MENCZELESZ ÉVA EMLÉKEI A 2008. FEBRUÁR 15-I BESZÉLGETÉS ALAPJÁN.
A Zichy utcai iskola, tanárok
[Vándorné Mérei] Ibolyka néninek gyereke is volt, így jobban átélte a gyerekkort. Jobban együtt tudott érezni a fiatalokkal, mint az idősebbek. Mintha a gyerekek közé született volna, úgy viselkedett. Attól függően, hogy kivel beszélt, rögtön hangot váltott. Magyart, beszédkészséget is tanított. Akinél látta, hogy ez vagy az nem megy, azt behívta egy félórával előbb, hogy segítsen. Maximálisan igyekezett, hogy nyeregbe kerüljön az illető. Később is mindig emlegettük őt, olyan jó érzés volt ez. Mindenképpen segíteni akart a környezetének. Két fiúk volt. Vándor Andorral kétszer is találkoztunk Izraelben.
Zsinagóga
Apuci rendszeresen járt a templomba, megvolt a saját ülőhelye. Ha nem mentünk a templomba, a helyet akkor sem adták oda másnak, mert névre szólt. Én is szerettem templomba járni. Amikor az újlaki iskolába kerültem (a Lajos utcában)
Talmud Tórára
jártam Újlakon (a mostani Frankel hitközségben voltak a Tálmud Tórá órák). Nagyon szerettem az órákat.
A Laborc utcai temetőA Laborc utcai zsidó temető nemrég még működött. Ahogy mostanában megyünk a temetőbe, mindig nézzük a Dávid csillagot a Laborc utcai temető helyén, az „üvegpalota” tetején.
Kisfaludy színházA Kisfaludy Színházba mindig a Lajos utca felől mentünk be. Lásd a fényképet a színház homlokzatáról, a
műsoros plakátról.
Csillagos ház, deportálás, Bécsi út, orvosi kísérletekMialatt apuka munkaszolgálatos volt, anyuka otthon maradt velünk, de hamarosan el kellett jönnünk a Raktár utcából, és a Vörösvári út 56. alatti zsidó házba kerültünk. Onnan aztán munkaszolgálatosként be kellett vonulni a
téglagyárba. (Anyuka egy ideig még otthon maradt
Öcsivel, de aztán őket is kitelepítették. Házról házra jártak. Amíg együtt voltak, addig még csak-csak elviselhető volt a helyzet, de aztán elválasztották őket.)
16 éves voltam akkor. A téglagyárból a Bécsi úton esőben, hóban, gyalogszerrel meneteltünk. November közepe táján Gönyűbe jutottunk. Ott egy pallón keresztül kellett a hajóra szállni. Sok fiatal nő szédült, de hiába mondta, hogy szédül, nem engedték, hogy segítsünk. Akkor már három hét volt mögöttünk. Hogy ordítottak! És hányan beleestek, hányat belelöktek a Dunába! Nem is szeretek erről beszélni, már ha hallom, akkor már........Annak kellene mindezt végigcsinálni, aki ezt elrendelte. Borzalom volt.
Akik úgy, ahogy megmaradtunk, akár betegen is, újra elindultunk gyalog, gyalog, gyalog, gyalog. Megállás nélkül. Aztán orvosi vizsgálatot végeztek. Oltást kaptunk, hogy ne jöjjön meg a menstruációnk. Persze lehet, hogy csak a fiatalabbak. Két évig nem is menstruáltam. Orvoshoz kellett mennem, hogy valamennyire rendbe hozzanak. Kísérleteztek is rajtam. Erős alkatú, egészséges voltam, gyógyszereket kaptam Ravensbrückben. Egy Fischer nevű orvos kísérletezett, de váltották egymást az orvosok. Nap mint nap vitték ki a halottakat, fiatalokat is. Ravensbrückből Dachauba vittek. Spandauban pedig sokáig a bombagyárban dolgoztunk, többnyire éjszaka. Barnai Ágival voltunk együtt. Ági félénkebb volt, én viszont sokak támasza voltam. Határozottan léptem fel. Sachsenhausenben szabadultunk, onnan aztán gyalog kellett hazajönnünk. 45 szeptemberében értem haza, két-három nappal Öcsi születésnapja előtt. Akkor tudtam meg, hogy anyuka nincs…..Egy rokonhoz mentünk.
Most, ha csak hallok valamit a TV-ben, napokra megfájdul a fejem, annyira a hatása alatt vagyok annak, ami történt. Egyre jobban átérzem a régi dolgokat.
