„Minden kis mozzanathoz és minden részlethez előzmények hosszú sora fűződött, sőt folyamányok, következmények, később történt dolgok tartoztak hozzá, melyek visszamenőleg, visszahatólag egészítették ki a jelentését, tették teljessé az értelmét;” (Ottlik Géza: Iskola a határon. Magvető Zsebkönyvtár, Bp., 1959, 111.o.)     

Az alábbi munkával emléket szeretnék állítani az egykor virágzó óbudai zsidó közösségnek, amely mára szinte nyomtalanul eltűnt, noha a legrégibbek egyike volt Magyarországon. Míg Pest város magisztrátusa 1805 előtt nem engedélyezte zsidók letelepedését a város falain belül, addig a gróf Zichy család szívesen fogadta a bevándorlókat, hogy a hiányzó munkaerőt pótolhassa. Óbuda „kikötőként”, Buda és főleg Pest közelsége miatt volt vonzó a zsidók számára. A Zichyek által védett ún. Schütz-Jud vásárolhatott telket, lehetett iparos, kereskedő, a hitközség építhetett imaházat, iskolát alapíthatott.

Az itt közreadott kutatás középpontjában az óbudai zsidó közösség történetének egy kis szelete, az Óbudai Izraelita Elemi Iskola 1920 utáni története áll. Mivel azonban az óbudai és a budai hitközség egymás szomszédságában működött, a Budai Izraelita Elemi Népiskola is megemlítődik. A két iskola diákjai kapcsolatban álltak egymással, előfordult, hogy egy testvérpár egyik tagja az óbudai Zichy utca 9. szám alatti iskolába, másik tagja a Zsigmond király út 49. szám alatti budai iskolába járt. (Pl. Mayer Tibor és Mayer Éva, Márkusz Bandi és M. György) Vándor Andor 1946. február 15-ig a budai iskolát is igazgatta.

A vezérfonalat a személyes történelem, vagyis a túlélők visszaemlékezései alkotják.
Ennek legfontosabb magyarázata a múlt személyes megközelítésébe vetett szilárd hitem.  
Meggyőződésem, hogy az emlékezet fájának csupán kérge a történelem. A kéreg alatt rejtőzködő sorsokat, egyszeri és megismételhetetlen történeteket keresem.

A túlélők emlékeinek középpontba kerülésének másik, objektív oka az írásos dokumentumok hiánya.  Az iskola irattára ugyanis néhány 19. századi és egy-egy, a Dohány utcai levéltárban őrzött dokumentumot kivéve maradéktalanul elpusztult a II. világháborús dúlás során. Az iskolának mint intézménynek rekonstruálása ezért úgyszólván eleve lehetetlen. A masszív épületnek, amelyben a két világháború között az iskolán kívül az Óbudai Hitközség székháza is helyet kapott, nyoma sem maradt: az utca többi házával együtt lebontották, igazgatóját, Weisz Bélát, tanítóit majdnem kivétel nélkül elpusztították. Emléküket a 21. század elején a holokauszt néhány túlélőjén kívül senki sem őrzi. Ők az úgynevezett „apátlan”, illetve „anyátlan”, vagy a vészkorszak következtében teljesen árván maradt nemzedékhez tartoznak.

A személyes történelem előtérbe állításának harmadik oka az, hogy az1970-es évektől kezdve nem is beszélhetünk egyértelműen objektív történelemírásról, inkább csak különböző narratívákról, elbeszélő módokról. Eszerint a múlt a maga objektív valóságában nem ragadható meg, csak foltokban adható vissza. Az emlékezet fő sajátossága pedig éppen az, hogy – a szakralitás közegében mozogva – nem analizál, hanem folytonos érintkezésben állva a jelennel hol megvilágosodó, hol pedig el-elmosódó részleteket emel ki a múltból. Az emlékezés másik jellemzője az óhatatlan szubjektivitás, és az ebből következő aránytévesztés. A kollektív élmények rendre egyéni színezetet kapnak. Ezért történelmi adatokat, a történetírás által elfogadott dátumokat oktalanság volna számon kérni az emlékezőkön. Steiner Endre , aki Óbudán született, és ma Ausztáliában él, a következőképpen fogalmaz erről:

„A szóbeli történelem bizonyos mértékben kétes, mert hiszen az emberek emlékezete nem 100 %-os. A legjobb akarattal is tévedések, túlzások, hibás dátumok és nevek gyakran mint szent igazság szerepelnek, és többnyire sajnos nagyon nehéz az információkat ellenőrizni.”

Célom tehát az utolsó pillanatokat megragadva előhívni és megmenteni a II. világháború túlélőiben szunnyadó változó élességű emlékeket, melyeket iskolai éveikről, gyerekkorukról, a vészkorszakról, a háború utáni újrakezdésről őriznek. A munka gerincét alkotó interjúk, visszaemlékezések helyenként ellentmondó részleteit a föntiek miatt egymás mellé helyeztem. (Ilyen közös, traumatikus élmény a túlélők elbeszélésében az óbudai Baron család története. A tragédia bizonyos mozzanatai nem egyeznek, ami azonban nem von le semmit a szövegek hitelességéből.) Ugyanazon család különböző tagjai is másként őrizték meg ugyanazt az eseményt.
Fontos, külön figyelmet érdemlő szempont az idő hatalma az emlékezésben. Többen említik, hogy a nyilas rémuralom, a bujkálás megpróbáltatásai, a menekülés, megint másoknál az új haza keresése rátelepedett a háború előtti emlékekre. A régmúlt fölidézése nehéz, sokszor keserves feladat számukra.
A visszaemlékezőkkel való találkozások, a külföldre szakadtakkal folytatott levelezés ráadásul arra vall, hogy az iskola egykori tanulóinak többsége nem tud egymásról, sokan osztálytársaikra is nehezen emlékeznek, örökre elveszettnek hiszik őket. Voltak, akik a nyilasok bevonulása miatt az első osztályt is éppen csak befejezték.  Egy-egy név említése, egy-egy előkerült fénykép azonban fölidézi a múltat, elfelejtett arcok elevenednek meg. A külföldre szakadt túlélők között persze akadnak olyanok is, akik mindmáig nem tudtak belenyugodni szeretteik elvesztésébe, és ezért hallani sem akarnak arról, hogy kapcsolatba kerüljenek szülőhelyükkel. A múlttól való elzárkózás az itthon élők egyikére-másikára is igaz, aminek szintén megvan a magyarázata.
Ám akiket sikerült megszólaltatni, azok is szoronganak az átéltek miatt, őket is fölzaklatja az emlékezés. Az egyik leglelkesebben mesélő emlékezőm nem is engedte, hogy magnóra vegyem az átélt szörnyűségeket. Megint más hozzájárult ugyan emlékeinek hosszú oldalakra rúgó közléséhez, fényképeket, dokumentumokat adott át, majd egy 2008-ban történt incidens miatt családját féltve visszavonta az összegyűlt anyagot.  
Az emlékezők többsége mégis elszántan indul el a fájdalommal járó útra, amely a múltba vezet.   

A visszaemlékezések tagolása

Az egyes emlékezők neve mögött elsőként személyes adataik, családi adataik, majd osztálytársaik neve szerepel.
Az Emlékezések alatt ugyan szó szerint közlöm a visszaemlékezéseket, a folyamatos szöveget azonban tematikusan rendeztem. Vastag betűvel szedve rövid címet adtam az egyes tematikai egységeknek. Pl.: Az iskola épülete/ Vallás/ Keresztények/ Deportálás, stb.

Forrástípusok

Mivel az alábbi munka mintául szeretne szolgálni egyéb, Magyarországon létesült zsidó iskolák II. világháború előtti történetének kutatásához, főbb vonalakban ismertetem a forrástípusokat.

A)     A legfőbb forrás az elbeszélt történelem, ahol nem a történelmi adatokhoz, hanem a túlélők szavaihoz való hűség a cél. A közölt visszaemlékezéseken kívül ide tartoznak azok az iratok, osztályképek, családi képek, épületekről készült felvételek is, amelyek a csodával határos módon megőrződtek a levéltárakban, illetve a túlélők családjában. Ezeket a dokumentumokat tudatosan gyűjtöttem a túlélőkkel készített beszélgetések, a velük folytatott levelezés során. Több roppant értékes anyag került hozzám, pl. egy 1944-es kép, amelyen a zsidó gyerekek szíve fölött felismerhető a sárga csillag.
Sok túlélőnek azonban egyetlen fényképe, semmije sem maradt a múltból. Számukra a BTM Kiscelli Múzeum fényképgyűjteményéből kerestem meg azokat az épületeket, amelyek egykori otthonukat, üzleteiket, lakóhelyük környékét ábrázolják. A levéltárakban sikerült néhány, az emlékezők családjára vonatkozó személyes iratot, pl. születési anyakönyvi kivonatot is szereznem. Mindezek talán kapaszkodót jelenthetnek az emlékezetben.

B)    Szakirodalom

        - Értesítők
Az iskolatörténeti kutatások egyik lényeges forrását az iskolai értesítők képezik, amelyek az iskola belső életéről, az adott év történetéről, a tanulók érdemjegyeiről, sőt, a használatos tankönyvekről is beszámolnak, továbbá sokszor a tanterveket is közreadják.
A Zichy utcai zsidó elemi iskoláról csupán egyetlen értesítő jelent meg, melyet Weisz Béla igazgató az iskola 10-ik évfordulója alkalmából 1930-ban állított össze. Az értesítő közli az 1929-30-as iskolai év tanítóinak nevét és azok feladatkörét, a négy osztály tanulóinak nevét, valamint statisztikai kimutatást is tartalmaz az iskolába 1920 és 1929 között beírt tanulókról.  

A Budai Izraelita Népiskola értesítőinek alaposabb tanulmányozása szintén hasznos feladat volna. Az 1942  - 1948-ig terjedő időszakra vonatkozó értesítő a III-ik kerületi tanulók nevét külön fölsorolja. (Pl. Mayer Éva, Fried Éva, Parczel Edit, Márkusz György, Fischer Éva, Fischer László, stb. In: Budai Izraelita Népiskola. 1942-1948. Bp. Zsigmond király út 49., majd Kunfi Zsigmond u. 49.)  

        - ITÉ
1875-től jelent meg az Izraelita Tanügyi Értesítő (ITÉ). Az Izraelita Tanítóképző Intézet kiadványa volt, és többek között a Magyarországon létező összes zsidó iskola értesítőjének hosszabb-rövidebb foglalatát is tartalmazta. Ugyanitt a zsidó iskolák, így az óbudai elemi iskola tanárai is rendszeresen publikáltak.

        - Az Óbudai Izraelita Hitközségi Értesítő egyetlen, 1927. évi évfolyamának első három példánya számos érdekességet közöl az óbudai elemi iskolára, a zsinagógában berendezendő Óbudai Zsidó Múzeumra, még felállítandó zsidó óvodára, a zsidó ünnepekre, stb. vonatkozóan.

        - További forrásul szolgálnak a hitközségek évi jelentései, így az adott témában Az Óbudai Izraelita Hitközség jelentései.

A kutatás részletes szakirodalmi jegyzéke a Szakirodalom alatt, valamint további, a munkához szorosabban kapcsolódó olvasmányok ugyancsak ott találhatók.