Deportálás, aliázás
, kínzó emlékek, újjászületésA Lajos utca 113. szám alatt laktunk. A nővéremet a Timár utca 2-ből, a csillagos házból az
óbudai téglagyárba vitték. Anyukát és engem a Margit-hídon át vittek a gettóba. Anyukám úgy tudom, hogy Bergen Belsenben halt meg. Apukám a Csáki utcai iskolába került más férfiakkal együtt. Engem a Zoltán utca 6. alatti vöröskeresztes házba vitt. Ordítottam, hogy ne hagyjon ott. Nagy ágyak voltak. Emlékszem: állok az ágyon, várom, hogy jöjjön vissza. Szomorú voltam. Sokat sírtam….Édesapa visszament az iskolába. Auschwitzban halt meg. Mi a nővéremmel életben maradtunk. Hazamentünk Óbudára. A lakást teljesen kifosztva találtuk, csak a négy fal maradt meg. Nem akartam ott maradni. A szomszédok adtak össze asztalt, széket, valami fekhelyet. Aztán bekerültem egy cionista otthonba, ahonnan kivittek Izraelbe. Rajta voltam a hírhedt Exodus hajón, amit visszatoloncoltak Izrael partjairól. Hamburgban vártam arra, hogy újra kikerüljek Izraelbe. A nővérem megismerkedett egy fiúval, akivel elment Kanadába. Tíz éves koromban teljesen egyedül kikerültem egy teljesen idegen országba. Ott a sivatagban megalapoztam az életemet. Most egy virágzó kibucban élek, jó házasságban, három gyerekem, kilenc unokám van.
Magyarországról sokáig semmit nem akartam hallani, tudni. A 90-es évek végén aztán szerveztek egy társasutazást, amely Magyarországot, Szlovákiát és Csehországot érintette. Erre beneveztem a férjemmel, de nagyon féltem attól, hogy Magyarországra kell jönnöm. Több, mint 45 évig nem volt kapcsolatom Magyarországgal. El is telt három nap Magyarországon, mire új gépkocsivezetőt kaptunk, aki nem tudott más nyelven, csak magyarul. A csoportban pedig csak én tudtam magyarul, de nem akartam beszélni. A gépkocsivezető, Hartmann Gyula, egy 40 körüli, nem zsidó fiatalember, valahogy szóra bírt. Én azonban annyira az emlékek hatása alatt voltam, hogy amikor a csoport, már elhagyva Magyarországot Theresienstadtban bement a múzeumba, kint maradtam, nem voltam hajlandó bemenni. De valahogy olyan bensőséges kapcsolat alakult ki ezzel a sofőrrel, hogy lassan úgy éreztem, másodszor születtem meg, mert fölszakadtak a sebek, már tudtam mindenről beszélni. Ez az ember olyan jó pszichológiai érzékkel tudta fölszabadítani bennem a sok rosszat, hogy el sem lehet mondani. Azóta is tart a barátság, már hatszor jártam Magyarországon, elhoztam a gyerekeimet. Ez a fiatalember vitt minket busszal Auschwitzba is. Hartmannék családtagként fogadtak be minket. Egyszer, amikor Magyarországon jártunk, épp karácsony volt, és meghívtak bennünket magukhoz Füzesabonyba. Egy disznóölésen, egy karácsonyi ünnepségen is részt vettünk. Nagyon boldog vagyok, hogy megszabadultam a rettenetes nyomástól. Sikerült kiváltanom a születési bizonyítványomat, amelyen rajta van anyukának és az apukának a neve, mert se egy fénykép, se egy emlék, semmi nem maradt a szüleimről.
Az eltűnt idő nyomában. Kődobálás 44-ben Óbudán, félelemEmlékszem, hogy a barátnőmmel milyen útvonalon mentünk az iskolába. Hazafelé mindig féltünk, és igyekeztünk haza. Vasárnap is jártunk iskolába. A Perc utca, Mókus utca, Lajos utca sarkán mindig megdobáltak minket a sihederek. (Lásd a fényképet a Mókus utca, Perc utca sarkáról.) Nem tudom, hogy hordtunk-e már akkor csillagot, de a Zichy utcai zsidó iskolából jöttünk. Igyekeztünk többen együtt lenni, hogy védettek legyünk.
A férjemet, az öt unokámat is elhoztam Izraelből, hogy megnézzük, mi maradt meg Óbudából. A házunk, a Lajos utca 113. már nincs meg. De emlékszem, hogy hol volt a patika, a
Kisfaludy Színház, hogy a barátnőmmel néztük a színlapokat.
Arra is emlékszem, hogy gesztenyepürét ettem a Bródy Kávéházban.
