Judit emlékeinek leírásakor a saját interjúmon kívül fölhasználtam a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola diákjainak írásbeli anyagát, amelyet Gyárfás Katalin projektvezeto tanár segítségével a „Visszatérés és fogadtatás” címu pályázatra készítettek. A beszélgetéseket tematikusan rendeztem.
Magyarság, identitás
Nem zsidók voltunk, hanem magyar zsidók. A vallásos nagyapám minden délben fölállt és a családtagokat is arra biztatta, hogy vigyázzba állva hallgassák a Himnuszt. Munkaszolgálatra elvitték 63 éves korában, nem jött haza.
Család, munkaszolgálat, megkülönböztetés a háború elott
1938 augusztusában születtem. A Királyhágó utca 2-ben laktunk, ez egy körfolyosós bérház volt, ott töltöttem az egész kis- gyerekkoromat, anyám ott dolgozott otthon, mint varróno. Együtt laktunk a nagyszüleimmel, a dédnagymamámmal, tehát sokan egy lakásban. Nagyapám postás volt, nagymamám akkor már otthon volt, nem dolgozott. Így éltünk Budán. Vidám kis gyerekkorom volt, ott még a háború elotti idoben. Gazdag családok laktak a házban, egy ilyen édes emlékem maradt, hogy kint a körfolyosón – ezt majd itt meg fogom nektek mutatni – játszhattam, cselédek voltak, mert ugye a gazdag nagyságáknak cselédjük volt. A cselédek ott takarításkor kirázták a rongyot, és én mint cserfes kislány kiálltam, és kikiabáltam nekik, hogy: De aztán tiszta legyen! – amikor kirázták a rongyot. A nagyapám, leginkább a nagyapám vitt sétálni, akkor még békeido volt, úgy mondhatom, hogy békeido volt. És már abban az idoben történt, a nagyapám levitt a játszótérre, ott játszottam, és egyszer csak egy fennhéjázó hang azt mondta a saját gyerekének: Gyere el onnan! Ne játssz azzal a göndör hajú zsidó lánnyal! – Ez a mondat annyira bennem maradt, hogy sokáig, nagyon sokáig érzetem azt, hogy ez a göndör haj, ez akkor nagyon árulkodó volt. Visszahúzódó lettem, féltem, hogy bántanak. Egyébként az a környék nem volt zsidó környék, nem nagyon érintkeztek ott a családok egymással. Az óvoda, ahova jártam, az már egy olyan kis közösség volt, ahová délelottönként játszani elengedtek, ott mégis csak magunk között voltunk, ha szabad ezt mondani.
Anyámnak azért volt jó az a lakás, mert mint varróno megtalálta ott a számítását. Abban az idoben foleg egyszerubb ruhákat varrt, amit otthon meg tudott varrni. Egyke gyerek voltam, és anyámnak állítólag annyira sokat kellett dolgoznia - és én egy kicsit sírós gyerek voltam -, hogy a babakocsit a varrógép talpához kötötte, és úgy ringatott, hogy dolgozni tudjon mellettem. Ez volt ’44-ig, közben óvodába jártam, és a nagyszülok segítettek abban, hogy vigyáztak rám. Így éldegéltünk szegényen.
Apám abban az idoben, mikor én születtem, foleg katona volt munkaszolgálatban. Akkor, amikor ot behívták, volt egy kerékpáros alosztály, úgyhogy kerékpáros katona volt az apám, és emiatt nagyon sokat volt távol tolünk. Foglalkozására nézve asztalos volt.
Csillagos ház, költözés
Hát… ez nem volt gyerekeknek való téma, úgyhogy nagyon nem értesítettek róla.
Én erre nem emlékszem, megmondom oszintén. Hát ugye egy gyereknek ez nem volt olyan megrázó. Egyszer csak arra került sor, hogy el kellett hagyni azt a házat, ahol én születtem, és ahol éltünk abban az idoben. Elköltöztettek minket egy másik lakásba, azt mondták, majd visszamegyünk, most itt kell egy ideig lakni.
Elgondolkoztam azon a kérdésen, hogy tulajdonképpen mire is emlékszem, de valószínu az történhetett, hogy engem valaki addig elvitt, míg a család összepakolt, és átköltöztettek minket a csillagos házba, ami Pesten volt. Nem tudom, az utcát ma hogy hívják, Csáky utca ma is talán? Hegedus Gyula utca, Hegedus Gyula utca, igen. Ott egy csillagos házba költöztettek, méghozzá elég érdekes módon, egy viszonylag nem nagy lakásba több családot. Annyiban szerencsénk volt, hogy egy nagyon kedves baráti családdal lakhattunk egy lakásban. De ez nekem szinte játék volt. Abban a házban annyi gyerek volt, és nagy körfolyosós ház volt, udvarral, és olyan jókat játszottunk, hogy igazán nem éreztem, hogy ez nekem most büntetés, hogy ott lakunk.
A sárga csillag
Hát ez nagyon érdekes, mert hat éven aluli gyerekeknek nem kellett sárga csillagot felvarrni. Úgyhogy én sóvárogva néztem, hogy anyám varrja fel a sárga csillagokat, és én nem kapok belole egyet sem.
Bombázás, ima, nyilasok
A megrázó része az volt [számomra ennek az idoszaknak, G. E.], amikor elkezdodött Budapest bombázása, már kijárási tilalom is volt, és bizony sokszor le kellett menni az óvóhelyre. És az nagyon megrázó volt, mert arra emlékszem, hogy a Vígszínházhoz közel egy szonyeg-bomba egy házat teljesen letarolt. Akkor mi lent voltunk a pincében, mindenkinek hasra kellett feküdni a földre, és a drága nagyapám – aki, anyám azt mondja, hogy a világ legjobb embere volt – és a drága nagyapám állt, és mondta az imát. És mindenki mondta, hogy tessék lefeküdni, és o azt mondta: ha becsap ide a bomba, azt szeretném, ha én halnék meg eloször. És állt, és imádkozott, és nem feküdt le végig. El is került akkor minket a bomba, viszont ahogy bejöttek a nyilasok, és összeszedték az embereket, a férfiakat, a nagyapám volt az elso a családban, akit elhurcoltak, és nem is jött vissza.
Gettó
Mielott a gettóba kerültem, a szülok megpróbálták megmenteni a gyerekeket. Én akkor hat éves voltam, az unokatestvéreim szintén ilyen korúak, nálam egy-két évvel idosebbek. A Vöröskereszt egy iskolát kijelölt, nyilván többet is, de ez, azt hiszem, a Dob utcában, vagy a Wesselényi utcában volt. Erre egy hatalmas vöröskeresztet festettek föl, és a gyerekeket oda befogadták. Egy nagy tornateremben – ez nagyon a szemem elott van -, az asztalokat úgy rakták össze, hogy azok voltak az ágyak. Oda tereltek össze minket, és pontosan nem tudom az idot, de egy pár hétig ott kellett lennünk. Nem sok ennivaló volt. Eljátszottunk, ugye rengeteg gyerek volt, ki sírt, ki nem sírt, ott voltunk. Megtetvesedtünk. Ott történt az, hogy annak ellenére, és ezt el kell mondanom, hogy zsidók vigyáztak ránk, nem vigyáztak rendesen ránk. Talán nem volt módjuk arra, hogy jól vigyázzanak, mert megtetvesedtünk, és bizony le kellett, hogy kopaszítsanak. A ruháinkat, történetesen az enyémet ellopták, ott maradtam abban az egy szál ruhában, amiben voltam, kopaszon. Közben kiderült, hogy a gettóban már ott vannak a nagyszülok, és megszervezték, hogy egy nagyon kedves keresztény asszony eljött, és kikért az unokatestvéremmel együtt minket, és bevitt a gettóba. Már akkor nagyon hideg volt, hoztak egy felnott bundanadrágot, vagy valamilyen melegebb holmit, bebugyoláltak, és úgy vittek el a gettóba. Ami akkor már nagy öröm volt, mert mégiscsak a nagyszülok társaságában, nagymamák társaságában lehettünk. Ott nagyon, nagyon szegényesen, összezsúfolva laktunk. Furcsa volt, mert egy emeleten, arra emlékszem, úgy voltak letéve ágybetétek, hogy egy ágybetéten aludtunk nem is tudom hányan, szóval lépésnyi hely sem volt. Érdekes emlék maradt egy sárgaborsó fozelék, aminek akkor valami csodálatos íze volt, mert hagymával volt megízesítve, semmi más íze nem volt. Kukoricamálé, még ezt csinálták. Ma már az egy különleges étel, de akkor nem volt semmi más, csak ez. Nem tudom pontosan, mennyi ideig voltunk ott, de a felszabadulás ott ért minket.
Játék helyett csönd a gettóban
Kevés emlékem van. Azt tudom, hogy egy baba velem volt, amit ölelgettem. Mi gyerekek egymással elvoltunk, csak mindig ránk szóltak, hogy maradjunk csöndben, ez maradt meg bennem, hogy csöndben kellett lenni. Különleges játékokra nem emlékszem, amit játszhattunk. Viszont nagyon fáztunk, futeni való nem volt, aki a felnottek közül ki tudott menni, az szedett össze a romok alól léceket, meg bármit, amivel tudtak futeni a kályhákban. Szóval nem nagyon emlékszem játékra, inkább csak arra, hogy csöndben kellett maradni.
Szökést tudtommal nem tervezett senki. Egész biztos nem tervezett. Idosek és betegek voltak ahhoz, hogy ok ilyesmire gondolhattak volna. Nem is hallottam. Hát kicsi voltam, egy kisgyerekkel ilyesmit még véletlenül se közölhetnek. Úgyhogy nem hallottam ilyenrol.
Hazatérés
Az tulajdonképpen úgy történt, hogy apám érkezett eloször a családból haza, aki a munkaszolgálatból valami csoda folytán gyalog, szekérrel, valahogyan haza tudott jönni, és megtalált minket. Mi együtt voltunk, az apám szülei és az én nagymamám, akivel én voltam, egy házban voltunk. Apám volt az elso, aki megtalált minket. Nem tudom, hogyan találhatott meg, az a gettó nem volt olyan nagy persze, de valamilyen módon megtalált. És akkor o, a nagy hidegre való tekintettel szerzett tüzelot, hozták ilyen négykereku kocsival, ilyen kis kézikocsival. Arra fölpakolták a gyerekeket, a kis motyókat, és megpróbáltunk hazamenni a nagyszüleim régi lakásába, ami a Rózsa utcában volt. Valahogy oda be tudtunk menni, és aztán megpróbáltuk ott kivárni azt, hogy ki jön még haza a családból.
Újrakezdés
Amikor apám már otthon volt, o megpróbált munkát találni. Mivel eredeti szakmája asztalos, a romos Budapesten mindig volt valami munka a helyreállításban, természetesen nem fizetésért, hanem valami kis ennivalóért. A nagy hideg miatt sokszor volt az, hogy valaki hozta a hírt, hogy egy lovat most bontanak szét, ide kell menni, oda kell menni, lóhúst lehet szerezni. Vagy üzletekbol hoztak ennivalót, ami megmaradt, amit valami csoda folytán nem vittek el azok, akik hamarább odakerültek. Körülbelül két hétre rá tudott az én anyám hazajönni, mert o Budán volt, o a Gestapo varrodájában volt kénytelen dolgozni. Azután, hogy egy jóakaró megmondta, hogy onnan el kell menni, mert a Gestapo most már bajban van, és mennek vissza nyugatra, anyám meg még egy valaki ismerose megszöktek. És egy nagyon-nagyon kedves vadidegen, két gyermekes keresztény család – az asszony neve Kaposiné volt - megmentette, bújtatta ot addig, amíg felszabadult a budai oldal is. Anyám mindig mesélte, hogy nem volt ennivalójuk, de ami volt, azt is megosztották. Anyám a felszabaduláskor tudta, hogy mi akkor ott kell hogy legyünk Pesten. Elsok között megpróbált visszajönni hozzám és az anyjához. Tudta, hogy mi ott vagyunk. Úgyhogy o körülbelül két hétre rá érkezett meg, apámhoz képest, és a felszabaduláshoz képest. Hát az volt a legnagyobb öröm, mikor újra együtt voltunk. Viszont már vissza nem tudtunk menni abba a lakásba, ahol én születtem, és ahonnan elindultunk, mert persze addigra már azt a lakást mások lakták, és szóba se kerülhetett, hogy visszaköltözzünk. De nem is kívánkoztunk vissza, az úgynevezett úri környékre. Úgyhogy ott maradtunk a Hegedus Gyula utcai régi csillagos házban, de akkor már, akikkel mi korábban ott együtt laktunk, azok vissza tudtak menni a régi lakásukba, és így magunk lehettünk egy lakásban.
A háború utáni gyász
(Ez nagyon különös.) Volt egy dédnagymamám (akirol eddig nem beszéltem), akivel együtt laktunk a csillagos házban. A dédnagymamám egyszer egy ilyen talán zavart pillanatában elindult, és agyonlotték az utcán, úgyhogy nem is tudtuk meg pontosan, hogy, tehát nem tudtuk eltemetni. A nagyapámról – akirol már meséltem, hogy elhurcolták – meg késobb megtudtuk, hogy Hamburgban még volt nyoma, hogy odáig eljutott, de onnan tovább nem. És utána az anyám is, és a nagyanyám is, akik korábban minden péntek este gyertyát gyújtottak, egyszeruen elvesztették a hitüket, és azt mondták, hogy: hol volt a jó Isten akkor, amikor megengedte, hogy ez a sok áldott jó zsidó ember ott pusztuljon. És nem beszéltek többet róla, annyira mély gyászban voltak, és nem beszéltek errol az idorol, úgyhogy úgy nottem föl, hogy tudtam minderrol, hiszen zsidó iskolába jártam én is, de ez nem volt téma. Megpróbáltak volna engem a cionisták kivinni Izraelbe, de a szüleim azt mondták, hogy egy szem lányuk vagyok, és ne menjek sehová. És aztán éltünk itthon, általában ahogyan mások is éltek, szegényesen.
Tárgyi emlékek
A Királyhágó utcai lakást nem adták vissza, a holmit sem. Anyám a kelengyéjét egy ládába téve a házban lakó barátnojének adta, de o nem adta vissza, az oroszokra hivatkozva. Késobb ezeket látta anyám a szomszédok tárgyai között.
A babám megmaradt, ami ilyen régi emlékem. Vigyáztam is rá. És még milyen érdekes, hogy az a Singer varrógép, amit az anyám tizennyolc évesen kapott, vagy tizenhét évesen a szüleitol, mert akkor kezdte el a varrást, az még ma is megvan. Költöztünk az egyik lakásból a másikba, de a legfontosabb, a kenyeret adó gép mindig, mindenhová jött velünk. Talán a csillagos házban akkor ott maradt, de megvárta anyámat, és amikor fölszabadultunk, az volt a legnagyobb boldogság, hogy a varrógépe ott várta ot. És bizony nyugdíjba meneteléig magával kísérte a munkájában. Mindig azzal büszkélkedett, hogy muszerész nem látta azt a gépet, mert annyira vigyázott rá, és tényleg kiszolgálta ot egész életében. Igaz, hogy ma már ráteszem a villanyvarrógépet, de azon dolgozom én is.
1945 után
Amikor az elso és második tanévet Pesten a Sziget utcai általános iskolában kezdtem meg, az nem zsidó iskola volt. Úgy indult, hogy amikor a Csáki (Hegedus Gyula) utcában laktunk, elkezdtem ’44-ben az iskolát, de aztán abbamaradt, és mikor a felszabadulás után még ott laktunk, ugyanabban az iskolában folytattam. Két évre rá visszaköltöztünk Budára, de már nem abba a lakásba, ahol eredetileg éltünk, hanem a Zsigmond utcába, egy távoli rokon házába. A család egy része elpusztult, akik túlélték, azok kimenekültek az országból, és az o lakásukba sikerült beköltöznünk. A Zsigmond utca 5. szám alatt volt a lakás, és a napközi is ott volt a földszinten. A Zsigmond utca 49-ben (ma Frankel Leó út) volt a zsinagóga és a zsidó iskola, ahol ma a Budai Micve Klub muködik. Úgyhogy ott végeztem el a harmadik és a negyedik osztályt az államosításig.
Ettol én megint csak egy kis közösségbe kerültem, zsidó gyerekek közé, ráadásul olyan szerencsével, hogy abban a házban, a mai Frankel Leó utcában, volt egy ma úgy mondanám, hogy napközi, akkor „olé”-nak [óhel] hívták, és cionista napközi gyanánt oda jártunk. Tehát megint csak védve voltam, az ország közvéleményét nem ismerhettem, mert csak a magunk kis közösségében voltam. Egy Aviva nevu lány volt a nevelo. 
Aliázást szerveztek. Viszont az államosítás után, a Jurányi utcában, egy állami általános iskolába mentem át, ami már nagyon nehéz volt, mert ott aztán teljesen vegyes gyerekek voltak. Ott már nem lehetett hittant tanulni, nemcsak nekünk, zsidóknak, hanem a keresztény gyerekeknek sem. Attól kezdve ugye a Rákosi rendszerben már csak az úttöroség volt; „Éljen Rákosi, semmi vallás…” – ez volt a lózung, ez volt akkor a szokás, abban az idoben, úgyhogy el kellett felejteni [a hittant. G. E.] És ami még nagyon érdekes, hogy az én nagymamám, o minden péntek este elment a templomba, de például volt egy idoszak, amikor kimondottan nem volt szabad nekem, meg a fiatalabb felnotteknek sem bevallani, hogy templomba jár, vagy hogy egyáltalán szeretne elmenni templomba.
Gyerekkori emlékek a vallásról, a zsidóságról
Arra emlékszem, hogy a nagymamám minden péntek este gyertyát gyújtott. Nagyünnepeken elmentünk a templomba. Ez még a kisgyerekkoromban volt. Aztán, mint ahogy mondtam, sokáig teljesen kihagytam a templomba járást. Csak a nagyünnepekre emlékszem úgy, mint ünnepre. Már késobb a péntek este sem volt ünnep. Anyám is és a nagymamám is a járcejt idején meggyújtotta a mécsest, de már a péntek esti gyertyák elmaradtak. Úgyhogy kiment belolünk ilyen szempontból a nagy vallásosság, ez az igazság…
Ünnepek a Zsigmond utcai zsidó iskolában és a zsinagógában
Szombat délelott nem volt tanítás. A templomban istentiszteletet tartottak, jól éreztük magunkat. Hosszú napkor kockacukrot vittünk a zsebünkben, titokban a pad alatt csak azért is megettük. A sátrat a templom udvarán állítottuk fel. A Tóra ünnepén papír zászlókat készítettünk, krumpliba szurkált hurkapálcikán volt a zászló. Chanuka ünnepén cukorkát kaptunk.
Zsidó identitás
A szívünk mélyén megoriztük mindig, és soha nem éreztem azt, hogy ne lennék zsidó, annak ellenére, hogy nem gyakoroltam a vallást. Talán a temeto az a hely, ahol mindig érzem azt, hogy… hogy odatartozom…
A fényképekrol
Ezen a képen apám van 1942-ben munkaszolgálatosként.
Akkor készültek ezek a képek rólunk, amikor apám munkaszolgálatos volt, és anyám a képeket postán küldte el neki. A képek hátára üzenetet írt. A képek a katonaruhájában végig vele voltak, vigyázott rájuk, túlélték ezt a nehéz korszakot.
O Stampfer Sándor nagyapám, aki a világ egyik legjobb embere volt. 1944-ben a nyilasok elvitték, és valahol Németországban nyoma veszett. Nem tudjuk hol és hogyan halt meg.
Ez a baba, ami a fényképen velem látható, átélte a háborút, sot az én gyerekeimet, és unokáimat is kibírta, úgyhogy még ma is becsben el van téve. Anyám, mivel varróno volt, sokszor varrt babaruhákat, foleg amikor én beteg voltam, az ágyam szélén azzal tudott lekötni, hogy babaruhákat varrt.
Ez volt a zsidó iskola a Zsigmond, ma Frankel Leó utcában. A társaságnak a kilencven százalékát kivitték, ki tudja, hol vannak, de egy aliával az elsok között hagyták el a várost, nem is tudok azóta róluk. A legtöbbjük árva, vagy félárva gyerek volt. Talán öt-hat gyerek volt, akiknek a szülei éltek. A fénykép az 1947-48-as tanévben készült. Róth Ágnes volt az osztályfonökünk, vele együtt mentek ki a gyerekek. Friedmann Anikó Faragóra magyarosított. (A képen kockás nyári ruhában látható.) TrebitsÖcsiék a Zsigmond utcában laktak.
A zsidó iskolában két osztály volt a háború után, ahogy összeverbuválódott a csapat. Két évig, az iskolák államosításáig voltunk együtt. A hittan tanárom Benoschofsky rabbi volt, aki ott, a Frankel Leó utcában a forabbi volt.
