Tanárok, iskola, épületA tanárok közül Ibolykát és Vándort is szerettem. Az egész iskoláról kellemes emlék él bennem. Az udvaron volt egy kiszögellés, ott ’Adj király katonát’ játszottunk. Ritkaság volt akkoriban, a háború előtt a koedukált iskola, a zsidó iskoláknál különösen, mert ott különválasztották a fiúkat és a lányokat. Unikum volt az iskolánk, és mindenféle vad játékra adott alkalmat. Jól éreztük magunkat.
Az udvaron hátul volt egy kis lakás, ott lakott a Bokor néni és a Bokor bácsi. Gondnokok voltak, minden évben kimeszelték az iskolát, mire ősszel visszamentünk, minden gyönyörű tiszta volt. Télen vaskályhákban szénnel fűtöttek. Nagyon szerettük mindkettőjüket. Én többször csináltam kis műbalhét, hogy fáj a hasam, ez a bajom, az a bajom, akkor a Bokor bácsi hazakísért apám fűszerüzletéhez a Pacsirtamező út 60-ba. Bokor bácsi boldog volt, mert mindig kapott valamit az üzletből. Lampell Lali vitte a táskámat, és ő is kapott két almát.
Az emeleten volt a díszterem, ott lakott Weisz igazgató a feleségével és két lányával.
A negyedik elemi végén búcsúbeszédet tartottam. Weisz Béla igazgató puszit adott. Úgy szerettem őt, hogy egy hétig nem mostam meg az arcomat azon a helyen.
Magyar és zsidó ünnepek, kettős identitásEgyszer
chanukakor
gyerekzsúrt tartottam. Kovács Mari trenderli ruhát viselt, megpörgették, mire ő bependerült a terembe. Megajándékoztuk egymást, magyarul énekeltük a chanukai éneket, a
„Maous zur”
-t. A díszteremben
púrím
bált rendeztek, és többször is eljátszottuk Eszter történetét. Mindig nagyon izgultunk, és mindig nagyon sikerült, megdicsértek bennünket.
Magyar népviseletünk is volt, sujtásos „bojkabát” (bocskai kabát). Büszkén viseltem.
Minden délben elmondták: „Ezek a harangok Nándorfehérvárra emlékeztetnek, most is harcban áll Magyarország”. Március 15-én pártát viseltünk a fejünkön, a pártára búzavirágok voltak tűzdelve.
HimnuszHogyha a szüleim éjszaka rádiót hallgattak, és már az ágyban fekve éjfélkor meghallottam a Himnuszt, mindjárt fölkeltem, és vigyázzba álltam.
A zsinagóga régenA zsinagóga be volt kerítve. Ott rendetlenkedtünk az udvaron.
Nagyünnepeken a nagymamám úgy ült a zsinagógában, mint egy királynő. Körülötte a menyei és a lányai. Én a háború után az egyik
kól nidré
alkalmával (ez az egyetlen ünnep, amikor zsinagógába megyek) elmentem egyedül a Frankel zsinagógába, ahol Gálosi Elemér megjegyezte: - Katikám! Hát maga itt ül egyedül? A nagymamája úgy ült a zsinagógában, mint egy királynő a családjával.
Anyám, velem ellentétben, imádott öltözködni egészen a halála napjáig. Mások mondták, hogy esemény volt, amikor anyám nagy ünnepeken bevonult az új toalettjében a templomba. Isten őrizz, nem lehetett két egymás utáni évben ugyanabban a ruhában megjelenni.
ÜzletekA Vörösvári úton volt a Brüll pék. Az idős Brüll egyik fia, Brüll Béla nyitotta meg a Vörösvári úton a cukrászdát. Bélát egyébként itt temették el az óbudai zsidó temetőben. A Tavasz utcában volt a Floh cukrászda.
Numerus clausus1940-ben a Személynök utcai Lázár Piroska nevű magángimnáziumba kerültem, amely kicsit az Abonyi utcai zsidó gimnázium leányvállalata volt, mert nem vettek föl a Szemere utcai Ráskai Lea Gimnáziumba, pedig tiszta kitűnő voltam. Az igazgató nagyon udvariasan és kedvesen azt mondta, hogy neki nagy szüksége volna ilyen jól tanuló kislányra, de a fennálló rendelkezések miatt sajnos nem vehet fel.
Diszkrimináció, „ilyen és olyan” keresztények„A szüleim sose úgy választották a barátokat, hogy zsidó vagy nem zsidó”
Emlékszem, hogy volt, aki azt mondta apámnak, hogy én általában nem szeretem a zsidókat, de magát szeretem. Erre az apám azt felelte, hogy akkor engem se szeressen, ha a többi zsidót nem szereti. Nem tudom megérteni, mert hozzánk nagyon sokan jártak nem zsidók, a szüleim sose úgy választották a barátokat, hogy zsidó vagy nem zsidó. Ronda dolog volt ez.
Voltak gyerektelen keresztény családok, például a Gyuricáék, akik engem nagyon szerettek. Több keresztény családban is kényeztettek, szerettek. Furcsa dolog volt. A mi házunkba, a Lajos utca 146-148-ba, aminek ma már nyoma sincs, lépcsőkön kellett fölmenni. A földszinten volt egy bank, a túloldalon egy szobrász műterme. A három emeleten összesen nyolc lakás volt. A legfölső emeleten, fölöttünk lakott Dr. Boks István, a MÁV Kórház orvosa. Azt mondták, hogy valami rettenetesen nagy nyilas. De amíg mi nem költöztünk a zsidó házba, viszont már le kellett adni a rádiónkat, addig ha bemondta a rádió, hogy zavaró repülés, akkor mindig lekopogott. Velünk szemben korrektül viselkedett, pedig azt mondták rá, hogy valami véres szájú pali.
Más emlékem is van erről. Volt egy család, akikkel nagyon jóban voltunk, a gyerekekkel sokat játszottunk (nem mondok nevet), anyám sok szívességet tett nekik. Ott a családban meghalt egy magányos idős nő, legalábbis akkor nekem idősnek tűnt. Amikor már bent voltunk a gettóban, én valahogy kilógtam, és elmentem ehhez a családhoz, hogy elkérjem ennek a halott néninek az iratát, hogy az édesanyám menteni tudja magát vele. Ordenáré módon leszidtak engem, pedig úgy mentem be hozzájuk, hogy a gyerekeket küldjék ki, mivel ez nem gyerekeknek való téma. Mi felnőttek voltunk akkor 15 évesen… Így szólt az illető:
Hogyha ő tudta volna, hogy én ilyen aljasságra képes vagyok, és meg akarom szentségteleníteni az ő halott testvérének az emlékét, akkor soha be nem engedett volna a házába. Takarodjak innen. Borzalmas csúnyán beszélt. Elhúztam a csíkot. Évek múlva találkoztam a lányával, megkérdezte: Miért is szakadt meg a kapcsolat? Fogalmam sincs, mondtam.
De voltak rendesek is, irtó nagy különbségek voltak. Most halt meg egy barátnőm, egy bizonyos Hubay Mariann, az ő édesanyja föladott egy hirdetést 44-ben a következő szöveggel: zárt svábhegyi villában anyát gyermekével háztartási alkalmazottnak fölveszek. Jelentkezett egy zsidó nő egy kisfiúval – körülmetéléssel, tehát nem volt olyan egyszerű eset, és ott tartották. Aztán a fiú kikerült Izraelbe, orvos lett. Azt mesélte később, hogy vele egyáltalán nem úgy bántak, mint az alkalmazott gyerekével, hanem mintha a saját Gáboruk testvére lett volna. (A Hubay család részére - a megmenekült orvos javaslatára – a Yad Vashem – a Világ Igazai kitüntetést adományozta).
Ugyanennek a Hubaynak az édes testvére, bizonyos Hubay Kálmán a Szálasival összeláncolva jött haza, és együtt kötötték fel őket. Édestestvére volt a rendes Hubaynak, akinek három gyereke volt, tehát volt kit féltsen. Méghozzá újságban hirdetett. Olyan nagy különbség volt ember és ember között! Volt olyan, még ma is létező cukrászda, a Pöhm, amelyik 1939-40-ben kiírta, hogy KUTYÁT ÉS ZSIDÓT NEM SZOLGÁLUNK KI. Viszont akadt olyan, akinek a Selmeci utcában volt cukorka üzlete, és aki akkor rakta ki a friss árut, amikor a zsidóknak szabad volt kimenniük: 11-től 2-ig. Olyan különbség volt ember és ember között.
Sárga csillag „…ez egy szép dísz, ezt nem kell szégyellni!”
Arra emlékszem, amikor az első csillagot fölvarrtuk, azt nagyon rossz néven vettem. Az anyám azt mondta: ez egy szép dísz, ezt nem kell szégyellni!
Kifosztás„…aztán már a hátizsák is elmaradt, nem maradt semmi.”
Az édesapám az I. világháborúból kivételezett volt. Ezüst vitézségi érdemrendjei voltak. Akkor ment a legjobban a Pacsirtamező 60. alatti fűszerüzlet, amikor a többi zsidó üzletben már nem lehetett italokat, kávét, stb. árusítani. 1944-ben a teljes raktárral: italokkal, réz-kávétartókkal, minden egyébbel fölszerelt üzletet lezárták és elhordták. Később ebből semmit sem kaptunk vissza. A háború után az üzletnek egy kisebb részén állami tejcsarnok nyílt.
Anyám, amikor apám nem jött vissza, alkalmazott lett a Tejcsarnokban. A lakásunkba beköltözött egy tatai orvos, és minden holminkat kidobálta az udvarra azzal, hogy neki nem kell zsidó holmi. A környék – aki kapta, marta alapon – elhordta, amit tudott. Három év múlva még szembe jött velem valaki az én ruhámban. Hagytam a fenébe. Bútorokat, mindent elvittek.
Anyámnak volt egy nagyon jó barátnője. Apám áthúzatott egy garnitúrát nála, és az egyikbe ékszert dolgoztak bele, meg valami egyéb értéket. Ez a bizonyos barátnő, aki átvette a bútort, azt állította, hogy az orosz katona, aki bejött, azt az egyet vágta föl. Egy másik helyre 12 személyes ezüst evőeszközkészletet adtunk, ők azt mondták, hogy az orosz katona szétválogatta: hatot otthagyott, hatot elvitt. El lehet képzelni, ahogy számolgatott: egyik kiskanál ide, a másik oda. A felét visszakaptuk. De ezzel az ember egyáltalán nem törődött. Az egyik helyről a másikra még fuvaros kocsival költöztünk, tovább már csak kézikocsival, a harmadik helyre hátizsákkal, aztán már a hátizsák is elmaradt, nem maradt semmi.
15 éves felnőttekÉn voltam a felnőttebb a mamámhoz képest. Kőbányáról bejöttem a Király utcába. Minden papír nélkül leszálltam a villamosról, ahol igazoltatás volt. A nagy göndör hajammal fölkiáltottam: „Heil Hitler!”, és mentem tovább. De hogy ez hogy jutott eszembe, ez rejtély. Nem voltam még egészen 15 éves. A csillag akkor már nem volt rajtam.
Nyilasok, a Baron család elpusztítása, elhurcolás1944. október 15-én az óbudai zsidóknak egy igen nagy részét beterelték a Körte utca sarkán lévő Vörösvári úti iskolába. Három-négy napig ott tartottak minket. A szemben lévő oldalon állt egy magánház, Baron Vilmos üzlete és családi háza, és miután ez zsidó ház volt, csillagos ház, össze volt terelve abba a két-három szobás lakásba legalább húsz ember. Ahogy elindultak megvadultan ezek a hóhérok, az egész Baron családot lemészárolták. A 14 éves Zsuzsit, a 18 éves Ervint, a szülőket, a rokonokat, egy halom volt a ház előtt. Baronék egyetlen túlélő rokonát, Kiss Arankát később Tometz doktor húzta ki a Zsinagóga előtt fölhalmozott halottak közül, hallva nyöszörgését. Tometzre rászállt egy nyilas, hogy ne avatkozzon be, de Tometz orvosi esküjére hivatkozva segített és életet mentett. Tometz doktor a Lajos utcában lakott, épp a Zsinagógával szemben.
A Baron családban Zsuzsi és Ervin is tehetségesen hegedült, de a fiú már valamilyen kvártettben is játszott. Nagyon jóképű fiú volt. Akkoriban én is csillagos házban, a Vörösvári út 77-ben, Steiner nagybátyámnak családi házában laktam négy rokon családdal együtt. Miután én osztálytársa voltam Zsuzsinak, Ervin átjött hozzánk, hogy a Zsuzsi nem érzi jól magát, menjek el meglátogatni. Akkor még a délelőtt folyamán apámmal politizáltak, de a látogatásra nem került sor, mert akkor kezdődött a haddelhadd.
Winter Éva osztálytársam édesapját ugyanazon a napon agyonlőtték, mert újságot olvasott, és a csillagot eltakarta a kezével. Mivel nem látszott a csillag, azonnal agyonlőtték. Éva Winter Gabi nevű nővérét deportálták, nem jött vissza. Ganz Sanyi is biztosan meghalt az osztályunkból. Úgy tudom, Sonnenwirth Valit is deportálták.
A Vörösvári út 77-ben, a csillagos házban unokatestvéreimmel és anyám testvéreivel laktunk együtt. Nagyon jól éreztük magunkat, mert egy zárt udvar volt, együtt a sok gyerek. A túloldalon a Baronék voltak az első ház, és ha történetesen nem a túloldalon kezdik a nyilasok, akkor minket öltek volna meg. Ott például volt egy suszter, és amikor minket hajtottak föltartott kézzel, nem tudtuk, hova, akkor kiállt a műhely - a Schusterei – ajtajába, és azt mondta: „Ez az a pillanat, amit én már régen vártam.” Hitler képe már régen ki volt téve a műhelyében. Kurvergernek hívták.
A Vörösvári úti iskolában egy pincébe tereltek minket, ahol véres víz volt. Lehetséges, hogy egy pár embert előtte már agyonvertek. Két napig éjjel-nappal kinn voltunk az udvaron, aztán hazaengedtek. Hogy miért volt ez, azt nem tudom. Külön állították a férfiakat és a nőket.
Az utolsó emlékem az édesapámról: egy nagyon szép télikabátban volt akkor, októberben. Mindenki fölvett valami meleg kabátot, mert nem tudtuk, hova visznek bennünket. Apám télikabátjának perzsa gallérja volt. Apámhoz, aki nem túl magas, zömök ember volt, odament egy nálánál két fejjel magasabb nyilas srác, és elvette tőle a télikabátot. Édesanyám elkezdett sírni. Apám kinyitotta a zakóját, és megmutatta, hogy van rajta pulóver, nem fog fázni. Ez valami iszonyatos emlék nekem. A későbbiekre már nem emlékszem, pedig még haza mentünk. De a mosolya, a kedvessége, ahogy megnyugtatta anyámat...
Menekülés„Ez a mi korosztályunk az apátlan nemzedék”
Ez a mi korosztályunk az apátlan nemzedék. Ha négyen együtt vagyunk, abból biztos, hogy hárman apátlanok vagy anyátlanok vagyunk, bár az anyák inkább megmaradtak. A Lajos utca 146-148-ból 1944 júniusában a Vörösvári út 77-be, zsidó házba költöztettek, onnan valahova a Zsigmond tér környékére, majd a gettóba, a Wesselényi utca 4-be. Onnan pedig Kőbányára, egy gyerekotthonba.
A Zichy utca a II. világháború utánA Joint amerikai adományokból konyhát és napközi otthont létesített a háború után az iskolában. Tanítás után lehetett oda menni. Cionista, „SÓMÉR” szervezet, amely nem volt vallásos, alakult ott. Ebédet kaptunk, és rengeteget játszottunk az udvaron. Főleg azért maradtunk ott délutánonként, mert volt fűtés, a lakásainkban pedig hideg volt, és még ennivalót is kaptunk.
Egy Nádor Vera nevű cionista lány szervezkedett, és én be is léptem a SÓMÉRba. Karácsonykor Dobogókőre mentünk sítáborba. Később átköltöztünk a Lajos utca 92-be, az Amfiteátrum közelébe. 16 évesen a gimnáziumi tanítás előtt, után felügyeltem a napköziben, munkámat teljesítve játszottam a gyerekekkel. Egyszer egy arrafelé lakó tanárom rám ripakodott: „Játszik a gyerekekkel, ahelyett, hogy otthon tanulna!”
48-ban tiltották be a mozgalmat, addig ott maradtunk. A Zichy utcában működött az Aggok háza is a korábbi iskola négy osztályának termeiben. Sok öreg lakott ott, aki életben maradt a gettóban, de akinek a gyerekei elpusztultak, vagy a lakását kifosztották, és nem volt hova mennie. Szomorú történetek voltak.
