondolat.” (Mert a Horthy fehér lovon bevonult Szegedre, és ez tulajdonképpen a nyilas érának a befutója vagy beköszöntője volt.) És ezt a gondolatot plankolták föl ezen a 22-i nagygyűlésen. És azt mondta nekem, hogy „figyelj, én nem akarok még egy fasizmust megélni. Te ne tudjál róla, hogy miért, de én nem megyek el holnap felvonulni.” Mert az egész Műegyetem [ment], én is elmentem. Mert ugye tudták, hogy jó barátnők vagyunk, és gondolva, hogy majd megkérdezik, hogy és a Vera miért nincs most itt. Mondd azt, hogy nem tudod, hogy mi van velem, nem jöttem el, mit tudom én. De ő annyira érezte, hogy ott mi készült volna ’56-ban, és amikor most mesélik a történetét, hát a hajam szála az égnek áll, hogy mennyire nem azt mondják, ami volt.
G. E.: És mi történt akkor?
K. Gy.: Hát végül is az történt, hogy bűnözőket kiengedtek a börtönből, és igenis fasiszta, fasisztoid, hogy mondjam, törekvések kezdtek előtérbe kerülni. A Corvin közben is volt. Hogy szidják most ugye az oroszokat. Miért kellett gyerekeket fölbérelni, hogy benzines palackokat dobáljanak a tankokra, aztán csodálkoznak rajta, hogy visszalőnek? Szóval nem úgy volt ez, mint ahogy ezt most el akarják mondani, ezért én soha többet nem mentem el ’56 ünneplésre. Na, hát ennyit. És hát a Vera ezt megérezte, na most ráadásul a vőlegénye – bár nem volt a vőlegénye, csak akivel járt, ez a fiú –, annak volt egy nagybátyja Amerikában, és az mindig mondta neki, hogy gyere ki. Nos, az a fiú messze nem volt ilyen bal oldali. És ő piszkálta a Verát, hogy menjünk ki, nincs jó helyünk itt, ne maradjunk, menjünk ki. És egy teherautóval november x-én, megállt a kapu előtt, becsöngetett, és azt mondta a Verának, hogy 10 perced van, döntsd el, hogy jössz velem, vagy nem. És elmentek. Na most ezt akkor levélben nem lehetett megírni egymásnak, hogy mi történt. Lehetetlen volt a hatvanas években ilyenről levelezni. És ’67-ben jöttek először haza. Hát én a fiút is nagyon szerettem, egy rém aranyos, tüneményes férje van. Együtt elmentek, és a mai napig együtt élnek gyönyörűen, két nagyon értékes gyerekük van. És mikor jöttek, itt ültünk - hát nem ennél, még a másik asztalnál – , és mondom: „Vera, hát hogy tudtad ezt megcsinálni, hogy elmentél?” És ezt az egészet, amit én most elmondtam, akkor mesélte el, hogy hidd el, hogy 10 percet adott a Zebi. Zebi a férje, egyébként Kerekes Barnabásnak hívják, de olyan, mint egy mackó. És mindenki Zebinek [hívta], Zebulon. „És hát itt állt a Zebi, és azt mondta, hogy van tíz percem, döntsem el, hogy megyek-e vele, vagy nem. Azt mondja, ő már hátizsákkal jött, teherautóval.” Tudod, ez akkor így ment. És szegény Kató néni ott állt az előszobában, zokogva, hogy az egy szem lánya elment. Na, hát ennyit a Veráról. Azóta is tartjuk a kapcsolatot.
G. E.: Nem volt testvére a Verának?
K. Gy.: Nem volt testvére. Nagyon intelligens néni volt az édesanyja is. Főkönyvelő volt a Magyar Nemzeti Banknál. Szóval egy nagyon komoly, képesített könyvelői főiskolai végzettség. Nagyon okos néni volt. Nagyon jóban voltak a szüleink is egymással, úgyhogy ez volt a Vera. Na így ismertem meg a Zichy utcai iskolában a Verát.
Érdekes, egy lányra emlékszem még, akit úgy hívtak, hogy Bach Janka. Azt tudom, hogy a Janka névnap az az én születésnapomon van. És pont mögöttem ült ez a kislány. Az maradt meg belőle - többet sose találkoztunk azt hiszem -, az maradt meg belőle, hogy olyan kicsit vizenyős, olyan furcsa kis béka szemei voltak, és Bach Jankának hívták, arra határozottan emlékszem, de többekre nem, többekre nem.
Na most még az iskoláról annyit, hogy miután én annyira hosszú ideig hiányoztam az égés miatt, több, mint két hónapig, három hónapig majdnem. Mikor már annyira felépültem, hogy tudtam ülni, akkor se tudtam volna padban ülni, mert olyan finom bőr lett a fenekemen. És akkor vettek a szüleim egy – biztos tudod, mi a laticel. Gumi, ilyen vastag, nagy gumi párnát – bevitték, Ibolyka néni betette a szekrénybe, és én reggel mentem az iskolába, nekem mindig az én helyemre oda tette, mert én csak azon tudtam ülni. Úgyhogy olyan aranyos volt az Ibolyka néni, annyira óvott engem. Beteg voltam. Különben is kicsi voltam, és nagyon vékony. Tehát csak kamaszkoromra, 14 éves koromra nőttem meg. Tehát mindig az első padban ültem, mert picike voltam, nagyon pici. Felső általános iskolában volt egy biológia tanárnő, a Gabi néni, aki engem úgy hívott, hogy Nagyszájú Pici, és ez nagyon igaz volt, mert már akkor is jó nagy szám volt. Mindig nagy szám volt. Tényleg, kicsi, nagyon kicsi növésű voltam kis koromban, aztán 14 éves voltam, akkor nőttem meg hirtelen. Úgyhogy ennyi emlékem van az iskolából. És hogy közel volt.
G. E.: Akkor hol laktatok?
Óbuda, Timár utca 2., 1944-ben csillagos ház; kitérés a családban. Védett ház a Hollán utcában
K. Gy.: Akkor a Tímár utca 2-ben laktunk. Majd ha elmegyünk sétálni, megmutatom a háznak a helyét. Tímár utca 2-ben, ami egyébként a háborúban zsidó ház lett, ugye akkor úgy hívták [a csillagos házakat]. Az egy olyan alakú ház volt, a Tímár utcai oldalra nézett [a] hosszú [szára], és egy L betű rövid szára volt az Árpád fejedelem útja felé. Mert ez az első ház volt. És mi a hosszú részben, a harmadik emeleten laktunk egy két szobás lakásban, ott égtem meg egyébként, és ott laktunk ’39-től ’47-ig. Na most onnan ugye, az zsidó ház lett, és utána el kellett mennünk egy másik zsidó házba. Hú, ez hosszú történet, mert egy nagybátyám kitért, a Kemény Gyuri, ugye az édesapám Andor volt, a legkisebb öccse volt a Kemény György. Gyuri, aki 1940-ben elvett feleségül egy gyönyörű, de nagyon szegény katolikus lányt. Már akkor kezdődtek a zsidó üldözések, és akkor a Gyuri kitért, hogy keresztény lánnyal kössön házasságot, és hogy ha majd gyerekei születnek, akkor azok majd ne legyenek zsidók. Na most miután keresztény volt, ő katona volt, az összes többi testvére munkaszolgálatos volt. És amellett nem csak hogy katona volt, hanem egy hihetetlenül vagány, egy óriási csibész. Arany, drága, jólelkű, vagány ember volt ez a legfiatalabb nagybátyánk, és a családunknak szerzett svájci védlevelet; svájci vagy svéd volt, erre most [nem emlékszem]. De azt hiszem, svájci volt, és a Hollán utca 24-be vittek minket, vagy kerültünk oda mint védett házba. De még közben voltunk a Wesselényi utca 2-ben is egy pár napig, onnan vittek be minket a gettóba, és mi meglógtunk a nővéremmel, kiléptünk a sorból.
Bujkálás, a kikeresztelkedett nagybácsi megmenti a családtagokat. Felszabadulás, oroszok
Ez is hosszú történet. Mire megtudtuk, hogy hol van -, mert közben ez a Gyuri nagybátyánk szerzett védlevelet -, hogy hova kell mennünk, hát akkor tudtuk meg, hogy a Hollán utca, most ugye már Hollán Ernő, de akkor simán így hívták, hogy Hollán utca 24. Egyébként az a ház, ahol kinn van egy tábla, hogy ott lakott a Domján Edit. És én ha ott elmegyek, meglátom azt az erkélyt, nagy élményeink voltak ott. Borzasztó. Az ostromot ott vészeltük át a Hollán utca 24-es házban. De közben anyukánkat kétszer bevitték a gettóba, akkor ez a katona nagybátyám kilógatta őt is. Ez egy olyan vagány pasi volt, kilógatta az apukámat a németek által besorozottak közül, [akik úgy tudták], hogy viszik őket Németországba. A Tímár utcánál majd megmutatom, hol történt. A rendőrséggel szemben föl voltak sorakoztatva már a németek meg a magyar katonák által összeszedett férfiak, és valahogy a nagybátyám ezt megtudta, hogy az apám meg az óbudai haverjai, a foci haverjai köztük vannak, zsidó gyerekek, fiatalok, és odament, megkereste a parancsnokot, szalutált és azt mondta, hogy neki nyílt parancsa van, hogy neki tíz embert vinni kell, mit tudom én milyen munkára. Jó, hát akkor válassza ki! Annyira vagány volt, hogy föl se lehet fogni. És akkor oda ment és mutatott a saját testvérére, hogy „maga, meg maga, meg maga!” Összeszedett tíz ismerős srácot. „Sorból kilépni, vigyázz! Lépés indulj!” , és elvezette őket, és a következő sarkon azt mondta, hogy „Na, fiúk, menjetek haza!” Az aput így léptette ki. Aztán [apu] utána újra a munkaszolgálatba visszament, mert nem mert bujkálni, mert az apu nem volt olyan vagány, meg hát akkor egy katona más volt, mint egy zsidó. Ha elkapták volna, akkor rögtön lelövik. Hát az apu visszament, és hónapokig nem is tudtunk róla, hogy mi van vele. Na hát szóval Gyuri nagybátyám egy oltári vagány pasi volt, és nagyon sokat köszönhet [neki a család]. Hát én csak a leges -leges -legjobb szívvel tudok rá emlékezni. Ráadásul itt laktak az Árpád fejedelem 52-ben, akkor is olyan vagány volt, a háború után, igen. Ő épületfa kereskedő volt. És a haverok révén megszimatolta, hogy államosítás lesz ’47-ben. Valamilyen úton-módon, én még akkor nagyon fiatal voltam és még nem tudtam, hogy ez hogy történt, de valamilyen úton-módon eladta az üzletét kézpénzért, és a legeslegelsők között vett egy öröklakást itt az 52-ben, a 4. [emeleten?] Egy gyönyörű öröklakást, amit ki is fizetett rögtön. Úgyhogy ők egészen a halálukig itt laktak. Szóval annyira ügyes pasi volt, hogy az valami őrület. Ezt az aranyos nőt elvette feleségül, csodálatos házasság volt, mind a két gyerek fogorvos lett, nagyon tehetséges fogorvosok. A lány az sajnos meghalt már, a fiú a mai napig is főorvos. Annak a fia is fogorvos lett.
G. E.: Akkor ők Kemény néven élnek?
K. Gy.: Ők Kemény néven. Dr. Kemény István a fia, és a Műegyetem fogorvosa volt. És utána a Műegyetemről a hetvenes években, körülbelül a hetvenes években kiküldték őt Líbiába - katonai kórházban lett fogorvos -, családostul. Valami 14 vagy 16 évig voltak kint, hát jól megszedték magukat, mert ott marha nagy fizetést kapott. És most a Svábhegyen, ugye volt Szabadság hegy, ott majdnem a legtetején van egy csodálatos, hát egy társasházban egy gyönyörű lakásuk. És ugyanolyan természete van, mint az apjának. Hát ránézek: „tiszta apád vagy!”.
G. E.: És ők a zsidó vallással teljesen szakítottak?
K. Gy.: Hát ő nagyon szolidáris velünk. Csak most már nem nagyon tarjuk a kapcsolatot, mert ők is, ugye annyi ideig nem voltak itthon. De például az unokatestvérem, a Jutka csinálta ezeket a koronákat nekem, mindenki őhozzájuk járt fogorvoshoz. Mert az ő fia Csillaghegyen rendel.
G. E.: Mi volt ott, amikor [Gyuri megmentette a családtagokat]?
K. Gy.: Az volt, hogy megszerezte ezt a svájci védlevelet, ez a Gyuri nagybátyánk, és a rokonokkal, hát tizenegyenen laktunk egy ennél alig valamivel nagyobb [lakásban], egy szoba-hall volt. Egy szép modern ház volt, egy szoba-hall. Hát a szoba körülbelül ekkora volt, mint ez, és egy kis hall volt hozzá, fürdőszoba, konyha, és ott tizenegyen voltunk, mert a Gyuri nagybátyám összeszedte a nagynéniket, az ő anyját, az én anyukám szüleit, akkor minket gyerekeket, és az egy, még egy nagybátyámat, akiről még nem esett szó, a Károly nagybátyám, aki ékszerész volt Nagykanizsán, ahonnan az egész családját elvitték, mindenki meghalt. De ő úgy menekült meg, hogy akkor, amikor nyáron – nem tudom, azt biztos tudod, hogy Nagykanizsa volt az első város Magyarországon, ahonnan a zsidókat elvitték, még nyáron, és májusban vagy júniusban valahogy – akkor épp egy üzleti úton itt volt Pesten. Hát ő így maradt meg. Amikor megtudta, hogy mi történt, akkor már nem ment vissza Kanizsára, hanem itt maradt. Szóval szabályosan bujkált. Valahogy nem tudták elkapni, vagy nem estek a nyomára. Tehát ő volt velünk, egy felnőtt férfi, és az én anyukám, és a többi öreg meg gyerek. Az Elza néni, a nagymama, a másik nagymama, a nagypapa, az Etelka néni, mit tudom én, milyen néni! Giza néni, tehát egy csomó öreglány, meg a nővérem, meg én és a gyerekek. És így laktunk tizenegyen [a Hollán utcai védett házban]. Na most jött az egyik bombatámadás, az kivitte az ablakot, akkor ezen a hallon volt egy ilyen összehajtható szép nagy üveg – tudod egy modern lakásban egy üveg ajtó -, akkor a két felnőtt, anyu meg a Károly a zsanérral kiakasztották az ajtót, és odatámasztották, hogy legalább, hát január volt, vagy december, hát rohadt hideg volt, és a következő támadás azt is elvitte. Akkor a rongyszőnyegeket akasztották, és így vészeltük át azt a pár hónapot ott. Kaja nem volt.
G. E.: Melyik hónapban kerültetek oda körülbelül?
K. Gy.: December, na várjál! December első napjaiban vittek minket a gettóból [oda], amikor mi a Verával meglógtunk. Szerintem a család már hamarabb, olyan mikulás körül kerülhetett oda.
G. E.: A gettóban már bent voltatok [korában]?
K. Gy.: Nem voltunk mi bent, mert útközben megléptünk.
G. E.: Leléptetek?
K. Gy.: Le, de majd külön elmesélem, mert az egy külön történet. Mi ketten a Verával leléptünk, és minket a Gyuri nagybátyám már úgy küldött oda, mert nem mert velünk eljönni, mert katona nem mehetett zsidó gyerekekkel, csak megmagyarázta, hogy hogy menjünk oda. És akkor már a család ott volt [a Hollán utcában], de közben jött megint razzia, ahol az anyut meg a nagypapát újra bevitték a gettóba. Hát szóval ez egy őrület volt. December - én azt hiszem – olyan tizedike körül mehettünk oda, de esküszöm, nem tudom megmondani. Viszont január, azt tudom, hogy január 16-án szabadultunk fel. Tehát magyarul több, mint egy hónapig voltunk ott. Kaja nuku, se kenyér, se étel, se víz, se villany, se gáz, semmi nem volt. A spájzban, ahol az eredeti lakók ott hagyták vagy ott felejtették, találtunk egy – tudod, mi a szakajtó, ugye? – egy szakajtóban vöröshagymát és egy 5 literes üveg mustárt. Tizenegyen három hétig vagy négy hétig ezt ettük. Na, most az apukánk hozott nekünk egy vekni kenyeret 24-én, december 24-én, karácsony napján, valahogy kapott egy nap szabadságot a munkaszolgálatból, azt a kenyeret ekkora kockákra fölvágtuk, ameddig tartott, tartott. Hát tizenegy embernek, gondolhatod. És a legközelebbi kenyeret már az orosz katonáktól kaptuk január 16-án. Azt se fogom elfelejteni soha. A felnőtteket elküldték, előbb a gyerekek kaptak. Levágtak, egy kerek cipó volt, levágták a sarkát, jó nagy sarkát, a lift, mintha itt állnál lent a liftnél, mert ilyen hasonló volt a lépcsőház, ott állunk lenn, levágta, azt mondta, hogy menjenek odébb, mi gyerekek menjünk oda, és ekkora kis katonákra fölvágta, és amikor mi megkaptuk, akkor kaphattak a felnőttek. Nagyon rendes, még csokoládét [is adtak], jó, hogy lopták, hát tudjuk, hogy lopták, de legalább nem ők ették meg.
G. E.: Tőletek nem loptak?
K. Gy.: Tőlünk nem loptak az oroszok. Minekünk csak adtak. És akkor, na így volt a következő kenyér, de annak is van egy története, hogy mikor az apu vissza kellet, hogy menjen este, mert csak egy nap szabadságot kapott, egy iszonyatos robbanást hallottunk. És hát akkor már robbantgatták a hidakat, és apunak át kellett menni a volt Horthy Miklós hídon a Daróczi útra, mert ott volt munkaszolgálatos, és attól kezdve semmit nem tudtunk apánkról. Hogy akkor ő rajta volt-e valami járművön, vagy az tényleg fölrobbant, vagy mi történt, semmit nem tudtunk. Az apu legközelebb februárban, már a felszabadulás után [jött haza], mert gyalog jött Budafok - Hárosról ide Óbudára. Február 13-án szabadult föl Buda, Budapest. Buda volt a vége, a Budai vár, akkor azt hiszem, olyan 16-a, 18-a körül jött az apu haza. Tehát december 24-től február közepéig apánkról nem tudtunk a világon semmit, azt sem, hogy él. Semmit nem tudtunk róla. Na, úgyhogy nagyon kalandos volt a háborús időszak. És akkor még egy szót nem szólhatok, mert minket legalább nem vittek el Auschwitzba.
Kitérő: „kisétáltunk a sorból” Budapesten
Azt mondták a szüleim, hogy azt kell tennem, amit Vera [a nővérem] mond. [Vera három évvel volt idősebb Györgyinél]. Kis hátizsákunk volt, Vera így szólt: „Te csak bőgjél, ha kérdeznek!” Este, a sötétben, két elemlámpa jött szembe velünk. Megijedtem. Egy rendőr és egy nyilas jött szembe. Azt mondtam Verának: „Erő jött belém. Menj belül, a fal mellett, rám világítsanak, mert rajtam kevésbé látszik, hogy zsidó vagyok.” Bekopogtattunk a Hévizi úton a Gyurihoz [nagybácsinkhoz]. Nagynénénk szívbajt kapott, féltette másfél éves gyerekét. Becsukta az ablakot, nehogy megtudják [a szomszédok, hogy zsidókat bujtatnak]. Gyuri megijedt: „Itt nem maradhattok. Holnap reggel el kell mennetek.” Átmentünk a Manci – hídon, a Hollán utcába. Bombázáskor végig bőgtem, mert nem volt hely a pincében. Vera nem félt!
Felszabadulás, a háború utáni újrakezdés
A felszabadulás után a jégen mentünk át a Dunán Budára, a Szunyog – szigetnél [a Hévizi útra]. Gyuri szánkón jött értünk. Apánk is a Hévizi útra ment a háború után Gyurihoz. Ott találkoztak a szüleink. Mindkét gyerekük megvolt! A Timár utca 2-be visszamentünk, apu a Szentendrei úton, a textilfestőben dolgozott a Szentendrei úton.
Február végefelé kikönyököltem az ablakon, és láttam, ahogy a lovaskocsin vitték a Dunából kiszedett halottakat.
A gyermekek felnőttként viselkedtek a háború végén
Zsidó gyerek létemre igenis az oroszoknak köszönhettem az életemet. A Laktanya utca 2-ben volt az oroszok konyhája. Mi ketten Verával kértünk kenyeret, és vittük haza a szüleinknek. Féltünk, hogy anyánkat megerőszakolják, apánkat pedig elviszik málenkij robotra.
Később úttörő, majd lelkes ifi vezető lettem. A szakszervezet a szívemhez nőtt. Ma is lelkesedésből csinálom a nyugdíjas klubot.
Az elrabolt bútorok visszaszerzése
A Tímár utcai bútorunk eltűnt. Anyukám, mikor [a háború után] először bementek [a lakásba], talált a földön egy cédulát. 200 pengőért egy szobabútor. És rá volt írva, hogy Szabó István, Pamutipar. Na, most a Pamutipar itt van a sarkon, az én anyám akkor olyan vagány volt, bement a Pamutiparba valami főnökhöz, azt mondta neki, az ő bútorát megvette egy Szabó István, ő itt dolgozik. 27 Szabó István van a gyárban. Ő mindegyikkel akar beszélni. Olyan vagány volt az anyu, akkora volt, mint te, nálam alacsonyabb, egy vékony kis töltött galamb volt különben, addig balhézott, míg előkerült az a Szabó István, azt mondta, maga megvette az én bútoromat. Hol vették? A Rómaiba. Én kimegyek és megnézem. És képzeld, kiment az anyu a Rómaiba, és egy nő könyökölt azon a címen, ahol mondták, hogy lakik ez az illető, könyökölt az ablakban egy nő az anyám pongyolájában. Egy piros-fehér pöttyös pongyola, még emlékszem is arra a pongyolára. Azt mondja, na, akkor itt vagyok. Bement, az egész szobabútorunk ott volt fölállítva. És azt mondta, ha azonnal nem adja vissza, följelenti a rendőrségen. Mert ugye ez már a háború után volt.
G. E.: Nem is fizetett érte? Ez csak egy álpapír volt?
K. Gy.: 200 pengőt, hát az egy szobabútorért nagyon kevés volt.
G. E.: És kinek fizette azt?
K. Gy.: Azt nem tudom. Ki kérte a pénzt, azt nem tudom. A lényeg az, hogy úgy ráijesztett a pasira, hogy azt mondta, hogy visszaadja a bútort. De a végén még az anyám kis megspórolt pengőjéből fizették meg a szállítást, amiért visszaszállították. Így lett meg az ebédlő bútorunk. Meg a hálószoba, mert két szoba volt. Na, a lényeg az, hogy a lakásba beköltözni csak úgy lehetett, hogy a kisebbik szoba, ami a hálószoba volt, azt a lukat a Gyuri nagybátyám az apámmal ketten befoltozták valamivel. Téglát szedtek össze, összerakták, és akkor valahogy beüvegezték az erkély ajtót.
Györgyi, húga, Klári, 1945-ben született. Állami iskola a háború után
Klári rettenetesen nehezen született meg. 39 kilóval ment szülni [anyukám], 1945. december 29-én született a Klári. Gyönyörű volt, én nem tudom, ekkora vajúdás után hogy tudott [ilyen szép lenni]. Azt hiszem, két napos volt, amikor én már bemehettem meglátogatni, én meg 10 és fél éves voltam. Két és fél kiló volt, én 2,70-nel születtem, a nővérem 2,90-nel. Kicsi, de olyan formás volt. Tünemény volt. És akkor ilyen pótmamája lettem, ugye mert én 10 és fél éves voltam már, amikor ő született. És akkor apu visszakerült a munkahelyére, ő a textilfestő gyárban volt bérszámfejtő a Szentendrei úton. Akkor lassan elkezdték összeszedni magukat, és akkor jött az infláció. Egy doboz tojást nem tudott venni, mire hazajött, a fizetéséből, mert olyan volt az infláció. Képzeld el! Jött az iskola, és akkor volt az a 3 hónapos, tudod, április, május, júniusban, igen, mert márciusban még nem jártunk iskolába, egy 3 hónapos tanév, amikor a zsidó iskola már nem volt, és akkor ide a Kiskorona utcába, amit majd ha lemegyünk sétálni megmutatok, a hosszú rész a Tímár utcára néz.
G. E.: De az nem volt zsidó iskola!
K. Gy.: Nem, nem. Állami iskola volt, és ezt a 3 hónapot mi ide jártuk Grünbaum Verával együtt persze, és utána mi voltunk az első évfolyam, aki már 5. általánosba ment. Tehát mivelünk kezdődött el. Az előttünk levő ment első gimnáziumba, mi meg 5. általánosba. Akkor a Jurányi utcai iskolát úgy hívták még, hogy Gizella Gimnázium, aztán lett belőle Koltói Anna Gimnázium, de úgy, hogy a felső általános is ott volt, tehát én 10 éves koromtól a Koltóiba jártam már ötödikbe és végig, ott is érettségiztem.
G. E.: Nem akarták a zsidó iskolát [a szüleid]?
K. Gy.: Nem, legalábbis mi arról semmit nem tudtunk. Már az akkor szétment, a Vándorékat elvitték, ha jól tudom. [Az iskola három tanítóját elpusztították, de Vándor Andor hazajött, és lassan újra indult a tanítás.]
A zsidó identitás kérdése, zsidózás az 50-es években. Györgyit kis gajnak [kereszténynek] nézik, zsidóznak előtte
G. E.: És mennyire őriztétek meg ezt a tudatot, hogy ti még akartok egyáltalán [zsidó iskolába iratkozni]?
K. Gy.: A sértődöttséget éreztük már, szóval a fájdalmat, hogy minket megbélyegeztek. Nekem volt olyan élményem, én ’52-ben és ’53-ban voltam Sztálinvárost építeni 16 évesen. Vékony kis gebe kislányként, de marha lelkesen. És volt olyan élményem ott, egy Margit nevű lány, már nem emlékszem a vezetéknevére, egy paraszt lány, egy vidéki lány, egy testes és izmos kislány volt, hát otthon dolgozatták, és voltak izmai, én meg ilyen semmilyen se voltam. És gyeptéglákat kellett fölrakni a teherautóra. Az volt a munkánk. Fölrakni, lerakni, leszögelni. Csináltuk Dunaújváros, akkor Sztálinváros hajókikötőnek a töltésének az oldalát.
G. E.: Milyen minőségben voltál akkor ott?
K. Gy.: Mint egy gimnazista, aki társadalmi munkába elment. És ez a lány a teherautón, mert ő 10 kockát föl tudott emelni, én meg maximum hetet. Abba is majdnem megszakadtam, mert rohadt nehéz egy ilyen gyeptégla. És akkor a Margit megjegyezte, [mert] ő nem tudta, hogy én zsidó vagyok, hogy „csak a zsidó gyerekek tudnak ilyen nyápicok lenni.” Vagy nyámnyilák, vagy mit tudom én, mi. Hú, nekem az borzalmas [volt]. Látod, nekem az annyira rosszul esett, hogy nem tudom elfelejteni.
G. E.: Nem mondtál semmit?
K. Gy.: De rögtön mondtam neki, hogy „mondjad csak, Margit, nyugodtan, mert én is zsidó vagyok. És én nem tehetek róla, hogy én ilyen vékonynak születtem, és te meg olyan erős vagy.” Soha senki nem nézte ki belőlem, hogy zsidó vagyok. Úgy hívtak a családban is, hogy kis gaj, olyan kis pisze orrom volt. Hát mindennek kinéztem, csak zsidónak nem. Emiatt aztán mindenféle társaságban szívbaj nélkül tettek megjegyzéseket. És akkor meghűlt a levegő, ha én mondtam, hogy „mondjátok csak nyugodtan, mert én is zsidó vagyok.” Leesett az álluk, mert ugye az nem volt dicséretes dolog ilyet mondani, de mikor úgy gondolták, hogy maguk között mondhatnak, amit akarnak, sokszor volt ilyen élményem.
G. E.: Az ötvenes években?
K. gy.: Sokszor az ötvenes, hatvanas években is, sokszor volt ilyen élményem, de ez azért következhetett be, mert énrólam soha nem gondolta senki. Sőt, annyira nem látszott rajtam, itt az egyik képen rajta van ez a Paula néni, mit tudom én, hanyadik nagynéném, amikor hazajöttek a táborból, mindig azt mondta nekem, hogy te olyan egy kis gaj vagy, hogy nem tudsz magadnak egy rendes zsidó fiút kifogni. Mert egy rahedli udvarlóm volt, egyik se volt zsidó, soha. Nem olyan társaságban mozogtam, utána már nem érdekelt. Én tudtam, hogy ez vagyok, ezen mentünk át, én már nem jártam templomba, nem tartottuk a vallást, de én sehol nem hencegtem vele, de soha le nem tagadtam.
Vallás nélkül
G. E.: És nem jártatok templomba a háború után egyáltalán?
K. Gy.: Hát voltunk, de nagyon ritkán, a nagy ünnepeken esetleg. De inkább még a háború előtt, gyerekkorunkban, mert azt például sose felejtem el, hogy mikor böjtöltek a felnőttek, és mi gyerekek azon versenyeztünk, hogy ki meddig bírja, és a birsalmát, ami tele volt szegfűszeggel tűzdelve, olyan volt, mint egy buzogány, azt szagolgattuk, és rohangáltunk a templom udvarban, meg fogócskáztunk, meg hülyéskedtünk, míg bent az öregek imádkoztak. Hogy mondjam, én talán nem fogtam föl komolyan, tudod?
G. E.: Ez az Óbudai Zsinagóga volt?
K. Gy.: Ez az Óbudai Zsinagóga. Például az apukánk a háború előtt elöljáró volt, és az elöljáróknak az első vagy a második padban volt ilyen állandó helye. Tudod? Mintha egy bérletet vennél egy színházba. A hitközségnek fizetett valamit, és akkor az a szék mindig az övé volt. És a legviccesebb, tudod, hogy ki járt a legtovább a zsidó templomba? A kitért Gyuri nagybátyám. Mert a lelke mélyén zsidó maradt, csak azért tért ki, hogy elvehesse azt a keresztény lányt, akibe halálos szerelmes volt, meg hogy megússza az ő családja ezt az egész háborúsdit. Mindig röhögtünk, mert mondtuk a Gyurinak, hogy elmész az éjféli misére a Lenkével, ide az Újlaki templomba, keresztény templomba, és aztán elment a zsidó templomba, fölrakta a táleszt, és ott imádkozott. Te, azt mondja, én a lelkem mélyén még zsidó maradtam. Hát igaza van. Marha rendes ember a maga vagányságával együtt.
Nekem nem az számít, hogy valaki keresztény vagy zsidó, hanem az, hogy milyen ember. Engem bevittek ebbe a társaságba, 8-10 fiatal volt, én fiatalabb voltam, mint ők egy pár évvel, és énnekem borzasztóan nem tetszett az, hogy ők meg úgy vélekedtek a másokról, mintha azok nem lennének ugyanolyan emberek, mint mi. Mint a zsidók. Tehát antiszemiták voltak fordítva. Érted? És énnekem ez borzasztóan fájt. És én azt mondtam, hogy ezekkel nem tudok közösséget vállalni, mert énnekem nem ez a lényeg. Én soha nem tagadtam meg a zsidó mivoltomat, szeretem, ha tiszteletben tartják, meg én is tiszteletben tartom. Nem úgy mérem le az embert, hogy zsidó vagy nem zsidó. Rendes, vagy nem rendes. Tisztességes, vagy nem tisztességes. Tudod, én ebben nem tudok engedni, és volt ott egy fiú, az vegyészmérnöknek készült, egy Péter, nagyon tetszett nekem, marha csinos fiú volt, a Népszínház utcában laktak, és óriási lakásuk volt, édesanyjával lakott, de a fenti mentalitás miatt nem akartam kapcsolatban maradni vele. Miért lennénk különbek? Nem attól vagyunk különbek, hogy minek születtünk, hanem attól, hogy milyenekké váltunk.
A Kemény család áldozatai apai ágon; emlékek egy festmény és a családi fényképek mentén [Györgyi megmutatja nagynénje, Gross Vera falon függő festményét azzal a csipkés gallérral, amit selyempapírba csomagolva féltve őriz máig is a szekrényben.]
Akit itt látsz ezen a képen, ha minden igaz, ezt se tudjuk pontosan, csak sejtjük, hogy Bergen Belsenben halhatott meg, nem jött vissza: dr. Kemény Ernőné Gross Vera. Sokkal fiatalabb volt, mint a férje, 16 évvel, és csodálatos [házasságban éltek.] Nem volt gyerekük. A Rákóczy út 10-ben laktak. És elvitték, együtt vitték el a szüleim, vagyis az apámnak a húgával [Kohn Évával]. Apámék négyen voltak fiútestvérek, és a legkisebb lány volt. Évikének hívták, de ő már férjnél volt, férjével együtt elvitték, ők se jöttek haza. Tehát az Évike, a Guszti: a férje, a Vera, ők mondjuk a mi szoros családunkból azok, akik nem jöttek vissza. És ha megnézzük, egy bársony ruhában van [a festményen]. És most mutatok Neked valamit.
A nagybátyám újra megnősült. Egy zsidó nőt vett újra el, Klári nénit. Egyszer csak ez a nő megjelent, azt mondja, „Györgyi, hoztam neked valamit”. „Mit hoztál nekem, Klári néni?” Azt mondja: „Nézd meg, mit hoztam neked!” Megtalálta otthon, és ő tudta, hogy én mennyire imádtam ezt a nőt [Verát], és elhozta nekem ezt a [gallért]. Ez egy kézzel készült [gallér], még a papírját is őrzöm. Én ezt úgy őrzöm, mint egy ereklyét. Szegény Klári néni is meghalt már. De ez nekem olyan becses, ez nekem olyan becses emlék.
Hát a Gross családról többet nem tudok, a Vera édesanyja, ő az édesanyjával élt, azt hiszem a papa nagyon korán meghalt, fogalmam sincs [a többiekről]. Ez a Vera egy nagynéni volt tulajdonképpen, jó család volt, gazdag család. Hát mi még nagyon gyerekek voltunk. Én csak azt tudom, hogy nagyon szerettem, mert egy nagyon aranyos nő volt. És hát azt is tudni kell, hogy a férje, az orvos nagybátyám [Kemény Ernő], az Dachauban volt. Ő tényleg koncentrációs táborban volt, de ő azért úszta meg, mert orvos volt. A táborban is orvosként dolgozott, és hát az orvost egy fokkal másként kezelték. Legalább nem vitték el a krematóriumba. Úgyhogy ő hazajött, benne is volt a szám. Ő deportálva volt, a nagybátyám, és akkor évek múlva elvett egy zsidó asszonyt, akinek volt egy kisgyereke, de meghalt a férje. És ők így kerültek össze [özvegyen].
Kemény Ernő, ő volt a legidősebb [nagybátyám]. Megmutatom neked. Itt van a nagymama, az apai nagymamám a fiaival. Ő volt az orvos, az Ernő, ez az apukám, ő a Károly, az ékszerész, és ő ez a vagány fiú, a vagány Gyuri. Tüneményes ember volt mind a négy. Mind a négy más fajta volt. Ők ketten nagyon a mamájukra hasonlítottak, szigorú, követelményt állító, kemény emberek [alul], ezek [felül], hát nem azt mondom, hogy linkek voltak, [de] ügyesek voltak, bohémebbek voltak, igen. Ők meg a nagypapára hasonlítottak. A nagypapa meghalt ’39-ben, az ő édesapjuk. De most azért nézd meg! A nagymama itt 80 éves volt. És én két év múlva 80 leszek. Hogy azért régen mennyivel idősebbnek néztek ki, nem? Ugyanakkor készült ez a kép: ezek a szüleim, ez az anyukám meg az apukám. Kemény Andor, Kemény Andorné Földes, hát legszívesebben azt mondom, hogy Nusi, mert Nettinek lett anyakönyvezve. Földes Netti, igen. (Kép nincs)
G. E.: És Földes Ármin?
K. Gy.: Az volt az édesapja. Az is egy drága bácsi volt. Hát ővele voltam benn a gettóban. Őróla még annyit kell elmondani, a nagypapáról, hogy ő, hát hogy mondjam, megijedt. És amikor a Gyuri kilógatta az anyut a gettóból, akkor kihozta volna a nagypapát, és a nagypapa nem mert kijönni. Mert azt hitte, hogy becsapják. Mert egy katonával hozatta volna ki, és az anyu vagányabb volt, fiatalabb is volt, ő kijött vele, és a nagypapa azt mondta, hogy ő nem, úgyhogy őt hordágyon hozták ki a gettóból, azt hittük meg fog halni, csont és bőr volt, mikor felszabadult a gettó, és aztán felépült, és 87 éves volt azt hiszem a nagypapa, amikor meghalt. Pici ember volt, de egy tünemény bácsi volt. Mind a két nagypapám tüneményes ember volt. Ez a nagymama, egy osztrák nő volt, és [felháborodva kérdezte,] mi az, hogy nincs vaj a gyereknek? Még kenyér se volt, de mi az, hogy nincs vaj? És ugye ő összekeverte a németet meg a [magyart]. Anyanyelve volt a német. Jaj, hát olyanokat mondott, hogy „Bring herein egy korsó Wasser!” Most ezt érteni kellett, hogy hozz egy korsó vizet. Összekutyulta. És mi mindig kinevettük szegényt. Mert kereste a kulcsait, kereste a ridiküljét, hát már idős volt. De ő egy szigorú néni volt, egy kardos menyecske.
G. E.: Ti is még otthon beszéltetek németül?
K. Gy.: Hát az a helyzet, hogy mi olyan lusták voltunk, nekem sajnos mindig fontosabb volt a tánc meg a sport, nem hogy tanultam volna rendesen németül. Az apám őrjöngött emiatt, hogy miért nem tanulunk. Apu perfekt német volt, és angolul is egész jól tudott, és franciául is.
G. E.: Ő otthon a szüleitől is tanulta a nyelveket?
K. Gy.: Hát ugye az édesanyjától igen, mert az volt az anyanyelve, a nagymamának. Osztrák német, grazi néni volt. Nagy darab, magas, csinos, itt majd megmutatok neked egy képet. Na ezek az anyai nagyszülők. Tehát az anyai nagypapa, nagymama, fiatal korukban a gyerekeikkel, ahol az anyukám még nem élt, csak a négy fiú. Úgy hívták őket, hogy Dezső, Szilárd, Marci és Hugó. A legidősebb az első világháborúban halt meg, a másik három a másodikban.
G. E.: És mi volt a vezetéknevük?
K. Gy.: Földes, Feldstein, anyut az apu már Földesként ismerte meg. Tehát ők nagyon régen magyarosítottak.
G. E.: És miért magyaros ruhában van [a nagypapa]?
K. Gy.: Mert ő katona volt. Bécsben, a Burgban szolgált. Rászóltak, hogy ne trappoljon annyira, mert a Kaiser nem tud aludni. Ő erre nagyon büszke volt. Egy stramm ember. Így [mint az anyai nagymamám] nézett ki az anyukám is fiatalon. Itt még [nincs rajta a képen anyukám], de talán már benne van a pociban. [Györgyi egy másik képről is beszél] Ő volt a grazi nagymama, a Kohn. Mert ugye ők meg Kohnról Keményre magyarosítottak. A nagymama, nagypapa fiatal korában: Kohn Jakab és Engelsmann Helén, a nagymama, hát egy kardos menyecske volt. 19 évesen hozta a nagypapa ide, sose tanult meg rendesen magyarul. Itt vannak a gyerekeikkel. Kemény [Ernő], hát ő már Kemény, mert mikor egyetemre járt, akkor magyarosítottak a fiúk, az összes fiú, Kemény Ernő, Kemény Andor: az apu, Kemény Károly, Kemény György, és Kohn Éva. Mert az Évát nem magyarosították, mert hogy úgyis férjhez megy, minek? Ő volt Kohn Éva. Ő szegény nem jött vissza.
[Györgyi más képekről is mesél] És akkor itt vannak olyanok, akikről azt se tudjuk, hogy [kicsodák]. Ez itt apukámnak egy nagybátyja, a Rudi bácsi, a Kohn Rudolf és a felesége, a nénit megölték a Városmajor utcában. Az Alma utcai otthonban van most a bácsi. Arról nevezetes, hogy nem volt gyerekük, és ezt a gyűrűt tőle kaptam, mikor elvégeztem az egyetemet. A többiekről nem tudjuk mi sem [hogy vajosn kicsodák]. Illetőleg erről tudjuk: a Paula néni meg a két lánya. Erre is van érdekes mondanivaló: Lenke, Ilus, ő koncentrációs táborból hazajött, kórházban beevett, [túl sokat evett] és három nap múlva meghalt. Itthon.