Iskolai emlékek
1941-től 44-ig jártam a Zichy utcai zsidó iskolába. Lényegében igen kellemes emlékeim vannak. Ibolyka néni volt a tanító néni. Ha jól feleltünk olvasásból, akkor - a Mózes első könyvéből fordítani kellett a szöveget magyarra -, mindig egy ilyen kis papírba csomagolt mézes cukrot adott jutalmul. Gondolom, az ösztönzésnek kezdeti formája volt. 44-ig jártunk oda, amikor a németek bejöttek. Apámat 42-ben hívták be munkaszolgálatosnak Monorra, kikerültek Uspenkára. Október 9-én a század első halottjaként már meghalt, és jött az értesítés. Jöttek értem az iskolába, erre emlékszem. A másik részét csak mesélték; miután hazavittek, az Ibolyka néni felállíttatta az osztályt egy perces néma emlékezésre.
A Zichy utca 9. szám alatti épület
A Zichy utca 9-ben, az udvaron jobbra volt a tornaterem. Bent az épületben, ami az utcafrontra nyílt, ott volt a 4 osztály, az 1., 2. az utcafrontra, a 3., 4.-nek az ablakai az udvarra nyíltak. Kimentünk az épületből, jobbra volt a tornaterem. 45 után – ekkor már nem volt tanítás vagy iskola, senki nem volt, mindenki szétszóródott. Mindenütt káosz volt, akkor a tornateremben Joint konyhát rendeztek be; az amerikaiak küldték a támogatást és abból főztek. Az öregeknek meg nem tudom kiknek. A mamám is ott volt egy ideig, és dolgozott.
Tanítók [Weisz Gábor elbeszélését néhol Gombocz Eszter kérdései segítik]
Ibolyka néni volt a tanító néni, nagyon kedves emlékeim vannak. Ragyogó pedagógus volt.
G. E.: Tudsz egy példát?
W. G.: Milliót. Például volt hittan, tanultunk héberül, az ABC-t, meg olvasni. A Mózes első könyvéből – a Tóra, végül is a Teremtés könyve másképpen,- abból tanultunk, kívülről tudtuk, hogy az Isten teremtette a földet, hét nap, a hetedik nap…
G. E.: Tudsz még belőle valami töredéket?
W. G.: Héberül? Már a betűket is elfelejtettem. Jó. A nagyját tudom. A lammed, a sín meg a jod, mindennek 3 jelentése van, biztos tudod. A jod a kéz. Az Ibolyka néni. A Mózes öt könyvét kellett olvasni és fordítani. De nemcsak hittanból, aki jól felelt vagy jól szerepelt, mindig osztogattak ki kis savanyú vagy édes cukrot. Be volt így csomagolva. Akkor én mindig hazavittem, és bemutattam, és oda akartam adni a szüleimnek. Mondták, hogy nem, te dolgoztál meg érte, te edd meg. De nagyon sok cukrot adott. Mutattam a bizonyítványomat? Tiszta kitűnő voltam. 44. március 19-én – akkor harmadikosak voltunk,- jöttek be a németek. Korábban volt nekik már egy átvonulásuk, mikor Jugoszlávia ellen mentek, amikor a Horthyék megkötötték a barátsági meg nem támadásit, aztán hat hétre rá lerohanták őket [Jugoszláviát]. Mind a két bevonulásukat láttam az ablakból. A német hadsereget. Amikor Jugoszlávia ellen mentek, ott álltam ki az ablakba; meséltem, milyen jó gyerek voltam a Cserepes utca 4-ben. Az Árpád fejedelem útra nyílott a szobánknak az ablaka. Amikor ott vonultak a németek – ezt idézőjelben mondom -, egy gyönyörű látvány volt egy gyereknek. Tankok mentek ott százával, meg ágyúkat húztak, meg mindenféle. Ültek a katonák a teherautóba, emlékszem, Opel Britz teherautóik voltak. Óriási látvány volt. Akkor nem volt elég nekem, hogy filmet lehetett az ablakon át nézni, akkor éppen mumpszom volt. Egy sállal be kellett kötni, vagy mi, melegen tartani, nem volt elég nekem, fölálltam, kiálltam az ablakba, a kinti párkányra, nekidőltem a falnak és úgy néztem. Nagy volt a csönd a szobában. Akkor is ott volt a Katica néni. Majdnem elájultak, mert kimásztam a 2. emeletre, már kívül az ablakon. Állítólag – ezt utólag mesélték – hogy csináltak, hogy meg ne ijedjek, nem szóltak rám. Arra emlékszem, hogy felemeltek, és úgy megvertek, hogy máig se felejtettem. Három nagy ütést kaptam. Ez volt az egyik. A másik Óbudán mindig június 30-án volt a búcsú a Flórián téren. Volt a Ringlispiel, meg kutyafüle, nem volt elég a Ringlispiel, hazamentem, volt egy hétágú csillárunk, lógott le ilyen bigyó, arról lehetett az oldalsó ágakat meggyújtani. Alatta volt a sezlon, fölálltam, megtekertem, és rácsimpaszkodtam. Mondtam, hogy ez a Ringlispiel. Amikor 5., 6. ilyen Ringlispiel volt, kiszakadt a falból, és mellettem szerencsére lezuhant a földre. Óriási csörrenés, rohantak. Akkor bementem az ágy alá. Akkor kezdtek keresni.
G. E.: Az ágy alatt volt neked mindig a menedék?
W. G.: Nem jöttem elő. Partvissal nyomtak ki a másik oldalon. Akkor megint jól megvertek.
Gettó: Akácfa utca, cionista álnyilas fiatalok
1944. november 8-án költöztünk be a gettóba, az Akácfa utca 59-be. Először vagy a 2. vagy a 3. emeletre, egy 3 szobás lakásba, ahol az egyik szobában fiatalok voltak, és egy kicsit meg is rémültünk tőlük, mert időnként összeszedelődzködtek, puskát vettek magukhoz, fölvettek nyilas karszalagot, és elvonultak. Ebben a lakásban egy éjszakát töltöttünk. Másnap azt mondták ezek a fiatalok nekünk, hogy menjünk be egy másik lakásba, mert ők ott egyedül szeretnének maradni. Akkor költöztünk le az első emeletre, a kapu melletti lépcsőháztól az első lakásba, mert két lépcsőház volt az épületben. Ezután megszakadt velük a kapcsolat; megítélésem szerint ilyen cionista fiatalok lehettek, aki embermentéssel foglalkozhattak, vagy nyilas karszalagot vettek föl, és mentek ki mint nyilasok a városba.
Gábor életét a nagymamája többször is megmentette
Ebben a lakásban voltunk 32-en. Az egyik kisebb szoba volt a mienk, ahol én laktam, a nagymamámékkal. A nagymamám sógornőjének az egyik lánya, a Manci is velünk volt. A másik lányát, a Juliskát a keresztény főnöke bujtatta. November 8-án jöttek, kolompoltak, le kellett menni a 18 és 45 közötti fiataloknak, a nőknek, és a mamám is lement, és elvitték Lichtenwörtbe. Másnap jöttek a rendőrök, csendőrök, mentek sorba a lakásokba, és azt kérdezték, hogy maradt-e itt gyerek.
G. E.: Kimondottan rendőrök voltak vagy csendőrök?
W. G.: Azt kérdezték, maradt-e itt szülő nélküli gyerek, mert azt elviszik az árvaházba. De a hírek, azok jöttek előbb, és amikor a nagymamám meghallotta, azt mondta, hogy gyerünk, bújj be hamar az ágy alá, és meg ne mukkanjak. A Manci, a rokonunk az már majdnem bejelentette, hogy még itt maradt egy gyerek. De nagyon lekiabálta a nagymamám, hogy nincs itt senki. Így nem is szólt [nem árult el Manci]. Bejöttek a mi szobánkba, körülnéztek, és kérdezték, hogy maradt-e itt gyerek; a legélénkebben a nagymamám mondta, hogy nincs itt egy gyerek se. Azután elmentek; utóbb az derült ki, hogy akiket összeszedtek, azokat elvitték és belelőtték a Dunába. November 11-én. 10-én vitték el a mamámat.
G.E.: Biztos, hogy nem nyilasok voltak azok, aki összeszedték a gyerekeket?
W. G.: Szerintem nem, mert az ágy alól láttam, hogy ilyen bakancs meg csizma volt rajtuk. [Gábor a behatolóknak csak a lábát látta, így utólag sem tudja azonosítani őket.]
Felszabadulás
Az Akácfa utca 59-ben, január 16. vagy 18., hivatalosan is akkor ünnepeljük a felszabadulást. Akkor még ott maradtunk, mert nem volt hova mennünk. Nem, nem volt semmi. Visszakapásról szó sem lehetett.
G. E.: Visszamentetek, megpróbáltátok [visszaszerezni a lakásotokat]?
W. G.: Hogyne. Persze, a nagymamámmal ketten. Mi ketten voltunk. A Cserepes utca 4. II. emelet 5-ben. Visszamentünk. Odamentünk a szomszéd asszonyhoz, Tataynénak hívták, meg a férje is ott volt. Ők mondták, hogy a lakásunk el van foglalva. Megkínáltak fasírttal. A Magyar Futár járt nekik. (Szélsőjobb újság)
Nem lehetett szó visszaköltözésről. És akkor, mikor ez kiderült, mentünk a Braun Jenőékhez, akkor még Szentendrei utca 10-nek hívták azt a házat, aztán Hídfő utcának lett átkeresztelve ez a szakasz: a Tavasz utca és a Főtér között. Ők ott laktak, övék volt a ház. A kaputól jobbra laktak a Braun Jenőék. A műhely hátul volt. Végig kellett menni. Voltak lakások, úgy 10-15, és a végén volt egy nagyterem. 50-en dolgoztak ott! Fehérnemű varroda volt. Férfiinget csináltak, férfi pizsamát, meg férfi alsónadrágot.
G. E.: Hogy is rokonotok?
W. G.: Úgy, hogy az anyai nagymamám testvérének a veje a Braun Jenő. Akkor hozzájuk költözhettünk egy ideig, mikor átjöttünk a gettóból.
G. E.: A holmiból semmi sem maradt?
W. G.: A hátizsák. Amivel bementünk [a gettóba]. Kész, vége. Ja, meg ezek [a fényképek]. Akkor odaköltöztünk, és a mamám, [mikor visszajött] Óbudára, akkor nem tudta, hova menjen. Gyalog jött haza 35 kg-mal [35 kg-re fogyott]. Akkor a Bözsi nénihez ment a Kiskorona utca 80-ba. Ott maradt náluk; akkor jött át a Bözsi néni lánya, a Magdus, aki most halt meg 85 évesen az idén, pár hete, jött át szólni nekünk a Braun Jenőékhez, hogy megjött a mamám. Akkor szaladtunk át együtt a Kiskorona utca 80-ba, ott maradt hetekig, idézőjelben fölhizlalták, és mikor az már megvolt, akkor a Braun szerezte nekünk a Mókus utca 6-ot, május 12-től. Vezetőségi tag volt ott [a hitközségnél]. Ott voltak a Chevrának az irodái. És én emlékszem – nem szép dolog így utólag -, volt a szomszéd néninek, azok is házaspár voltak – azok nevelték szintén az unokát, ahol nem volt anya meg apa. A Lederberg bácsi és néni az öregek, a Győző volt akkora gyerek, mint én. Mindig mentünk hátra, oda a Chevra irodába, és ott voltak ilyen régi iratok meg könyvek, és ott rajzolgattunk.
G. E.: És aztán azokkal mi lett?
W. G.: Hát ott maradtak. Aztán gondolom, ott kitakarították, mert az iroda helyére is lakó költözött. Az iroda mellett volt a házmester lakás, János volt a házmester, meg a felesége. János, aki eredetileg a Tél utcában lakott, az párhuzamos a zsinagógával, és halász volt. Volt ladikja, minden este kiment, a hálót kivetette, és reggel hozta a halakat.
G. E.: Zsidó volt az a bácsi?
W. G.: Nem, nem. Svábok voltak.
Zsidókat segítő szomszédok Óbudán
G. E.: Gábor, Te emlékszel olyan családra, amelyik rendes volt, és segített a mentésben Óbudán? Aki bújtatott esetleg?
W. G.: Egyértelműen a mamám sógornője, Bözsi néni, ott mese nincs; odaadtuk neki, például amit nem vittünk magunkkal, családi aranyat, vissza is adta. Galambos Vilmos és Vilmosné. A férje, a Vilmos a Goldbergerben dolgozott, csakúgy, mint a Weisz Katinak a papája, hát ott Óbudán általában a Goldbergerben dolgoztak meg a Hajógyárban.
G. E.: Ő keresztény volt – a Vilmos?
V. G.: Vilmos keresztény volt, a Bözsi néni vagy Erzsi az kitért vagy áttért még a 30-as években. Ha jól tudom – erre nem esküszöm, de nagyon úgy rémlik, - hogy a nagymama süvet ült [zsidó szokás szerint gyászolt], mert ilyenkor azt szokták csinálni, mintha meghalt volna [mikor valaki áttért]. Ugyanezt csinálta Reisz Péter; azért említem, mert ő ismerős, a Reisz Péter mamája volt Breiner Olga, az Ilonka meg volt a testvére, és volt egy fiú is, az is munkaszolgálatba meghalt, de keresztény lánynak udvarolt, és a nagymamája süvet ült.
G. E.: Ki volt az, aki süvét ült a családban? Őt hogy hívták?
V. G.: Aki ellenezte? Az apai nagypapám és nagymamám. A szülei a Bözsi néninek. Weisz Miksa és Weisz Miksáné. És Szolgaegyházáról vitték el őket a két unokával: Kohn Gabikával meg Évikével. 5 meg 7 évesek voltak – Auschwitzba.
G. E.. Ők hogy kerültek oda? A Kohn gyerekek?
W. G.: Úgy kerültek oda, hogy Baracskán éltek, az Irma néni volt az anyjuk. Weisz Irma. Az Irma néni Kohn Lajosné lett, Baracskán telepedtek le, és volt 4 vagy 5 gyerekük. Szülésbe halt bele az Irma néni: otthon szült - akkor az volt a divat -, és meghalt 40-41-be. Mi ott voltunk a Cserepes utcába, emlékszem, mindig jött ez a Magdi, tehát a Bözsi néninek a lánya, a Galambos Magdi, jött hozzánk, bejött a lakásba – ahogy mesélik, mert én nem emlékszem rá, akkor voltam 5 éves -, elkezdte, hogy: - meghaltak, meghaltak, meghaltak – nagy nehezen kinyögte, hogy az Irma néni. Mikor meghalt [Irma], akkor a férjét, a Lajost, a Kohn Lajost elvitték munkaszolgálatba. Ott maradtak a gyerekek, és kettőt elvitt a nagypapa meg a nagymama Lajosegyházára, az Évikét és a Gabikát, kettőt elhozott a Bözsi néni a Kiskorona utca 80-ba, ugye mégis a testvérének voltak a gyerekei.
Varga Gábor történetei a családi fényképekről, dokumentumokról és a tárgyakról
Steckler Andor állampolgársági bizonyítványa, 1938. dec. 20-i keltű. Azért volt szükség ezt kiváltani, mert a zsidótörvények értelmében, aki három generációt visszamenőleg nem tudta hitelt érdemlően bizonyítani, hogy Magyarországon született és élt, azt kitoloncolták, és a végén 18 vagy 19 ezer embert Kamenyec Podolskba, az árokba, a saját maguk ásta gödörbe lőtték bele. Endrének is ki kellett váltani ezt az állampolgársági bizonyítványt, amin rajta volt, hogy „A rendelkezésemre álló hiteles adatok alapján bizonyítom, hogy a Budapest székesfővárosban 1914. évi október 10-e napján született Steckler Andor budapesti lakos magyar állampolgár.” Aláírás: Olvashatatlan, miniszteri biztos. Mert ha ilyet nem szerzett volna be, akkor milyen rossz vége lett volna. És ehhez kapcsolódóan kerültek kiváltásra, illetve másolatra, kikérésre harmadíziglen, végül is az 1840-es évekig az ősöknek a születési és halotti bizonyítványai.
1942. júniusban – pontos dátumot nem tudok – egyszerre vonult be papám: Weisz Imre, meg a mamám öccse, a sógorom, Stöckler Andor vagy Endre Monorra. A papám a 101/25 század volt, az Endréé az nem tudom, milyen század volt, a lényeg, hogy egymás mellett voltak kint Uspenkán. Amikor október 9-én 42-ben meghalt a papám – ugye első halott volt a században -, ennek híre ment ott – a másik században is. Október 10-e az Endrének a születésnapja. És a fiúk, akik visszajöttek és hozták a hírt, hogy agyonverték, azt mesélték, hogy mikor meghallotta ezt az Endre, milyen nagyon sírt.
Vallás a családban, zsinagóga Óbudán
W. G.: Nem voltunk kóserok. A nagymamám az minden pénteken gyújtott gyertyát, az anyai nagymamám, de biztos az apai is, azok talán még inkább. Minden pénteken gyújtott gyertyát. 45 után még egy picit, nem sokat, pár hónapig talán csinálta, utána beszüntette, azt mondta, hogyha az Isten ezt engedte, akkor többet nem gyújtok gyertyát. Nem ő volt így egyedül. Nagyon sokan.
G. E.: Nem is ment már templomba?
W. G.: Nagymama akkor jött, amikor a bár micvóm volt, akkor már 70 fölött volt. 48-ban.
G. E.: 48-ban volt a bár micvód még az Óbudai Zsinagógában.
G. E.: Emlékszel még az Óbudai Zsinagógára?
W. G.: Igen, szép volt. A női karzat fönt volt; később eladták a Textilmúzeumnak, utána lett televízió stúdió vagy bútorraktár vagy nem tudom, mi.
Zsinagóga a háború után, kivándorlási hullámok 1945 után
W. G.: Szét volt dúlva az egész templom. Több ok miatt csökkent le a [az óbudai zsidóség létszáma] Egyrészt az úgynevezett holokauszt miatt csökkent le a létszám jelentősen, másodszor további csökkenés volt 1948/49-ben, amikor sokan, elsősorban úgynevezett gazdagok, pl. a Spatz, akinek a Tavasz utcában volt a méteráru boltja vagy üzlete, az is akkor ment ki. A Hendler Andrisék, aki osztálytársam volt, azoknak a Vörösvári úton volt ilyen tornaszer gyáruk. Bordásfalat csináltak, meg ugrózsámolyt, ilyeneket, ők is akkor mentek ki.
G. E.: - Tudod, hova mentek ki Hendlerék?
W. G.: - Nem, nem tudom. A Spatz az Amerikába [Izralbe. [G. E.] A harmadik nagy kivándorlási hullám volt 1956, akkor ment el a Friedmann Gyuri, a Grünbaum Vera, aki osztálytársam volt. Ő a Műszaki Egyetemre járt, párszor együtt mentünk a villamoson, akkor egyetemre jártunk. 56-ban megint bántották a zsidókat. Nem tudom, mennyit tudsz róla. Vidéken. A Schwarz Ica, aki osztálytársam volt, ő Mezőkövesden volt. A szüleit kiirtották a holokausztban, és magához vették a nagyszülei: a Kaderburger bácsi és a Kaderburger néni, akik a Lajos utca 141-ben, a nagy házban a Cserepes utca sarkán laktak. Ők előbb kerültek be az Akácfa utca 59-be, a gettóba. Ők odamentek már a csillagos ház korában [időszakában]. Mi tudtuk ezt, mert mesélték. És mikor mondták nekünk, hogy be kell menni a gettóba, akkor a mamám bement az 59-be, és mondta a Kaderburger bácsinak, hogy van-e itt még hely. Mondta, hogy van, mert még egyelőre üres. A végén lett tele ezer emberrel [a csillagos ház]. Mi úgy mentünk a Kaderburgéken keresztül az Akácfa utcába. A Schwarz Ica itt maradt szülők nélkül, a nagyszülők mag odaadták őt a rokonoknak Mezőcsátra, és azok nevelték. El is kezdtünk levelezni; 2-3 levelet, akartam neki udvarolni, elképzeltem. Képet is küldtem neki. De mire válaszolt volna, jött az 56, és ott nekiestek a zsidók, ott bántották Mezőcsáton. Elegük lett a nevelőszülőknek, és kimentek Ausztráliába. Ezt a Kaderburger néni mondta, hogy odamentek. Ez volt a következő hullám, ami lecsökkentette az óbudai zsidóságot. Volt olyan osztálytársam a középiskolában, Singer Péter, magyarosították a nevüket, Péter Rudnay lett. Egymás mellett ültünk a Hunfalvi János Közgazdasági Középiskolában 49-től 53-ig. Olyan 54-55 körül visszajöttek a Péter nagyszülei Amerikából, visszatelepültek. Erre jött az 56, erre újra elegük lett, akkor valamennyien kimentek.
Iskola a háború után
G. E.: Hogy fejezted be az általános iskolát?
W. G.: 45-ben visszatelepültünk Óbudára. A Tímár utcában volt ilyen általános iskola, egyik tagja alsó tagozat, hat hétig jártam a negyedik elemit. Egész jó bizonyítványt kaptam, úgyhogy meg vagyok vele elégedve. És az ötödiket, itt talán valamit elszúrtunk idézőjelben. A mamám itten vergődött, elég baja volt neki is, mi van legközelebb? A Kiskorona utca, menjek oda, polgáriba. Oda jártam 4 évig, de oda nem szerettem járni, nagyon rossz ötlet volt. Ibolyka néni után maga volt a pokol.
A Jób lázadás történet mása
A Galambos bőrkesztyűszabásznál, ahol a papám dogozott, volt egy Erzsi nevű, megesett lány. Nyűglődött, nyűglődött. A papám elmesélte ezt az ő papájának: a nagypapának és nagymamának. [Weisz Miksának és feleségének] Ők azt mondták, hogy fölnevelik. Csecsemőként odavették Szolgaegyházára Irént, és fölnevelték. Mikor elvitték őket 44-ben [a nagyszülőket], akkor az Irén már nagylány volt. 45 után felköltözött Pestre, és a belügyminisztériumban volt gépírónő.
Emlékek 2014-ből, a Nagyszombat utca 6. szám alatti csillagos ház lakóiról
1944 júniusáig a Cserepes utca 4. II. emelet 5-ben laktam. Csak akkor költöztünk a Nagyszombat utca 6-ba a Schindlerékhez, amikor azt a házat csillagos háznak jelölték ki. November 8-ig laktunk ott.
A csillagos házakban előzőleg természetesen laktak keresztények is, akiknek a csillagos házzá kijelölés után el kellett onnan költözni. A házmester is keresztény volt, Hugyiknak hívták, volt egy fiúk, Pisti. A gettóból való visszaköltözés után a Schindlerék a földszinten az udvaron balra az ő volt lakásukba költöztek, mert a Schindlerék korábbi lakásában az első emeleten már mások laktak.
Schindlerék tehát már korábban is a Nagyszombat utcában laktak. Schindler Kálmán sírkővésnök volt, a Lajos utcában dolgozott kb. a Galagonya utcával szemben. Felesége Stökler Katica, az én anyai nagypamám testvére. Az ő házasságukból született Schindler Kornélia, Nelli, aki fényképész lett, és a Proszignál dolgozott, valamint Schindler József, aki rabbi lett. 1940-41 körül Kecskeméten nevezték ki, majd onnan deportálták Auschwitzba Pannikával, akivel visszatérve 1947-ben kötöttek házasságot, amiből Iván született. Jóskát 1945-ben Szegedre nevezték ki főrabbinak a gyönyörű zsinagógába, Pannika zenetanárnő lett.
A Nagyszombat utcában Schindlerék otthonában lakott Katica testvére, Józsa (Pepi) néni, aki nem ment férjhez. A németek bejöveteléig velük lakott a Kálmán bácsi testvére is, aki a testvérhegyi temető ravatalozójában bujkált a Bécsi úton, amíg fel nem jelentették, és a nyilasok agyonlőtték.
Én a 34 éves anyámmal és a 68 éves anyai nagymamámmal voltam a csillagos házban. Schindler Nellinek a KISOK pályán kellett jelentkezni, onnan mentek gyalogmenetben Lichtenwörthbe, lágerbe. Ott Nelli találkozott az anyámmal, akit a gettóból „sétáltattak” ugyanoda november 10-én.1945. április 2-án szabadultak fel, és érkeztek haza.
sch-kalman-(kalonymus)-soos-elek-fenykepesz.jpg){kind=link}
