Az iskola épülete A Zichy-utcai zsidó iskola a magas földszinten feküdt, kb. 3-4 lépcső volt a bejáratnál, ahol egy dupla ajtó állt. Négy egyforma méretű iskolaterem volt, az elsők ablakai az utcára, a hátsók pedig az udvarra nyíltak. Szerintem én mind a négy osztályt az egyes teremben töltöttem. (Lásd az első osztály termében készült képet Gyenes Jolán tanítónővel.) Kettes padokra emlékszem, egyik évben
Józsi unokatestvérem volt a párom. A folyosón fogasok voltak rögzítve a falhoz. Az első nap az egyiket sikerült lehúzni a falról. Briliáns bemutatkozás volt.
A bejárattól jobbra egy nagy márvány emléktábla volt a falon
dr. Schreiber Ignácz rabbi emlékére. Ő egy fiatal rabbi volt, a szél lefújta kalapját, leugrott a villamosról, amely halálra gázolta. Ő volt az egyike azoknak, akik megalapították az Óbudai zsidó temetőt. Feltette a kérdést, vajon kit temetnek elsőnek? Ő lett az első – és
az út közepén helyezték el a sírját, hogy mindenki vegyen róla tudomást. (Lásd a fényképet
Schreiber Ignácz sírjáról az Óbudai Bécsi úti zsidó temetőben).
1973-ban (első visszautazásomkor Magyarországra – 1948-ban hagytuk el legálisan az országot ) a márványtábla megrepedve bár, de még hozzá volt rögzítve a falhoz. Felhívtam rá nagynéném figyelmét, Sári néni Katalin unokáját kértem, hogy mentsék meg. Szerintem az épület csak minimális sérülést szenvedett. Ugyanakkor a zsinagóga teljesen be volt kerítve, nem volt megközelíthető.
A tanterem a kornak megfelelően inkább szerény és barátságtalan volt. Egy címer és talán a Himnusz szövege volt a falon a fekete táblán kívül. A tanítás inkább szűkös volt. Nem volt biztatás vagy elismerés. Tantárgyak? Magyar, számtan, történelem, vallás, héber, rajzolás, földrajz, ének, testgyakorlat. A tornaterem kitűnően el volt látva a legjobb felszereléssel – talán a Lapos Gyula cégtől. Az udvar teljesen be volt szögelve minden oldalról, részben bitumen fedte a földet –, a hátsó sarokban volt a
sachter
, és közelében egy pár bokor és fa. Ugyancsak a hátsó irányban tisztán látható volt a
Plébániai templom tornya. Időnként az udvarban tartottak gyűléseket, ezeken mind a négy osztály részt vett, főleg hirdetések hangzottak el. Az évzáró fényképeket szintén az udvarban, az iskola hátsó fala előtt vették fel.
A fiúknak hazafiasan valójában bocskait kellett viselni, ezt azonban csak kevesen tették. A padok a tornatermi padok voltak fényképezéskor. A IV. osztály képének jobb sarki ablaka (befüggönyözve) a raktárhelyiségé volt. (Lásd az osztályképek között a 1942-43-ben készült
IV. osztályos képet.
) A pinceablak a bal oldalon valószínűleg a tüzelő tároló ablaka volt. Légópincéről nem tudok.
Diszkrimináció, megkövezés, gúnyolódásGyakran, iskolába menet-jövet suhanc csoport megtámadott, megkövezett, rám köpött, rám ordított: rohadt zsidó, büdös zsidó. Gyors futásra kényszerített.
Egyszer meglátogatta az iskolát egy „kultuszminisztériumi felügyelő” – persze keresztény volt. Megkérdezte az egész osztálytól, hogy „Miért hajlanak le annyira a fűzfa ágai?” Erre senkinek se volt válasza. Ő persze erre számított. „Hát azért, mert mikor Krisztus Urunk bujkált, a fűzfa őt elrejtette.”
Magyarságtudat, identitás„Szemükben zsidók nem lehettek magyarok”
„Én imádom a gyönyörű magyar nyelvet”
A neológ zsidók először magyarok voltak, és másodszor zsidók. Egyesek magyarabbak voltak, mint a magyarok, nem segített. Apám hadnagy volt az I. világháborúban, kitüntették nagy- és kis ezüsttel. Nyolc évig hadifogoly volt a Szovjetunióban. Minden előbbi hitét elvesztette, semmiben nem tudott hinni, ami érthető.
Ha valaki megkérdezi, hogy magyar vagyok-e, azt felelem, hogy ott születtem. Az igazság az, hogy megfosztottak állampolgárságomtól, legszívesebben meggyilkoltak volna. Szemükben zsidók nem lehettek magyarok. Én imádom a gyönyörű magyar nyelvet, és görcsösen ragaszkodom a megőrzéséhez.
VallásÉdesanyám (Hochberg-ág) szülei nagyon vallásos zsidók voltak, anyanyelvük jiddis volt. Lengyelországból vándoroltak ki a dédszüleimmel az 1880-as években. Hat lány és egy fiú volt a Hochberg családban. A harmadik lány még Lengyelországban született, a többiek mind Magyarországon.
Ortodox emlékeim: heti gyertyagyújtás, tejes és zsíros edények, külön tartott
peszachi edények
, tányérok, bögrék, étkészletek. Nyolc napon át csak szigorúan pászkát ettünk, rituálisan betartottuk.
Széder esti
családi évi összejövetel a Hochberg nagymamánál, fia, Gábor nagybácsim kitűnően megrendezte a szertartást a Szabó József utca 14. a-ban . Egy hatalmas ovális ebédlőasztal körül mindnyájan, azaz 21-en elfértünk - szép emlékek, letűnt világból.
Üzenet a jővő generáció számáraHiszek egyéni felelősségben, teljes egyenrangúságban, a felebarát iránti tiszteletben és szeretetben, türelmességben, megértésben, egyéni jogban. Ellene vagyok gyűlöletnek, megkülönbözésnek, igazságtalanságnak, diktatúrának, a szabadság korlátozásának. Ellene vagyok a szenvedésnek, pusztításnak, a normális civilizált viselkedés hiányának, a brutális kínzás, a szenvedés sugalmazott kreálásának. Az ihletem részben ebből fakad, megerősítve természettel, zenével.
Óbudai Liferant Károly: Vajjon megérem-e? (Liferant Károly elhúnyt 1944 -ben Hidegségben)
Vajjon megérem-e,
hogy szennyesen és megviselten,
de boldogan és hálatelten…
halálos fáradt test és lélek…
egy pesti ajtó elé elérek
és lerogyok a kemény küszöbön,
és ott elrebegem „Isten, köszönöm.”
Vajjon megérem-e.
Mint sebes vízben a dobott fadarab,
amelyet visz a sodró áradat,
úgy hányódpm a messze vizeken,
gúnyolt, kinézett, kivert idegen…
Megkérdezném a csillagoktól, este:
„Ti néztek rám és néztek Budapestre,
nektek nyitott az a földteke,
a kedveseim vajjom élnek-e?”
De hallgatnak a fényes esti csillagok,
kis remény, hogy róluk hírt kapok,
úgy élek itt, mint útszélen a kő,
amely körül közömbös dudva nő.
Vajjon megérem-e,
hogy szennyesen és megviselten,
de boldogan és hálatelten,
halálos fáradt test és lélek,
egy pesti ajtó elé elérek,
és lerogyok a kemény küszöbön,
és ott elrebegem „Isten, köszönöm…”
Vajjon megérem-e.
Will I survive?By
Liferant Károly, Óbuda, Hungary, annihilated 1944
Will, shall, would I survive,
That bedraggled and quite depleted,
While grateful, happy and elated...
Deathly tired in soul and body
I reach a certain door in Hungary
And there crumpled on the cold hard threshold,
Exhausted I’d simply sob. “Thank you my Lord”.
Will, shall, would I survive.
Like a driftwood in rapid, angry waters
Which strong currents sweep to distant comers,
I too am carried without a finder,
A tortured, despised, beaten outsider.
I would ask the stars at night, at rest,
Do you see me and look at Budapest?
For you the whole world is open and near,
Are my beloveds still alive? Still here?
But silent is the shining, evening star,
Hope for news about them is very far.
I endure here like a forgotten stone,
Around which indifferent weeds have grown.
Will, shall, would I survive,
That bedraggled and quite depleted,
While grateful, happy and elated...
Deathly tired in soul and body...
I reach a certain door in Hungary
And there crumpled on the cold hard threshold,
Exhausted I’d simply sob. “Thank you my Lord”.
Will, shall, would I survive.
(Translated: Dr J.A. Glonek, Australia, 2004) Héberül: (Iratok 190)1944. október 15.
1944. október 15-i emlékeimet cca. 20 évvel ezelőtt írtam. Részben ez az alapja az előadásaimnak. Sajnos most nem divatos történelmet tanítani, és így kevesebb a lehetőség ezeket a tapasztalatokat megosztani az ifjúsággal. A megmenekült szemtanuk (egyre kevesebb a számuk) vallomásai a leghatásosabb módja tudatni a múltat az új generációval.
Október 15-e vasárnap volt 1944-ben. A reggel egy ragyogó napsütéses napnak indult Budapesten. Én vendégségbe mentem Szabó Gyuri barátom születésnapját megünnepelni. Mindketten tizenegy évesek voltunk. Gyuri Óbuda legszélén lakott, nem messze a temetőtől. Körülötte főleg csak veteményes kertek és egy pár új épülő ház volt. Úgy tűnt, mint a világ vége, pedig csak fél órás séta volt mitőlünk. Élvezettel játszottunk a nagy kertben, amely tele volt gyümölcsfákkal és búvóhelyekkel. Egyik sarokban találtunk egy kupac rózsaszínű agyagtéglát. Azokat a nagyméretű lukas fajtákat mi kitűnően hasznosítottuk építő kockáknak. Fantasztikusan jól éreztük magunkat, de hirtelen vége lett ábrándozásunknak, hívtak bennünket a házból.
Szabó úr rém izgatottan és szaporán tudatta velünk a meglepő hírt. A Magyar Rádió délben közölte, hogy Horthy Miklós kormányzó megszakította a Németország és Magyarország közti szövetséget, Magyarország kilépett a háborúból és semlegesnek nyilvánította országunkat. Gyönyörű hír, mondta Szabó úr. Igazán pompás ez, élhetünk boldogan, békében, megszabadulunk a sok nélkülözéstől, a jegyektől, a sorbanállásoktól. Persze a legfontosabb, hogy vége lesz a megkülönböztetéseknek. Tehát Bandikám, számunkra vége lett a háborúnak, letépheted a sárga csillagodat. Szabóné ugyan megosztotta férje izgatottságát és hitét a demokráciában és a békében, de mégis egy kis óvatosságot tanácsolt. „Nem szabad elhamarkodni semmit, még nem egészen biztos, gyertek fiúk igyatok, egyetek, domboruljon begyetek.” Okosabb és tanácsosabb megvárni, míg kiadják a proklamációt. Jobb talán nem levenni a sárga csillagot, soha se lehet tudni. Mi lenne, ha csak betakarnád egy könyvvel. Igaz, ez is kihágás, de talán nem olyan súlyos, mint az eltávolítás. Így ismerkedtem meg Szürke Bagoly „Két kicsi Hód” c. könyvével, szorosan karomba öleltem és elindultam hazafelé.
Alig volt valaki az utcán, ez nekem jó jelnek mutatkozott. Néhány sarkon csoportokban tárgyalták a fejleményeket. A felém irányított pillantások teljesen ártatlanok voltak.
Mitőlünk egy pár tömbnyire egy idősebb úr megszólított. Mit csinálsz? Hova mész? Hallottad a hírt, és érted, hogy ez mit jelent? Tudják a szüleid, hogy hol vagy? Röviden megfeleltem, de az öreg úr nem volt megelégedve a válaszommal. Azt mondta, nem engedhet egyedül tovább menni, úgy diktálja a lelkiismerete. Nagyon veszélyes és bizonytalan időkben élünk. Én majd hazakísérlek, hogy épségben visszaérjél. Én is zsidó vagyok, te talán tudod is. De eddig felmentettek a sárga csillag viselésétől, tekintettel az első világháborús szolgálatomra és kitüntetéseimre. Balkezével belém karolt, a jobbjával megmarkolt egy botot. Erősen bicegve ment, mintha műlába lett volna. Az ő ereje és védelme nagyon megnyugtatott. Simán hazaérkeztünk cca. fél négyre - szüleim nagy megkönnyebbülésére. Mindenki hálásan megköszönte jóakaróm segítségét, védelmét.
Amint bementünk, beszámoltam a kibővített családnak. Amióta villánkból csillagos ház lett, apánk testvérei hozzánk költöztek. Gyakorlatilag ez négy családot jelentett, mindegyiknek volt egy külön szobája és megosztották a két konyhát és két fürdőszobát. Összesen 13-an voltunk, két nagybácsi (egyet már elvittek), három nagynéni, négy unokatestvér, szüleim, nővérem és én. Elég zsúfoltan laktunk egy fedél alatt. Jól kijöttünk egymással, még a három fiú unokatestvér is szépen, barátságosan élt együtt, hangoskodásról vagy veszekedésről szó sem volt.
A zsidóknak csak egy pár meghatározott órára volt szabad elhagyni a csillagos házat. Minden zsidó iskolás gyereknek tilos volt az iskolába járás. Napjainkat főleg a kertben töltöttük. Játszottunk, labdáztunk és olvastunk. Egy furcsa mesterséges életmód volt, egy idő után úgy megszoktuk, hogy természetesnek tartottuk. Sok mindenbe beletörődik az ember, olyannyira elfogadja, hogy nem is kételkedik.
Délután váratlan vendégünk érkezett, anyám nővérének leánya, Éva unokatestvérem. Ő Pesten lakot nagymamámnál, elég messze tőlünk. Éva szülei Lengyelországban születtek, idegeneknek voltak minősítve és már deportálták őket. Sohase tudtuk meg, hogy mi volt a látogatás mögött. Ahogy kiderült, egy különlegesen fontos és feledhetetlen napot választott Éva. Evés előtt beszélgettünk és kártyáztunk.
Vacsora előtt felmentem anyukámmal a padlásra, megpróbáltuk meglátni, hogy mi történik körülöttünk. Hiszen mi teljesen el voltunk szigetelve a külvilágtól, akkorra már a rádiónkat is elkobozták. Lementünk és csatlakoztunk a többiekhez. Anyukám javasolta, hogy talán jó lenne levenni a sárga csillagot a háza kapujáról, megelőzni a zsiványok bosszúállását. Gondolkozott egy kicsit és hozzáfűzte, talán okosabb várni, amíg besötétedik. A végén nem sikerült eltávolítani a csillagot.
Éva velünk vacsorázott. Mind a négy család külön főzött és evett. Gúnyosan és ironikusan ragaszkodtunk az önállósághoz és az egyéniséghez. A finom vacsora után anyukám kilopódzott az utcára, hogy lássa, mi történik, és milyen erősen van a sárga csillag rögzítve a kapura. Kisvártatva visszajött, jelentette, kint minden nyugodt és csendes. Hat rajzszeg fogta le a sárga csillagot, azaz helyesbítem, már csak öt, hiszen sikerült meglazítani az alsó jobb sarkit. Viszont a többi úgy be volt nyomva, hogy azokat csak kézzel vagy srófhúzóval lehet lesz majd meglazítani.
Egyik nagynéném tiltakozott: „jobb lesz, ha nem csinálsz semmit, mert különben mindnyájan bajba keveredünk.” - Ne féljetek, mondta anyám, csak akkor távolítom el, mikor nem látok senkit sem és minden tiszta. És ha később felelősségre vonnak, letagadom, hogy van róla tudomásom. Nagynéném, Sári néni, Kati édesanyja továbbra is tiltakozott. Ez túl veszélyes, vakmerő, ha bajba keveredünk, te leszel az oka.
A nagylányok, Edit 16, Kati 15, Éva 14, Judit nővérem 13 évesek voltak, megengedték, hogy hozzájuk csatlakozzak a kertben. Ez kivételes, nagy megtiszteltetés volt. Hiszen felnőtt kisasszonyok rendszerint nem fogadtak 11 éves kisfiút a társaságukba. Érdekesek voltak a témák, filozófia, pszichológia, Freud és hasonlóak. Egy egészen nagy, különleges világ kapuját nyitották meg számomra. Anyuka kilopódzott egy kis zsebkéssel, hogy levegye a sárga csillagot. Túl sokan voltak az utcán és így meg sem próbálta.
Október 15-e volt, jól benne jártunk az őszi szezonban, de szokatlanul enyhe éjjel volt, az ég tiszta, telis teli gyönyörű csillagokkal. Ültünk a kertben, időnként lövések sípoló hangját hallottuk, közben semmi, csak teljes csend. Újra megismétlődött, utána megint csend lett. Nem tudtuk, hogy mire gondoljunk. Hiszen mi már úgy megszoktuk a bombázásokat, hogy feléje se hederítettünk.
Később megsokszorozódott a lövések száma és a hang közelebbről hallatszott. Ráeszméltünk, hogy valami nincs rendben, elhatároztuk, hogy a légó pincében lesz a legbiztonságosabb. A masszív bolthajtásos pince majd mindentől megvéd.
Illúziókba ringattuk magunkat. Szundítottunk, amíg az egészen közeli fegyvereknek a zaja fel nem ébresztett. Hat óra körül, épp akkor, amikor sikerült elaludni, hirtelen felriasztott egy goromba erőszakos dörömbölés, és a bejárati nagy kapunk rugdosása. Félálomban felmentünk, kótyagosságunk mindjárt megszűnt. „Nyissátok ki, nyissátok ki azonnal, vagy mi törjük be a kaput!” Apám még jóformán ki sem lakatolta a kaput, amikor négy lator nyilaskeresztes karszalaggal már be is erőszakoskodott. Töltött fegyvereiket felénk irányították.
„Kezeket fel!” ugatott a parancs. Automatikusan, megdöbbenve eleget tettünk. Gondolkodás nélkül. -József nagybátyám megszólalt: „engedjék meg, hogy betakarjuk a gyerekek szemét”. Meg voltunk győződve, hogy meghalunk, de nem féltünk. Nem féltünk, mi gyerekek sem, még a szemünk előtti fegyverektől sem. Nem tudom, ez elszántság volt-e, vagy vak hit, vagy belenyugvás, vagy fatalizmus, ezt lehetetlen megmagyarázni.
Egy második nyilas osztag berontott, felajánlották segítségüket a kivégzéshez. Az első csoport vezetője megnyugtatta őket, hogy nincs rájuk szükség, ők mindent el tudnak látni. Sokkal később tudtuk csak meg, hogy a második csoport Fodor vezérlete alatt, mielőtt hozzánk érkezett, vérfürdőt csinált és kivégezték a SZEMBEN LÉVŐ ZSIDÓ HÁZ ÖSSZES LAKÓIT, 18 EMBERT. A kivégzett Baron család gyerekeivel mi egy iskolába jártunk. Állítólag azért tették ezt, mert eltávolították a sárga csillagot a házukról. Lehet, hogy mi azért maradtunk meg, mert nem sikerült levenni?
Kiparancsoltak minket az utcára, masíroztunk, kezünket magasba tartva. Az út egész hossza tele volt nagy teherautókkal. Az üres teherautóknak a faruk nyitva volt, és szinte fenyegetően ránk vártak. Több hasonló csoport már állt az út szélén. Mi is csak álltunk kezeinkkel az égben, vártunk, töprengtünk, spekuláltunk, aggódtunk.
Beszélni tilos volt. Mielőtt elgémberedett karjaink leszakadtak volna, megengedték, hogy letegyük. Ez nagy engedmény volt számunkra, és mindnyájan értékeltük. Utána csendben töprengtünk tovább, hogy mi fog velünk történni?
Kis várakozás után indulást parancsoltak. Vajon elvisznek a teherautókkal, ki leszünk szortírozva, össze fognak verni vagy talán kivégeznek bennünket? Sok idő nem volt spekulálásra, perceken belül elértük a Vörösvári úti iskolát, a pincébe irányítottak. Sötét volt, és a lépcsők meredekek és csúszósak, szerencsére senki sem esett le. Betereltek egy terembe, ami bűzlött, undorító szag volt. Amint szemünk hozzászokott a félhomályban, megláttunk a sarokban két fürdőkádat tele vérrel, mellettük egy halom véres ruha feküdt. (Később Juditnak, Évának és még két fiatal lánynak kellett eltakarítani az atrocitás nyomát.) Teljesen dermesztő volt ez a felfedezés. Én hánytam, vacogtam, kivert a hideg veríték, úgy éreztem magam mint a jószág a vágóhídon.
Kicsivel dél előtt felmasíroztattak az udvarra. Sokkal kellemesebb volt a szabadban lenni. Sütött a nap, mozoghattunk egy kicsit, nem volt szabad leülni. Sokan voltunk és megláttunk ismerősöket is. Beszélni tilos volt, üdvözöltük egymást, szemeinkkel és bólogatással. Egy őr megközelített minket. Daliás, hatalmas ember volt, jóval magasabb, mint két méter, letépte Józsi nagybácsim (Weisz József – Kati édesapja) meleg télikabátját a szép prémgallérral együtt. Józsi bácsi alacsony volt és molett, tehát minden ruhája mérték szerint volt készítve számára. A büszke új tulajdonoson a kabát bő volt és rövid, a karjai a könyökéig értek, komikusan és szomorúan festett. Amint gyönyörködtünk benne, ráeszmélt, hogy hiszen még rajta volt a rávarrt sárga csillag. Leszakította és kihúzta a cérnaszálakat. Feltette a nyilaskeresztes karszalagot, és átvarázsolta egy tisztességes, becsületes, keresztény kabáttá.
Szerencsére Józsi bácsi zakóján is volt egy sárga csillag, és így nem származott ebből kellemetlensége. Ha sárga csillag nélkül lett volna, a bűnért kivégezhették volna, hogy ez teljesen önhibáján kívül volt, az nem számított.
Később délután megengedték, hogy igyunk. Sorban álltunk a csapoknál, türelmesen vártunk, míg ránk kerül a sor, és kezünkből ittuk a finom vizet. Utána engedélyt kaptunk, hogy leülhessünk. A sok órai állás után mindennek megörültünk, földnek, a köveknek, homoknak, aszfaltnak. Alig volt üres hely. Lassan, óvatosan, félénken suttogva elkezdtünk beszélgetni egymással. Az őrök nem törődtek vele. Szörnyülködve jártak a hírek a Fodor osztag gyilkosságairól, beleértve a Baron ház majdnem összes lakóit. Ez volt az a második csapat, amelyik a mi házunkba jött és felajánlották, hogy segítenek kinyírni bennünket. Nagy szerencsénkre az első csoportnak nem volt szüksége segítségre, és elküldték őket. Mindenre gondoltunk, megéreztünk, elképzeltünk lehetőségeket, de senki sem tudott semmit. Hiszen teljesen el voltunk zárva a külvilágtól. Semmi sem volt biztos, semmiben sem lehetett hinni vagy bízni. Töprengtünk, hogy vajon mi vár ránk, őszintén tudtuk, hogy nincs segítség, csak vártunk, vártunk.
Késő délután megint elmasíroztattak minden magyarázat nélkül. Még magunkhoz sem tértünk, még gondolkodásra sem volt időnk, mert perceken belül odaértünk az utca másik oldalán lévő sportpályára. Egy nagy grund volt, teljesen bekerítve, közepén állt egy kis faház bokrokkal és fákkal körülvéve. Mire mi odaértünk, már sokak voltak ott, családok, kis csoportok, ismerősök - és állandóan érkeztek új hittestvéreink. Főleg nyilasok voltak az őrök, de volt egy pár rendőr is. - Anyukám megbarátkozott egy jóindulatú rendőrrel, aki hazakísérte ételért és pokrócért. Este hét óra volt, tehát 24 órán át böjtöltünk. Fohászkodtunk Istenhez bűneink mentesítéséért és főleg, hogy neveink az élők könyvébe legyenek beírva.
Mozgás volt a nagy fűzfa alatt a közeli csoport körül. Egy őr odament hozzájuk: „mi van, mit akarnak?” Egy középkorú hölgy előre lépett. Egy öreg beteg gyenge bácsit támogatott karján. „Uram, szíveskedjék megengedni, hogy segítsek apámnak pisilni. Megsérült az első világháborúban és szüksége van katéterre. Itt van ebben a dobozban.” Ez az aljas, embertelen, kegyetlen lealázás felejthetetlenül szomorú számomra. Még mindig összeborzong a hátam és sírnom kell 62 évvel később, mikor erre visszagondolok. Később megtudtam, hogy a hős hadirokkantnak megvolt minden legmagasabb kitüntetése.
Már kezdtünk aggódni, mikor nagy megkönnyebbülésünkre visszajött anyukám. Hozott kenyeret, kolbászt, sajtot, kekszet, gyümölcsöt, italt, egész lakomát rendezett, kitűnő siker volt. Visszajövetkor másodszor is megjutalmazta a rendőr, aki közölte vele, hogy az órákat és ékszereket mind el fogják venni. Tanulság – aki próbál, annak sikerül. Anyukám összegyűjtötte az egész család ékszereit és óráit, és a sötétség leple alatt elásta a kerítés mellett. Pontosan egy vonalban volt a mi házunkkal, hogy könnyű legyen majd megtalálni! Ilyen az örök optimista.
Egész éjjel érkeztek új jövevények. Járkáltak körbe, kiabáltak neveket, körzeteket. Keresték szüleiket, gyerekeiket, családjukat, rokonaikat, valakit, akit ismertek. A sok különböző kerület nevéből világos lett, hogy a grund egy fő gyűjtő állomás volt . Az áldozatok száma rohamosan nőtt, több százan, lehet, hogy ezren is voltunk. Lehetetlen volt megállapítani, hiszen egy pár erős, vakító reflektoron kívül koromsötét volt. Leheveredtünk a bokor alá, aránylag elég luxusban. Az anyukám leleményességének köszönhettük, hogy jól ettünk, ittunk és még pokrócunk is volt. Nem aludtunk sokat, izegtünk –mozogtunk, mert lábaink elzsibbadtak. Töprengtünk, hogy mi lesz velünk. Mikor elszundítottunk, lidércnyomásos álmunk volt... hurcoltak bennünket tovább.
Örökké tartónak tűnt a hosszú éjjel, amíg megszületett az új nap. Normálisan mi nem láttuk a napkeltét, viszont meg kell vallani, hogy nem éltünk normális világban vagy normális korban. Nem voltunk hozzászokva a szabadban való alváshoz. Örültünk, hogy együtt voltunk, és semmi tragédia nem történt velünk az éjjel.
Körülöttünk is ébredeztek, pisiltek, mozogtak az emberek, hogy elgémberedett végtagjaikban meginduljon a vérkeringés, hogy megmelegedjenek, és főleg, hogy hírt halljanak. Az egész tiszta spekulálás volt, hiszen valódi megbízható információ nem létezett számunkra. De elszánt emberek görcsösen reménykedtek.
Egy hölgy referált :„Tisztában vannak, hogy milyen szerencsések, az én csoportomból jó párat lelőttek az úton. A téglagyárnál sokkal pocsékabb a helyzet”. Egy öreg ember suttogva jelentette: „Számtalan kivégzett zsidó hullája úszik a Dunán.” Egy középkorú személy kijelentette, nincs mentség számunkra, csak várnak a teherautókra. Csupán két lehetőség van, deportálás vagy kivégzés, mondta egy fehér karszalagos. A fehér karszalagosak vagy hősök, vagy kitüntetett katonák voltak az első világháborúban, vagy keresztény feleségük volt. Ezért mentesítve voltak a sárga csillag viselésétől, annak dacára, hogy 100 %-ig zsidók voltak. Teljesen bután, alaptalanul, mi, a sárga csillagot viselő zsidók meg voltunk győződve, hogy a fehér karszalag automatikusan több és megbízhatóbb információt jelentett.
Az emberek tovább érkeztek, olyan zsúfolttá vált a hely, hogy alig lehetett mozogni. A kis csoportok összetartottak, úgy, ahogy megérkeztek. Valami biztonságos tudat és érzés ismerősökkel, barátokkal és családdal megosztani a veszélyt és félelmet. Könnyebb elviselni, mint egyedül. Persze igazán mindnyájan teljesen egyedül vagyunk. Senki sem tudja, hogy mit érzünk, gondolunk, hogyan befolyásolnak ilyen események.
1944 október 15-én Horthy Miklós kormányzó megszakította Németország és Magyarország közötti szövetséget, kilépett a II. világháborúból és semlegesnek nyilvánította a hazát.
Ezen deklaráció teljesen megváltoztatta és új irányba terelte a magyar nép történetét.