Iskola Jó volt oda járni. Szombatonként Istentisztelet a zsinagógában… Csak szép emlékeim maradtak. Jól éreztem magam.
A Zichyben nem tartoztam a legjobb gyerekek közé. Eléggé haszontalankodtam. A Weisz igazgató úr ki is jött a lakásunkra, kaptam tőle pálcát a tenyeremre, mert kiraktam a lábamat, verekedtem a fiúkkal, méghozzá alaposan. Otthon folytatódott, mert az apukám, aki a világ legjobb embere volt, nagyon szigorúan bánt velünk.
Weisz igazgató arca tökéletesen előttem van. Tömött bajusza, magas termete volt.
Osztálytársak Kaiser Katit, „Tinkót” nagyon irigyeltem. Egyedül nevelte az édesanyja, kézimunkázásból tartotta el Katit. Szépen járatta. Volt egy zöld szoknyája, zöld bolerója, szép kislány volt. Nekem pedig magas szárú cipőben, kötényben, egyszerűen kellett iskolába mennem.
VallásNem voltunk nagyon vallásosak. Megtartottuk a nagyünnepeket, zsidó iskolába jártam természetesen, de nem voltunk
kóserek
. Egyszer vajas zsömlét vittem uzsonnára sonkával. Szerettem a hasamat. Valamelyik tanár észrevette, talán pont Weisz igazgató. A lényeg az, hogy kiszedték a zsíros sonkát a tejes közül, de nem vették el, visszaadták, hogy külön legyen. Én meg elraktam, és az utcán megettem. Nem volt lelkiismeret furdalásom. De egyszer volt, mert a szüleim azt akarták, hogy valamennyire tartsuk a szabályokat. Ráadásul anyám kóser családból ment férjhez, és jóllehet elhagyta a szigorú előírásokat, otthon azért pl.
peszáhkor
nem ettünk kenyeret. A házmesternő megkínált frissen sütött kenyérrel. Ő igyekezett jó benyomást kelteni, mert örökké kölcsönkért apámtól. Én pedig elfeledkeztem arról, hogy nem szabad kenyeret ennem. Te jó Isten! Most olyan nagy bűnt követtem el, hogy ettem a kenyérből, most jön a vég. Hát a vég később jött, másképp jött. 7-8 éves voltam akkor…
Ünnepekkor, a
hosszúnapi
böjtnél a templomban szegfűszeggel teletűzdelt birsalmát kellett szagolni, nem volt szabad enni. De nekünk gyerekeknek nem kellett kivárni a 24 órát. Persze ilyenkor is rosszalkodtunk. A nagy ünnepeken apám és anyám is eljött a templomba. Az iskolában pedig minden nap volt
hittan óra.
A II. világháború, nyilas rémuralom, deportálás Tulajdonképpen 1942-ben kezdődött. Az apukámat, aki 40-ben még tartalékos tiszt volt, behívták. Akkor még egyenruhában, hadnagyként hívták be. Az első világháborúból magas kitüntetése volt. Egy fölöttese, Tomanóczi alezredes eleve nem jó szemmel nézte apámat. Annyira hírhedt volt, hogy mint háborús bűnöst kivégezték a második világháború után. Tomanóczi 42-ben az elsők között egy különleges büntetőszázadba rakta be apámat. Kikerültek a Szovjetúnióba, és 43-ban, a visszavonuláskor Usicában, egy ukrán faluban meghalt az apám. Itt maradt anyám a három gyerekkel 43-ban. Szegénykém böjtölt minden nap, míg apám elvolt, hogy visszakerüljön. Nem sok eredménye volt a böjtölésének, de gondolom, másnál se.
44-ben már nem mehettünk iskolába - én polgáriba jártam a Zsigmond téren, az öcsém az Árpád Gimnáziumba járt -, mert kezdődtek a szorítások. Csillagot azért nem hordtunk egy hónapig, mert édesapámnak, mint említettem, magas, első világháborús kitüntetése volt. De csak egy hónapig tartott ez a kedvezményezés, aztán már be kellett szolgáltatni a biciklit, a rádiót, mindent a világon. 44-ben, amikor Szálasi átvette a hatalmat, egy csomó nyilas bejött hozzánk a
Pacsirtamező utca 11-be
, fegyvert követeltek. Összetörték az előszobában apámnak a barátairól készült karikatúráit. Anyám akkor előhozta apám tiszti kardját, akkor megenyhültek, de megígérték, hogy visszajönnek, de nem jöttek vissza. Aztán bevezették a kijárási tilalmat, ide nem mehettünk, oda nem mehettünk, az utcán leköptek a sárga csillaggal. Sötétkék kabátom volt, azon jól mutatott a sárga csillag.
Óbudát erősen svábok lakták, úgynevezett Braunhaxlerek. Nem voltak valamennyien antiszemiták, túloznék. De arra határozottan emlékszem, hogy amikor 1944. március 19-én bevonultak a németek, és az Árpád fejedelem útján vonultak, óriási éljenzés fogadta őket a tömeg részéről. Jöttek utána magyar katonák, és a svábok hátat fordítottak. Magyarországon élő svábokról volt szó.
1944 októberének végén Óbudát zsidótlanították. Ekkor mentünk be az Ó utcába a rokonainkhoz, a nagyapámékhoz. Vihettünk magunkkal azt, amit a hátunkon vagy a kezünkben elbírtunk, vagyis minimálisat. A szemünk láttára vitték a dolgokat. A házmester: „majd ő megőrzi”. Nyilasok voltak ők is. Onnan, az Ó utcából november 15-én vitték el az embereket az ún. halálmenetbe. Anyámat és a fivéremet, Gyurit is akkor vitték el. Próbáltunk védlevelet szerezni, el is küldtük, de az ő kezükbe nem került.
Két levelezőlapot még kaptunk
Piliscsabáról, majd
Dorogról, arról, hogy elvesztek a takaróik, hogy fáznak, és anyánk aggódik értünk. Aztán több hírt nem kaptunk.
Később a gettóba kerültünk, ahol tizedelések is voltak. Taknyos gyerekek kezébe került fegyver, mint ahogy 56-ban is, csak azokat most hősnek kiáltják ki. Gyerek kezébe semmilyen rendszerben nem kerülhet fegyver. Tulajdonképpen senki kezébe nem szabadna kerüljön, de gyerekek kezébe végképp nem. 44-ben aztán büszkélkedtek vele, és az még a jobbik eset volt, ha nem lőttek. Az ember ki volt tökéletesen szolgáltatva. Az emberi mivoltunkat veszítettük el. Gyerekként ezt még nem fogtam föl, nem értettem. Akkor csak a félsz volt. A Klauzál téren meztelen holttestek schlichtolva voltak. Életemben akkor láttam először halottat. Botlottam is bele. A Klauzál 16-ban nem volt víz a pincében. Lukak voltak a házak között, és a halottakon keresztül kellett átmászni vízért. De ahhoz képest, amit azok éltek át, akiket deportáltak, ez szinte semmi nem volt.
Januárban, amikor fölszabadítottak minket az oroszok, a „pótanyukánk”, Simon Jusztina, egy komáromi református asszony, aki szüleimnek csodálatos szakácsnője volt, a Szigony utcába vitt minket. Aztán visszakerültünk Óbudára. A mi lakásunk egy német cég papírjaival volt tele. Két szoba maradt meg nekünk, és a másik két szobába társbérletbe kerültek, akik szintén visszajöttek. A házmester lakásába nem lehetett már belépni, úgy tele rakta a bútorainkkal. A házmester aztán bekerült az Andrássy út 60-ba, és akkor visszakerült hozzánk néhány bútor. A házmester maga nem volt a nyilas párt tagja, de a testvére és az apja igen, fekete egyenruhások voltak. A testvére kilógott Argentinába, mielőtt még fölhúzták volna a fára.
Anyámnak, amikor apám már nem élt, azt tanácsolták, hogy az értékes szőnyegeket adja be a zálogházba, annak bombabiztos helye lesz ott. Persze semmit nem láttunk viszont abból. Aki az ékszereket vette át megőrzésre, azt mondta, kirabolták őket. Az értékes festményekről levettük a keretet, bőröndbe göngyöltük. A harmadik emeleten lévő lakónak adtuk, aki szerint az oroszok pont azt a bőröndöt vitték el. Anyukám a könyvek belső oldalára általában beírta a nevét. Később kaptam kölcsön könyvet anyám kézírásával. De mit számít ez, amikor az ő életük, ami mindennél fontosabb volt, elveszett. Úgy szeretnék álmodni anyámmal, apámmal, de nem tudok.
1945 után a cionista mozgalom tagjaiként mi is ki akartunk vándorolni, de Jusztina nem tudott volna velünk aliázni. Ő anyánk helyett anyánk volt. Korábban a csillagos házba hozta az ennivalót, kockáztatva az életét. A gettóból való szabadulásunk után pedig azonnal megkeresett minket. A szüleimtől karácsonyra kapott összes ékszerét élelemre cserélte, hogy létezni tudjunk. Az unokák nagyikának hívták.
CsaládApámnak fatelepe volt a Filatori gátnál, a Szentendrei út és a Hévizi út sarkán. Kitermelte és kereskedett is a fával. A testvérei közül ő volt a leggazdagabb. A család hozzánk járt össze. Apám támogatta a családtagokat, az ékszereit részben orvos bátyjára bízta, de azok nem kerültek elő.
A háború utáni szenvedés„És jön az esős időszak…”
A mai napig nagyon fagyos vagyok. Mikor jön az ősz, szégyellem magam, ha fázom. Tudom, hogy hülyeség. De ha arra gondolok, hogy az anyukám, a többiek mit fázhattak, fagyoskodhattak az egy szál nyomorult vacakban, hisz erős tél volt 44-ben, és én itt nyavalygok felöltözve! És jön az esős időszak, és kezdődik előlről az agyamban végig, ennyi év után.