POLACSEK EDIT EMLÉKEI A 2007. ÁPRILIS 3-ÁN FOLYTATOTT BESZÉLGETÉS ALAPJÁN:
Zichy utcai iskola, Ráskai Lea Gimnázium
Nagyon szerettem az iskolába járni, közel is laktunk. Helyesek voltak a gyerekek, jóban voltunk egymással, és a tanítók is aranyosan bántak velünk.
Gyenes Jolán írni–olvasni tanított minket. Jó tanító volt. Weisz Bélát kevésbé szerettük, kicsit hóbortosnak tartottuk. Igazgató is volt, talán nem törődött annyit az osztályával. Ibolyka nénivel, Vándor Andor feleségével nagyon jókat tudtunk beszélgetni. Kézimunka órák alatt, amikor kötni–horgolni tanultunk, beszélgettünk. Mindent, a legapróbb titkainkat is elmeséltük. Ibolyka néni megértő volt, szeretett foglalkozni velünk. Egyszer egy hazudós lány, két évvel volt idősebb nálunk, tücsköt – bogarat összehordott a születésről, és akkor Ibolyka nénit megkérdeztük, hogy is van ez tulajdonképpen. Elmesélte. Akkoriban született meg a kislánya. Azt hiszem, hogy már terhes volt akkoriban. Vándor Andor szigorú volt, de föl is kellett minket készíteni az életre, a gimnáziumi évekre. Az elemi iskola után a Ráskai Lea Gimnáziumba kerültem a Szemere utcába.
Zweig
Vera, aki két évvel volt idősebb nálam, szintén oda járt a Ráskaiba. Mivel Óbudán laktunk, és a gimnázium Pesten volt, Zweig Vera istápolt, vele mentem az iskolába. Ott 42-en jártunk egy osztályba, és ebből 28-an voltunk zsidók. Nagyon jó hittan tanárunk volt. Zsidó ünnepeken nem is volt tanítás. Szombaton azért tanítottak.
Üzletek, csillagos házakA Serfőző utca 12-ben laktunk az Árpád-híd helyén. Édesapámnak, Polacsek Jenőnek először a Tavasz utcában volt divatáru–konfekció–méteráru üzlete, majd amikor a hídépítés miatt lebontották a házakat, akkor a Flórián térre kerültünk. A családi üzletek közül az apámé volt az ismertebb. Hitelt kaptak a vevők Polacsek Jenő üzletében. A Hajógyári szigetről is jöttek vásárolni. A bátyám, Tibi és én is árultunk, már tíz éves koromban bejártam a boltba. 1944-ig működött az üzlet, aztán elvették. Unokabátyám, Polacsek Ármin és fia, Polacsek László is egy házban laktak velünk a Serfőző utcában. Nagyszüleim is velünk laktak. Miután apámtól elvették az üzletet, apám a Flórián tér 4. szám alatt egy kis szabó műhelyben zsidó segédekkel dolgozott. Anyámnak volt szabómester vizsgája, és az ő nevén működött a műhely. Az üzletben aztán egyre több keresztényt kellett foglalkoztatni. Apámnak hónapokig fájt a feje, hogy kit küldjön el. Egy családosat, akinek gyerekei vannak, vagy egy tüdőbeteg fiút? Szörnyűség volt. Aztán ez a ház is csillagos ház lett, akkor a Szentendrei út 10. alatti csillagos házba költöztünk. A Szentendrei úton egy nagy házban egy kétszobás lakást kaptunk, nyolcan laktunk ott összezsúfolva. Szüleim, Tibi testvérem, a nagybátyám, én, és két rokon. Szörnyűségek voltak akkor.
Onnan gyalog kerültünk be Pestre. A zsidókat akkoriban már a téglagyárba vitték, de nekünk apám összeköttetéseinek köszönhetően sikerült menlevelet szereznünk. Apám sokat dolgozott a hitközségben, elöljáró is volt ott, így jutott védlevélhez.
VallásKóserek
voltunk, az ünnepeket megtartottuk, de szombatonként azért nyitva tartott az üzlet, nem voltunk ortodoxok. Csak egyetlen szombaton,
jóm kippúr
előtt,
sabot suvot
-kor zártuk be a boltot. Apám péntek este, szombaton templomba ment. A Zichy iskolában sem volt szombatonként tanítás, templomba kellett mennünk. A zsinagóga két emeletes volt. A földszint a férfiaké, két szint pedig a nőké. Nekünk az első szinten, az első sorban volt jegyünk.
Szerettem a templomot. A kántornak nagyon szép hangja volt. A rabbi bácsit untam, gyerekfejjel hosszúnak tűntek a prédikációk. A
széder
estéket apám tartotta. Én voltam a legkisebb gyerek. Akkor még tudtam kívülről a szöveget, az iskolában is megtanultuk.
Mivel édesanyám kóser háztartást vezetett, külön húsos és külön tejes edényünk volt. A
pészachi edényeket
külön nagy ládában tartottuk a padláson. Pészach előtt egy–két nappal levettük, és elmostuk az edényeket a Serfőző utcában. Gyakran jártunk a
sakterhez
, a templom közelébe.
Ünnepek az iskolábanA magyar nemzeti ünnepekről és a zsidó ünnepekről egyaránt megemlékeztünk az iskolában. Március 15-én beszédet mondtak, nekem volt egy magyar ruhám, le is fényképeztek. Kikönyörögtem a ruhát: fehér blúz, fehér bő szoknya, piros pruszlik, zöld kötő, piros bársony párta, flitterekkel berakva. Büszke voltam a ruhára, benne flangáltam.
Identitás: zsidó és magyarságtudatNekem egyforma volt a kettő. Magyarnak tartottam magam, és a vallást is ápoltuk.
KeresztényekNyolc hónapos voltam, amikor egy szudéta német nevelőnő hozzánk került, így én először németül tanultam meg beszélni. Anyám az üzletben dolgozott, nem ért rá foglalkozni velem. Végtelenül rendes keresztény nő volt a nevelőnő. Egy éves koromban kétoldali tüdőgyulladást kaptam, ő ott virrasztott mellettem éjt nappallá téve. Peuker Anna néninek hívták. Három éves voltam, amikor elkezdtem magyarul beszélni. Tizennégy éves koromig volt velünk, 42- ben el kellett mennie tőlünk. Egy arisztokrata családhoz került, de állandóan visszajárt hozzánk, amikor kimenője volt. Amikor már csillagos házban laktunk a Szentendrei úton, kockáztatva a szabadságát, hozott egy libát nekünk. Később, az arisztokrata családot, amelyiknél dolgozott, kitelepítették, így ő is velük ment, de továbbra is tartotta a kapcsolatot velünk. 49-ben, amikor megszületett a fiam, visszajött hozzánk, mert nálunk sokkal jobban érezte magát, és 63-ig, haláláig velünk lakott. A fiam akkor már 14, a lányom 9 éves volt.
Anna néni járt a templomba, sőt, időnként engem is elvitt, hogy halljam az orgonaszót, hiszen ott volt mellettünk a katolikus templom, de nem erőltette. A zsidó ünnepeket ő jobban tudta, mint a keresztényeket. Sokan voltunk például széder este az asztal körül, ezért a gyerekszobában vacsorázott, de tudott mindent. Ő zavart engem templomba, reggel megkérdezte: imádkoztál? Iskolába menet előtt a
sáchriszt
imádkoztam. Most a pészáhból négy-öt napot megtartok, csak
maceszt
eszem.
NyilasokPolacsek Ármin feleségének, Baron Jankának nagy családja volt. Ármin sógorának, Baron Vilmosnak szatócs üzlete volt a Vörösvári út 102-ben, az iskolával szemben, amely csillagos ház lett. Október 15-én a nyilasoknak első dolguk volt lerohanni őket. Mind egy szálig kiirtották őket. Mind meghaltak. Szörnyű volt. Egy keresztény család kijárt a Duna–partra, és egyikük október 15-e után hozott egy fényképet, kérdezve, hogy ismerjük-e ezeket az embereket. A Baron Viliék családja volt a képen. Ott feküdtek fölschlichtolva a hullák, és az egyikük zsebéből kiesett ez a kép.
Mi gyerekek Baron Vilmos fiával, Ervinnel voltunk jóba. Gyönyörűen hegedült. Két évvel volt idősebb nálam. Ő is ott volt a halottak között.
Aztán, Pestre, svájci védett házba kerültünk. Anyám, a nagynéném, nagybátyám voltak ott, minket pedig Tibivel, a testvéremmel a Vadász utca 29. alatti üvegházba vittek. Apámat már korábban, decemberben deportálták. Az üvegházba is bejöttek a nyilasok, és a falnak háttal fordítottak minket. Weisz Artúr, az üvegtábla–raktár tulajdonosa, nagykereskedő azt mondta, hogy inkább őt vigyék el, kezességet vállal értünk. Ő adta a svájci védetteknek a házat, és bízott abban, hogy védettként nem fogják bántani. Mi, gyerekek, és a szökött munkaszolgálatosok neki köszönhetjük az életünket. Cionisták vigyáztak ránk, nagyon féltettek minket. Kóser volt az egész társaság. Egyszer sárgaborsót főztek pénteken (szombaton persze nem volt főzés), takaró alatt tartották, de másnapra megsavanyodott az egész. Szombaton száraz kenyeret ettünk. Amikor jöttek a nyilasok, a cionisták féltve minket, a Vadász utca 29-ből a pincén keresztül átvezettek bennünket a 31-be. Nem szabadott megszólalni, villanyt nem gyújthattunk, víz sem volt. Össze voltunk zsúfolva rettenetesen, de ez már nem tartott sokáig. Január 18-án jöttek az oroszok. Ez nekünk már felszabadulás volt. Pár nap múlva, amikor már nem volt akkora lövöldözés, átmentünk Tibivel a védett házba. Ott találtam anyámat, a nagynénémet, nagybátyámat, csak apámat vitték el. Apám Buchenwaldban halt meg 1945. február 15-én.
Óbudán kisajátították a lakásunkat, épp, hogy a bútorból megmaradt valami. Pesten először ismerősöknél laktunk, aztán Tibi egy deportált zsidó család üres lakásába vitt minket. Szinte semmink nem maradt. Az üzletünk egy részét, amit vidéki ismerősöknél elmenekítettünk, összeszedtük, és anyám a Rákóczi úton üzletet nyitott. Én az osztálytársaimmal magánlakásokban tartott órákon folytattam az iskolát. 46-ban érettségiztem a Ráskai Lea Gimnáziumban. Ott roppant rendes tanárok voltak. 43-ban az angol tanárunkkal nyitott ablak mellett teli torokkal énekeltük az angol himnuszt. Aztán az igazgató rá is szólt, hogy azért ezt ne csinálja, hisz ez elég veszélyes. Mi, zsidók, többségben voltunk az osztályban. Egy-két gyereknek nyilasok voltak a szülei, kerültük egymást. De a keresztényeknek is zsidó barátaik voltak. Aki később az 50 éves osztálytalálkozót szervezte, épp egy katolikus, tündéri lány volt. Először a zsidó lányokat szedte össze.